Debreceni Szemle, 1927 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1927 / 1. szám - Csűrös Ferenc: A legújabb magyar múzeum

A LEGÚJABB MAGYAR MÚZEUM. D­ebrecen város közönségének régi vágya, hosszú időn át szeretettel ápolt gondolata volt egy kultúrpalota építése. Az "erre való törekvés állandóan foglalkoztatta a város vezető férfiait attól az időtől kezdve, hogy a Városi Múzeum megalakult. Két évtizeddel ezelőtt, 1905 május 15-én nyílt meg a Városi Múzeum a Csokonai halálának százéves fordulója alkalmával rendezett ünnepség keretében. Mindössze három kicsi szobát foglalt le a régi gazdasági tanintézet épületének földszintjén. Körülbelül két és félezer darabot számlált régiségekből, néprajzi, műtörténeti és kegyeleti tár­gyakból, melyek mind áldozatkész debreceni emberek adományából gyűltek egybe. Két évtized alatt a Múzeum nagyot fejlődött, meg­izmosodott. Átköltözött a Hatvan­ utcai házba, ahol 1926-ban már közel ötvenezer tárggyal rendelkezett s történelmi, néprajzi és művé­szeti osztálya csinos elrendezéssel vasárnaponkint a látogatók nagy tömegének szerzett okulást és gyönyörűséget. 1917-ben megnyílt a Városi Közművelődési Könyvtár. A világ­háború legszörnyűbb dühöngése közben keletkezett, legszebb bizony­ságául annak, hogy a város közönsége a kulturális fejlődés érdekében még akkor is tudott áldozni és alkotni, mikor fiainak színe-java a különböző csatatereken vérével írta be nevét a magyar hősiesség könyvébe. A könyvtár gyors virágzásnak indult s rövid­ idő alatt az összes vidéki könyvtárak élére került könyvforgalom dolgában. 1919 április havában teljes csöndben, minden ünnepélyesség nél­kül nyílt meg a Városi Képtár. Előkészületei még a háborús évek alatt folytak. Befejezésre azonban éppen akkor jutottak, mikor a kommün egyhónapos uralma Debrecenben fejtetőre állított mindent. A képtár mégis megnyílt és megkezdte ízlésnemesítő és fejlesztő mun­káját. Szimbolizálta azt, hogy a nemzeti művelődés munkája csöndben, megszakítás nélkül folyt tovább, mint a magyarság elpusztíthatatlan erejének és élniakarásának bizonysága, melyet nem törhet meg és el nem pusztíthat a legszörnyűbb politikai felfordulás őrülete sem. A világháború, az oláh megszállás, a forradalmak lezajlása után, mikor a város közönsége a politikai változások kábulatából felocsúdott és kezdte szemügyre venni, mije maradt még, amivel az újjáéledés útján megindulhasson, örömmel láthatta, hogy mindazok az intéz­ményei, melyek egy közművelődési házban egyesíthetők, már mind megvannak. Csupán megfelelő hajlékra várnak. Sajnos, a teljesen zilált gazdasági viszonyok között gondolni sem lehetett arra, hogy kötelesen meg lehessen valósítani a város közön­ségének régi óhajtását. Akik a kultúrpalota felépítésének leghívebb szószólói és sürgetői voltak, azok sem merték felemelni szavukat. Annyi seb várt orvoslásra, annyi baj segítő kézre, annyi megoldatlan

Next