Debreceni Szemle, 1927 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1927 / 1. szám - Csűrös Ferenc: A legújabb magyar múzeum
A LEGÚJABB MAGYAR MÚZEUM. Debrecen város közönségének régi vágya, hosszú időn át szeretettel ápolt gondolata volt egy kultúrpalota építése. Az "erre való törekvés állandóan foglalkoztatta a város vezető férfiait attól az időtől kezdve, hogy a Városi Múzeum megalakult. Két évtizeddel ezelőtt, 1905 május 15-én nyílt meg a Városi Múzeum a Csokonai halálának százéves fordulója alkalmával rendezett ünnepség keretében. Mindössze három kicsi szobát foglalt le a régi gazdasági tanintézet épületének földszintjén. Körülbelül két és félezer darabot számlált régiségekből, néprajzi, műtörténeti és kegyeleti tárgyakból, melyek mind áldozatkész debreceni emberek adományából gyűltek egybe. Két évtized alatt a Múzeum nagyot fejlődött, megizmosodott. Átköltözött a Hatvan utcai házba, ahol 1926-ban már közel ötvenezer tárggyal rendelkezett s történelmi, néprajzi és művészeti osztálya csinos elrendezéssel vasárnaponkint a látogatók nagy tömegének szerzett okulást és gyönyörűséget. 1917-ben megnyílt a Városi Közművelődési Könyvtár. A világháború legszörnyűbb dühöngése közben keletkezett, legszebb bizonyságául annak, hogy a város közönsége a kulturális fejlődés érdekében még akkor is tudott áldozni és alkotni, mikor fiainak színe-java a különböző csatatereken vérével írta be nevét a magyar hősiesség könyvébe. A könyvtár gyors virágzásnak indult s rövid idő alatt az összes vidéki könyvtárak élére került könyvforgalom dolgában. 1919 április havában teljes csöndben, minden ünnepélyesség nélkül nyílt meg a Városi Képtár. Előkészületei még a háborús évek alatt folytak. Befejezésre azonban éppen akkor jutottak, mikor a kommün egyhónapos uralma Debrecenben fejtetőre állított mindent. A képtár mégis megnyílt és megkezdte ízlésnemesítő és fejlesztő munkáját. Szimbolizálta azt, hogy a nemzeti művelődés munkája csöndben, megszakítás nélkül folyt tovább, mint a magyarság elpusztíthatatlan erejének és élniakarásának bizonysága, melyet nem törhet meg és el nem pusztíthat a legszörnyűbb politikai felfordulás őrülete sem. A világháború, az oláh megszállás, a forradalmak lezajlása után, mikor a város közönsége a politikai változások kábulatából felocsúdott és kezdte szemügyre venni, mije maradt még, amivel az újjáéledés útján megindulhasson, örömmel láthatta, hogy mindazok az intézményei, melyek egy közművelődési házban egyesíthetők, már mind megvannak. Csupán megfelelő hajlékra várnak. Sajnos, a teljesen zilált gazdasági viszonyok között gondolni sem lehetett arra, hogy kötelesen meg lehessen valósítani a város közönségének régi óhajtását. Akik a kultúrpalota felépítésének leghívebb szószólói és sürgetői voltak, azok sem merték felemelni szavukat. Annyi seb várt orvoslásra, annyi baj segítő kézre, annyi megoldatlan