Debreceni Szemle, 1996 (4. évfolyam - Új folyam, 1-4. szám)
1996 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Bakó Endre: A tanulmányíró Gulyás Pál
Bakó Endre dualista, szépségközpontú, formai tökélyre törekvő öncélúságát, s a népiség, kollektivitás és természetélmény hármas elvére alapozódott. Nemcsak a magyar irodalom érdekelte azonban, hanem a szellem egyetemes birodalma, minden emberi alkotás, amelyből sugárzott a „nagy lélek.” Kozmikus érdeklődése, metafizikus hajlama egyre inkább azokhoz az irodalmi művekhez vezette, amelyek titokzatos és kritikus pillanatok határmezsgyéjén járnak: „a természeti jelenségekből, az elemekből egy ismeretlen köz életet formál.” Ezt a világ- és természetlátást Gulyás növényinek nevezte, s legteljesebb formájában a Kalevalában találta meg. Az ősi magyar dalgyűjtések tettek még rá olyan különös, idegen s mégis rokonhatást, mert ezek a művek a fundamentum igazságát hordozzák. A Toldit a Kalevalával összehasonlítva arra a megállapításra jutott, hogy „A Toldinak több a „klasszicitása” és kevesebb (...) a metafizikai ingere.” Sokkal inkább Adyra emlékezteti a Kalevala Minden Titka... A legnagyobb titka, varázsa: a kicsinek a nagysága, mert el van rejtve benne a Végtelenség. Dicséri Lönnrotot, hogy az eposzt megtoldotta „sámáni” csodákkal és bűvészetekkel. „A dolgok lényege azonban — erre tanít bennünket a Kalevala, az Ige. Az Ige a legnagyobb valóság. Találd meg a tárgyak eredetijéit, olvasd rá a tárgyakra, s meghódítottad az egész világot.” A debreceni költő itt megvallja, hogy szubsztanciának az Igét vagy más szóval az Eszmét tekinti, ez számára a legfőbb bizonyosság. Annyiban igaza van, hogy a létet nem tudjuk megragadni tárgyaiban, sem pedig jelenségeiben, legkevésbé azonban a közölhetetlen misztikában. „A misztika elmerül az átfogó tartalomban. Ami közölhető belőle, benne van az alanyi-tárgyi dichotomiában, de amikor a világos tudat a végtelenbe akar behatolni, az eredet teljességéhez sohasem érhet el. Mi csak arról beszélhetünk, aminek objektív formája van. Minden egyéb közölhetetlen.” (Jaspers: Bevezetés a filozófiába.) Nem kétséges, hogy a Kalevala-élmény vízválasztó Gulyás világszemléletében és költészetében egyaránt. Kár lenne azonban elhallgatni, hogy rossz irányba is orientálta a költőt, valamiféle fellazulást is okozott gondolkodásában és formakezelésében. E dolgozat afféle hibrid műfaj: az esszé, a szaktanulmány, az emlékezés és a riport keveréke (Kalevala — Kapu Hajdúhadház határában — Beszélgetés egy szőlőmunkással a dűlőn). Jellegzetes Gulyás-mű ez, eszkatológiai tűnődés, folytonos filozófiai feszültség, amelyben a lelkesült hang az uralkodó, miközben az axiomatikus kitételek bizonyítása többnyire elmarad. Gulyás abban a meggyőződésben írta ditirambikus mondatait, hogy felfedezett valami rejtett evidenciát, amivel eztán mindenki lelkesen azonosul, így nem is olyan rejtett szándékkal hangoztatta az eposz misztikus jellegének rendkívüli kifejezési lehetőségét. A görögökhöz a realitáson túlmutató távlatok vonzották részben Kerényi Károly, részben Németh László hatására. Gulyás, lévén kereső lélek, a harmónia iránti vágyakozásában előbb-utóbb megtalálta az ókori görög alkotásokat, mert azokból totális, ellentmondás nélküli világkép áradt. Menekülés is volt ez a múltbafordulás, ezt bizonyítják esszéinek aktualizálásai, de még erősebben motiválta a szerzőt az európai kultúra forrásainak, gyökereinek felkutatása. „A homéroszi mű a mindenkori életszemléletnek kiapadhatatlan forrása” — szögezi le Homérosz 1936-ban c. esszéje első bekezdésének lezárásaképpen. Némi szöveg