Heti Délkelet, 2001. január-június (8. évfolyam, 1-25. szám)
2001-01-11 / 1. szám
HETI DÉLKELET Közönség- és könyvbemutatóra invitál a meghívó, hogy ne mondjam: a promóciós kampánykörút egyik állomására, amely Békéscsabán, az Ifjúsági Házban lesz. Bizony, ez most már csak így lesz. Nem elegendő az, hogy Vujity Tvrtko (képünkön) megír egy könyvet, amelyről a közelállóknak igen jó véleményük van, az alkotást el is kell adni. És nem csak olyan módon, hogy a könyv eljut az elárusítóhelyekre. Nem. Kell egy program-marketingmenedzser, aki felvezeti a projektet a potenciális vevőkörnek... Na jó. Magyarul a lényeg az, hogy a riporter összegyűjtött tizenkét, általa pokolinak nevezett történetet korábbi anyagai közül, és egy csokorba összegyűjtve, könyv alakban is megjelentette. És most járja az országot, mesél a könyvről, az abban leírtakról, és persze válaszolgat a közönség kérdéseire. Akinek pedig mindennek hatására megjön a kedve a könyv megvásárlásához, az ezt is megteheti, hiszen oldalt az árus a fóliázott példányokkal éppen erre vár. Manapság, amikor már egyre nehézkesebben lehet könyvet eladni az embereknek, új módszereket kell kitalálni. A régi receptből persze megmarad az, hogy a semmit, az érdektelent semmiféle promócióval nem lehet eladni tömegesen. Az első lépés tehát az érdekesség, az újdonság, az izgalmasság, a szenzáció felmutatása. Egy romániai lepratelepre, Csernobilba, a háborús Szerbiába, az isten háta mögötti Tatárföldre azért mégsem jut el mindenki, s persze hogy érdeklődik attól, aki ott volt, hogy mi történik ott. Vujity Tvrtko éppen ezt teszi; elmegy ezekre a helyekre, és utána elmondja, mit látott. Ehhez persze közönség kell, előbb a tv2-ben, majd később a promóciós körúton belőlük verbuválódhatnak a későbbi olvasók is. És közönség van is. Néhány százan mindenütt voltak és lesznek. Aki az eredeti tévéadásokat látta, az olvasóvá is válhat. Elvégre a riporter kiemeli: a könyvben az is benne van, ami a tévés anyagból kimaradt. Az ingadozókat azonban át kell terelni a biztos vásárlók soraiba. Erre szolgálnak a könyv hátlapján az ismert emberek ajánlásai. Tőlük mégis könnyebb elfogadni, hogy a könyvet el kell olvasni, mert jó. (Most függetlenül attól, hogy a könyv tényleg az.) Jó könyvet azonban más is tud írni. A feladat: egyedivé tenni az alkotást. A riporter mindenütt sapkában jelenik meg; ez előbb-utóbb valakinek feltűnik a közönség soraiban, és úgyis rákérdez. És mindegy már, hogy miért viseli a sapkát: a lényeg, hogy róla ez (is) eszébe jusson az érdeklődőnek. Hogy van egy sapkás ember, aki mellesleg írt egy jó könyvet. Könnyebb ezt így megjegyezni, különösen ha a név is egyedi. Ez újabb kérdéseket generál, és segít a bevésésben. Egy könyv kiadása nem olcsó mulatság, a szponzorokról is szót kell ejteni. Persze nem feltűnően, de mégis. S miután a közönség tudja, hogy a riporter a tv2-nek dolgozik, könnyebben elfogadja, hogy ez is szóba kerül. Mármint hogy ez a csatorna ennyire meg annyira jó, míg a vetélytárs RTL Klub már nem annyira. Ez azonban csak egy félmondat, ráadásul szakmai alapú, ezen mindenki átsiklik, különösen ha humorba van csomagolva. Ennyi belefér. A riporter a kereskedelmi tévések már megszokott manírjait utánozza, amelyekből az jön ki, hogy az adott televízió a lehető legjobb adásokat mutatja be, és aki ad magára, csak őket nézi stb. Aki tényleg ad magára, az átsiklik ezeken a nagyhangú szövegeken, az együgyű reklámokon és sorozatokon, de Vujity Tvrtko valószínűleg maga is tudja, mennyi üresség van ezen teljesítmények mögött - s úgy látszik, a közönség is, hiszen képes nevetni az „a reklám után visszajövünk, de addig is minket, és csak minket nézzenek”-típusú, Tvrtko által előadott bomírtságokon. Van azonban egy történet, amelynek mondanivalója túlmutat mindezen. Egy Pazaurek Dezső nevű dunaszekcsői polgár fel akar kerülni a magyar sajtó címoldalaira. Ehhez azt a módszert választja, hogy sajtótájékoztatót hív össze, amelyen bejelenti: nyolcvanezer forintért bárkit elvisz a háborús Szerbiába, mépedig a Rizikó Tours nevű, egyébként nem létező utazási iroda segítségével. Ehhez néhány barátját is beavatja: az egyik a volt jugoszláv hadsereg ezredeseként mutatja be magát, a másik sofőrként magyarázza, hogy mennyire ismeri az ottani utakat, és mindenki nyugodtan rábízhatja magát. Igaz, van az egészben némi kockázat is; mi van akkor, ha valakit csak úgy lelőnek, elvégre mégis háborúba indulnak az utasok. Vujity Tvrtko persze előnyben van, ő ugyanis korábban már járt ott, s végül azt is megtudja segítőitől, hogy az egész csak színjáték, de a többiek bizony beveszik a dolgot, és a magyar sajtó néhány napig ezen rágódik. Pazaurek nyert, elérte, hogy vele foglalkozzanak - de ha az ember arra gondol, hogy hány ilyen hír lát napvilágot a kereskedelmi tévékben és egyes sajtótermékekben, amelyek ilyen jellegű hátteréről soha nem értesülhet, akkor arra gondol: talán nem is olyan nagy baj, ha nem tesz eleget a nézzenek bennünket-féle felszólításoknak. És az jár a fejében: talán mégsem elegendő az emberek hiteles tájékoztatásához az, hogy akárki egy mikrofont tartson akárkinek a szájához, és a kapott anyagot indokolatlanul felszenzációsítva igyekezzen figyelmet kelteni maga és televíziója iránt... (szil) IflATIZ 1.789.000 Ft t Mozgáskorlátozottak utalványát beváltjuk! BÉKÉSCSABA, GYÓNI G. U. 17. Telefon: (66) 448*820 r ALFA AUTÓHÁZ KFT MOTOR ! Kizárt, hogy ide bemenjetek! (Részlet a könyv Csernobilról szóló részéből) - Mit akarnak ezek? - kérdezi a sofőr. - Pripjatyba menni? Vologya elsápad, nagyot nyel, és végre rászánja magát, hogy olyan őszintén és nyíltan beszéljen, ahogy azt már az elejétől fogva kellett volna. - Kizárt, hogy bemenjetek ide - mondja. - Nem élitek túl. Veszélyesebb magánál a reaktornál is, mert ide fújta a szél a radio- Iaktív felhőt is, és itt esett le belőle a csapadék. - Be kell mennünk - mondom határozottan. - Engedélyetek sincs rá! Nem filmezhettek akármit, csak amire engedélyetek van. - Forgatnunk kell a halott városban, Vologya! - Jól van. Ti tudjátok. Bemehettek, de nélkülünk. Mi visszamegyünk, és egy kevésbé szennyezett helyen várunk rátok. (...) Kérem Vologyát, hogy egyetlen pillanatra álljon le a szarkofágnál. - Nem is lehet többre - válaszolja, és int a sofőrnek. Járva marad a motor, amíg kiugrunk a hatalmas, tizenöt méter magas, I I szürkés, bordázott falú vasbetonépítmény előtt. Keskeny létra II fut fel a tetejére, ahol egy fekete gyászszalaggal átkötött ukrán I zászlót lobogtat a szél. A falára szerelt sugárzásmérő az egészségügyi határérték négyszázszorosát mutatja, így fejvesztve pattanunk vissza, a sofőr pedig rátapos a gázpedálra.