Heti Délkelet, 2002. január-június (9. évfolyam, 1-25. szám)
2002-01-10 / 1. szám
HETI DÉLKELET Horn Gyula, Kósáné Kovács Magda, Kövér László, Torgyán József, Rockenbauer Zoltán - íme a csonka névsor, hogy mások mellett milyen országosan ismert politikusok Békés megyei látogatásán lehettem jelen az utóbbi időben mint tudósító. Mindegyik alkalommal azt kutattam, hogy vajon melyiknek áll majd a zászló jövő tavasszal, bár megvallom, sokkal okosabb nem lettem. S bár nem vagyok a politikai váltógazdálkodás, a kétpártrendszer magyarországi meghonosításának híve, ezúttal mégis a Fidesz és az MSZP ígéreteire hegyezném ki a témát. Az MSZP jóléti rendszerváltást sürget, miközben ragaszkodik a leharcolt „Magyarország mindannyiunké“ szlogenhez. A Fidesz közben megállapítja, hogy ,a jövő elkezdődött“, vagyis ma van holnap. Ilyeneket hallhat és láthat az, aki veszi a fáradságot és választási gyűlésekre jár, amit most a szocialisták úgy hívnak, hogy „társadalmi vita“, a fideszesek pedig következetesen vitairatról beszélnek. Egyik elnevezés sem jobb a Deákné vásznánál, igaz, a maga logikai rendszerében nem is rosszabb. A Magyar Szocialista Párt (saját bevallása szerint) a jóléti rendszerváltás programját kínálja a választóknak, amely megállítja a társadalom kettészakadását, megerősíti a nemzet összetartozását, és biztosítja felzárkózásunkat a fejlett államok sorába. A régi nóta az új: a munkavállalók, a nyugdíjasok milliói még mindig nem érzik a rendszerváltás előnyeit. „Sokakat fenyeget a lecsúszás veszélye, sokan élnek kilátástalan szegénységben“. A fideszesek egyszerre teoretikusok és gyakorlatiasok, amikor azt kérdezik: hol végződik múlt, és hol kezdődik a jövő? Ők úgy gondolják, hogy tervezhető a holnap, az egyéni és közösségi álmok és elképzelések nemcsak célt adnak az életnek, de a fejlődés pótolhatalan energiaforrásai is. Úgy érzik, hogy az utóbbi években sok tapasztalatot halmoztak fel, ám korántsem hiszik, hogy mindenre tudják a legjobb megoldást. Az önmeghatározási kísérletekkel általában nincs sok baj, ezúttal sincs, a gondok akkor kezdődnek, amikor leghétköznapibb tapasztalatainkat a két legnagyobb párt ideológusai homlokegyenest másként magyarázzák. A dolgok egyszerű logikáját követve: a két, egymásnak ellentmondó állítás egyszerre nem teljesülhet, vagyis itt valaki hazudik. Nézzünk konkrét példát! A fideszesek felfogásában az elmúlt évek társadalomkutatási eredményeinek sora azt mutatja, hogy a magyar társadalom 1998 előtti évekre jellemző erőteljes kettészakadása, mely a különböző társadalmi csoportok közötti látványos jövedelmi különbségekben öltött testet, s melyet a Bokros-csomag családokra mért csapásai mélyítettek szakadékká, a 2000. év végére megállt, mi több, az eltérő társadalmi státusú csoportok közötti különbség ma már mérhetően csökken. Ellenben a szocialisták olvasatában szinte áthidalhatatlan a szakadék a társadalom tehetős kisebbsége és nehezen élő, súlyos gondokkal küszködő többsége, illetve az ország fejlettebb és elmaradott térségei között. Szerintük az elmúlt három év kormányzati politikája e különbségeket még tovább növelte, illetve a jólét még ma, 11 évvel a rendszerváltás után sem elérhető az emberek többsége számára... Politikai párttól választási kampány idején igazmondást kérni lehetetlen vállalkozás, ám a szociológiát mint tudományt ennyire figyelmen kívül hagyni, nos, az már orcátlanság. Az ilyesmi még akkor sem elfogadható, ha tudjuk jól, hogy az egyik párt jelenleg kormányon van, s nyilván ott is akar maradni, a másik pedig ellenzékből hatalomra készül. Mert mi lenne, ha a statisztikai évkönyv a magyar politikai elit számára kötelező olvasmánnyá tennék? És tovább: a szocialisták az ígérik, hogy a következő négy évben 300—400 ezer új munkahely létesül, amivel elérjük az Európai Unió jelenlegi foglalkoztatási arányait. Másutt arról hallok, hogy Magyarországon most a munkanélküliség 6 százalékos, miközben az EU-ban 8. Akkor kinek kellene ezen a téren felzárkózni kihez? A vitairatokat másutt olvasgatva az ember érzése az, hogy „ezek“ sok területen lényegében ugyanazt akarják, csak a csomagolás más. Érzéki csalódás volna, vagy ez így természetes, hiszen a megoldások száma a gyakorlatban ritkán végtelen? Munkahelyeket teremtenének a kevésbé fejlett régiókban, növelnék a reálbéreket, emelnék a nyugdíjak vásárlóerejét, és így tovább, és így tovább. A kisördög azt kérdezi, hogy akkor minek ez a nagy felhajtás, ha az üdvösséghez csak egyetlen út vezet? A választási propagandaanyagoknál mindig elképzelhető izgalmasabb olvasmány is: az ígéretek szembesítése az eredményekkel. F. J.