Délamerikai Magyarság, 1930. október-december (2. évfolyam, 67-79. szám)

1930-10-04 / 67. szám

■ ■■■■■■ A pamutgombolyitás írta: Lőrinczy György Sárikának pityergőre állott a szá­lacskája, holott ezt a szájacskát édes csigavonalaival nyilván nem pityer­­gésre teremtette az Isten. Nem. Egé­szen másra. «— Miért idegeskedik, nagymama? Nagymama persze, még jobban ide­geskedik.­­— Én? Én idegeskedem? —­llát nem? Pedig miért idegeske­dik? Mi van azon idegeskedni való? A nagymama szelíd két szeme nyug­talanul pislogott szét a szobában, mint ha valamit keresne. Csak éppen Sári­kára nem néz. Nagymama haragszik. *— Mindig ilyen bolondokat beszél­tek! Ezek a mai lányok! — Én, én beszélek bolondokat? — Miért volnék mai lány?? Amiért az kérdeztem, hogy hogyan is volt az? — Akkor? Nagymama gúnyosan mosolyog. •— Pamutgombolyitás! Az kell ne­kik, éppen az! Miért éppen az? Mi­ért éppen a pamutgombolyitás?, «— Az olyan érdekes lehet. X ■— Érdekes? Mi érdekes? Abban. •­­ ami valaha volt? Ami elmúlt.­ Ami­t soha sem lesz többé. Sárika nagyot sóhajt. —­ Fájdalom! — Már megint! Fájdalom. Miért fáj­dalom? — Hát nem fájdalom az, hogy többé soha senki se fog pamutot gombolyí­tani? A pamutgombolyítás kiesik a világrendből. Nincs többé pamutgom­­bolyítás. Nem is lesz. Rettenetes! Nagymama kifakadt. — Nahát, furcsa isten teremtései vagytok, annyit mondhatok! Előttetek van minden.­­ Minden készen. Csak üres kézzel besétáltok a boltba és ki­sétáltok a boltból hat, vagy tizenkét pár harisnyával. Fáradni se kell érte, készen van. A szik­ekben is válogat­hattok. A legkedvesebb, a legdiszkré­tebb színekben. Mintha ráöntötték vol­na úgynevezett lábacskáitokra. Az em­ber nem is tudja, vagyis ők nem is tudják, a lábacskáitok látják-e, vagy a rájuk feszülő francia harisnyát — és ti a pamutgombolyitásról sóhajtoz­tok. Hát tudod te, mi az a pamut­­gombolyitás? Ami már nincs.­­ — Dehogy tudom! Ha tudnám! — Hát mindenekelőtt az az öt h­os­­szu, istentelen kötőtű! Vízilovat lehe­tett volna vele ölni! Sáriba ijedezik. —­­Tesszusom! De... talán csak nem öltetek? — Ugyan, harisnyát kötöttünk vele, öt hosszú acélgyilok csattogott az em­ber kezében naphosszat. Teljes kato­nabanda. Aztán ott fityeg a karodon a kosár és benne a gömbölyű, a kövér, a pöffeteg pamutgombolyag. Na látod. Hát mi van azon érdekes? Mi van azon visszakivánnivaló. Ahelyett,­­ hogy örülnél, hogy vesződnöd se kell, mégis elegáns a harisnyád. Sőt elegán­sabb. Sárika elmélázott, néha oldalvást a nagymamára pislogott. Könnyű neki! Nagymama már tudja! Azonban... — Azonban Sárika magában megvallot­ta, hogy azok a csattogó, nagy, bo­lond kötőtűk, amikkel vízilovat is le­hetett volna ölni... és az az unalmas örökfityegő! A kosár, a buta gombo­lyaggal. .. — Az lehet. Az mind lehet. De azért a pamutgombolyitás! Tessék! Megint csak a pamutgom­­bolyitás! Milyen megátalkodott ma­kacsság. Úgy látszik, az a te fixa ide­ád, a te rögeszméd. A pamutgombolyi­tás. Hogy mindig csak oda lyukadsz ki... — mert az érdekes. Először is csak azt kérdeztem, nem a kötőtűket. — A gombolyitást. Hogyan volt, milyen volt? — Az is csak olyan! Az illető leül és széttárja a két karját..­. Sárika lelkesedik. — Drága nagymamám!­­ — No csak ne képzelődj!­­ — Nem képzelődöm... — De látom, hogy képzelődök Pedig hiába képzelődök Az illető nem azért tárja ki a karját. — Miért? — Nem azért, hogy téged megölel­jen!.. . Sárika fitymálva biggyeszti szájacs­­káját. — Mintha én... Mintha nekem.... — Egyszerűen a kéz * csuklójára akasztja a pamutot és te fürgén le­gombolyítod, vagyis fölgombolyitod. — Le, vagy föl? — Mit tudom én. Le is, föl is. Ahogy neked tetszik. Sárika megbiccentette dús kontyocs­­káját 2 • Két fipap Délamerikában Írta: Albrecht főherceg A DUDLIO fedélzetén Május 22. Indulás Barcelonából. Dél tájban megyünk ki a kikötőbe útitár­­sammal, Némay Ferenc alezredessel, a rakpart mellett már ott vár bennün­ket a Navigazione Generali Italiana DUILIO nev­ű nagy­­ személy­száll­ító hajója. A kikötőben kellemes meglepeté­­­­seinkre néhányan várnak ránk, hogy elbúcsúzzanak tőlünk. Ott van a Bar­celonában élő Lipót Szalvátor főher­ceg és családja hogy mégegyszer kezet szorítsanak velünk. Rövid barcelonai tartózkodásom alatt majdnem állan­dóan együtt voltunk. A főhercegi család nagyon szerény körülmények között él a spanyol városban, de tár­sadalmi pozíciójuk természtesen hi­ánytalan. A spanyol udvar, amely né­ha Barcelonában tölt némi időt, ren­desen meg szokta őket hívni. A fő­herceg két fia mint repülőoktató dol­gozik, ezen a téren mindkettőjüknek igen jó nevük van. A másik ismerős, aki a kikötőben búcsúzik tőlünk, Romanelli ezredes,­­ barcelonai olasz főkonzul, akihez oly sok emlék fűz bennünket és a ma­gyarságot általában. Ott van azután Egán magyar vicckonzul is. Hajóra­­szállás előtt még eldiskurálunk egy kicsit. Romanelli ezredes élénken ér­deklődik a magyar események és a jelenlegi helyzet iránt. Még mindig melegen emlékszik arra, hogy a ma­gyarok mennyi hálával és szeretettel vették körül a kommün utáni idők­ben. Most is úgyszólván minden ma­gyar ember felkeresi, aki rövidebb­­hosszabb időre Barcelonába kerül. Indulás Barcelonából Délben indulunk. Hajónk a DUILIO körülbelül húszezer tonnás, nagyon szép luxus-gőzös. Kényelmes kabino­kat kaptunk Némay alezredessel, egy­mással szemben, a hajóstársaság iga­zán kitüntető figyelemben részesít bennünket. A társaság egyik igazgatója, Con­­dessa professzor velünk utazik. Elég sok utas van a fedélzeten, az első osz­tály majdnem fele,­ a harmadik osz­tályon sok a kivándorló. A hajó még alig hagyta el a kikötőt mikor már kezd kifejlődni az óceán­­járó hajókon szokásos társasélet, az első közös ebéden kezdetét veszi az általános ismerkedés. A fedélközeli hatvanhét magyar ki­vándorló utazik, valamennyien a ge­novai kikötőben szálltak fel a Dullic­­ra. A legtöbben megszállott területről valók, valamennyiéül szomorúak, el­hanyagoltak, szegény menekülőknek látszanak. Délután hosszasan elbeszél­gettünk velük, nem fogynak ki a pa­naszból, tele vannak aggódással és bizonytalansággal. Segíteni nem na­gyon tudunk rajtuk, de igyekszünk megvigasztalni őket, azután igyek­szünk biztosítani számukra a hajós­­társaság különös jóindulatát, egy-egy családnak sikerült is jobb elhelyezke­dést szerezni. Két napig a spanyol partok mentén haladunk. Nem kötünk ki sehol, de a partok mindenütt lat-távolban marad­nak, távcsöven érdeklődéssel figyel­jük a bizarr formájú hegyeket a szall­­gatott partvidéken.­­Hajónkat hosszú sorban delphinek követik, bukdácsol­va, egymással versenyt úszva kerge­­tőznek a hajó körül, az utasok álta­lános érdeklődés és tetszése közben bohóckodnak a vízben fáradhatat­lanul. Délelőttönként a fedélzeten beren­dezett uszodában szórakozunk, igen sokan vannak a kis medencében és a medence körül, az utasok fürdenek, azután napfürdöznek, vagy tornász­nak. Nem mondtunk le erről a szóra­kozásról még az egyenlítő alatt sem, a valóban alig elviselhető déli hőség­ben. Áthaladnak az Egyenlítőn Május 27-én éjszaka haladunk át az egyenlítőn. Ezt az eseményt a hagyo­mányos módon, tengeri keresztelővel ünnepeltük. Mindenkinek fele kellett sorakoznia a Neptun Istennek öltözött matróz előtt, aki ezúttal először lépte át az Equadort. Neptunus pezsgős­ pa­­lackjából leöntözött bennünket s min­denkit megkeresztelt. Engem a Dol­phin névvel tüntettek ki, ezért a szép névért le kellett nyelnem egy jó ka­nál sót is, a tengeristen birodalmába való felvételem jeléül. Naponta átjárok a fedélközre, el­­beszélgetek a magyar kivándorlókkal. Mindinkább azt látom, hogy ezek a szegény magyarok bizony elég hiá­nyos előkészületekkel és eszközökkel indulnak új hazát keresni. Azokat a nyelveket, amelyekkel Délameriká­­ban boldogulhatnak, a spanyolt, vagy a portugált, alig egy-kettő tanulta meg közülük előzetesen. A szerencsé­sebbek úgy mennek ki, hogy valame­lyik rokonuk irt nekik és különféle ígéretekkel csalogatta őket az újvilág­ba, a kevésbé szerencsések azok, aki­ket csupán az elkeseredés ért el a meg­szállt területekről és akik minden előzetes készülődés és segítség nélkül vágnak neki a világnak, hogy szeren­csét próbáljanak,­­ szerintük rosz­­szabb már sehol sem jöhet, mint az, ami elöl elmenekültek otthonukból . Van, aki még annak a kikötőnek a ne­vét sem tudja helyesen kiejteni, aho­vá a jegye szól és ahol partra fog szállni. Gondolkodóba esik az ember, hogy a magyar faj ilyenforma lemorzsoló­dásának milyen eszközökkel lehetne elejét venni, hiszen lehetetlen, hogy ezek közül a szerencsétlenek közül tíz százaléknál több boldoguljon és eg­zisztenciát tudjon biztosítani magá­nak. Míg a fedélzeten sétálunk, leg­­többnyire ezen vitatkozunk, különbö­­­ző tervek és ötletek merülnek fel, — ezeknek a praktikus értékét azonban még most, itt a hajón nem tudjuk­ megítélni. Az utasokkal, akik leginkább ola­szok, napról napra jobban megismer­kedünk, összebarátkozunk. Az olasz faj rendkívüli szeretetreméltóságával igyekszenek kellemessé tenni szá­munkra az utazást, amely itt, a vég­telen tengeren oly könnyen válik egy­hangúvá. Közeledünk a szárazföldhöz Május 31-én még mindig az óceán, a végtelen vízsivatag fog körül ben­nünket. Napkeltétől napnyugtáig kö­nyörtelenül reánk tűz az égető trópusi nap, napról-napra tapasztaljuk a nap­fürdők után, hogy sugaras nyomot hagynak bőrünkön is. Déltájban egy sebesen szálló, fehér madárra lesznek figyelmesek az utasok, a fedélzeten mindenki feltekint a magasba, az első sirályt látjuk, egy délamerikai­­ sirályt. Délután már úszó fadarabok,­­ leveles ágak maradnak el hajónk mö­­l­gött tengerben. Valamennyien ott to­longunk a korlátnál és figyeljük a kontinensnek ezeket az első hírnökeit Tele vagyunk türelmetlenséggel, vá­rakozással; most talán meg tudjuk érteni, mit érezhettek az első felfede­zők, mielőtt az ismeretlen part sötét­kék sávja a láthatár szélén megjelent A délamerikai partvidék Másnap, július 1-én reggel, lehető­leg korán igyekszünk eljutni a fedél­zetre. A világ hirtelen megváltozott körülöttünk. Hajónkat már nem fog­ja körül minden oldalról a belátha­tatlan tenger, előttünk, a nyugati lát­határon egy mozdulatlan, szilárd vo­nal vet véget a víz hullámzásának.­­ Sötétzöld foltokkal tele hintett, szürke sáv ez az ég alján, belőle egy-egy sö­tét vonal nyúlik fel a magasba, a fel­hők közé, csipkésen megszaggatva a láthatárt. A hosszú vonal a Serra do Mar hatalmas, kétezer kilométeres hegyvonulata, a kiemelkedő vonalkák magas, két-háromezer méteres h­egy­­csúcsok. Most már gyorsan közeledünk, min­dig többet látunk a partvidékből. A tengerből mind magasabbra emelke­dik ki a föld, mindenütt buja, tropi­kus növényzettel borítva. Szerencsénk van, hogy ilyen zavartalanul tiszt,­­ szép időben közeledünk Brazília föld­jéhez; hosszan, sokáig gyönyörköd­hetünk az előttünk feltáruló látképen, a pompázó színekben, a minduntalan változó körvonalakban és formákban, ebben a tropikus világban, amelynek sohasem sejtett szépsége csodálatos erővel ejti hatalmába lelkünket. A hegylánc most már nemcsak vé­kony szegély az ég alján, hanem a magasba tornyosuló, hatalmas szikla­tömeg, a sötét ormok fölött aranyfel­­hők úsznak a nap sugárüzönében. A kopár sziklák vonalán alul sötétzöld a világ, mindent sűrű, tropikus erdő bo­rít. Az erdőn alul vékony, fehér vo­nal jelzi az enyhén csobogó hullámok által öntözött partot, az előtt a tenger átlátszó, sötétkék tükre, amely mö­göttünk haragoszöldbe megy át és úgy olvad bele a tenger végtelenjébe. Ezt a képet, az újvilág első bemutat­kozását nem lehet elfelejteni: mélyen beleveszi magát az egész az ember szívébe, lelkébe, bizonyára még sok év múlva is teljes színpompájában fog állni előttem az egész, úgy, ahogy elő­ször láttam, a DUILIO fedélzetén. (Folytatása következik.) Délamerikai “Magyarság” 1930. október hó 4. -------:o:-----— — 108 letartóztatási indítvány leány kereskedés miatt. A néhány hónappal ezelőtt leleplezett “Zwi Migdal” leány kereskedő bűnszövetkezet ügyében a vizsgálóbíró 108 gyanúsított — köztük 15 hő — ellen indítványozott letartóz­tatást. Megállapították, hogy a bandá­nak fizetett emberei voltak a rendőr­ségen, akik minden készülő hatósági eljárásról idejekorán értesítették a ve­zetőket s igy minden gyanús dolgot idejekorán eltüntethettek.

Next