Délamerikai Magyarság, 1938. április-június (10. évfolyam, 1264-1299. szám)

1938-06-25 / 1297. szám

2 tólag rövid időn belül elhagyják az or­szág területét. A nacionalista légi haderők újabb tá­madásokat intéztek Barcelona, Alicante és Valencia ellen. Az utóbbi kikötőjében horgonyzó hajók közül két angol teher­­gőzöst és egy görög hajót a repülőgépek bombái elsüllyesztettek. Anglia és Franciaország kormányai semleges bizottságot szándékoznak Spa­nyolországba küldeni a nyílt városok el­leni légi támadások megakadályozására irányuló mozgalom első lépéséül­ "MAGDA" a magyar iparművésznő megnyitotta női kalapszalonját ESMERALDA 786 sz. a. U. T. 31 - Retiro - 1547 Válogatott párizsi model­­jeik megtekintésére fel­hívjuk az.magyar hölgy­­közönség figyelmét. A cápa réme a délameriai vizeken él A cápa, mint tudjuk, a tengerek réme. De van réme a cápának is. Mint ahogy a kis dingo-kutya a félelmes kígyók legna­gyobb ellensége és legtöbbször biztos el­pusztító­ja is, úgy a nagy óceánokban a rettegett cápának is van ilyen veszedel­mes ellenfele. Ki hinné, hogy ez az ellen­fél gyönge kis halacska, amely negyed­méternyire alig nő meg és mégis végezni tud a gyilkos fenevaddal. A kis Urchin-hal ez (természetrajzi ne­vén Diodon Maculatus), amely leggyak­rabban a délamerikai vizekben fordul elő. Nemcsak a cápát pusztítja, de még sokkal nagyobb halakat, még pedig egé­szen eredeti módon. Ennek a halnak rendkívül rugalmas bőre tele van apró tüskével. A legkisebb ingerre összegömbölyödik s a tüskéi min­den irányban felmerednek, akár a sün­disznóé. Ha a cápa benyeli keresztülfurja magát nemcsak a gyomrán és emésztő szervein, hanem a kopoltyúin is és ezzel halálos sebeket ejt rajta. Játék a szerelemmel Írta: Máriáss Imre —­ Rozit csókolom. — Isten hozta, Pista. — Egyedül? — Pár percig. Anyu mindyárt jön, Rozival ment le. Rozi meg­kérte, hogy anyu vegyen cipőt; őt mindig becsapják és tudja, hogy anyu milyen jó. — Vajszivü, akár az én édes­anyám. A mi cselédünk is elkisér­­teti magát vele bevásárlásaira. — Hogy mondhat ilyet? — Mert ez a lényeg. A többi, hogy: nagyságos asszonyom, kö­nyörgöm, legyen olyan, mert hogy én ilyen buta vagyok, meg olyan dísz és keret. Melodramatikus alá­festése a szemtelenségnek. Mert buta vagyok, csak firlacánc, csak higgye el, ez csak szemtelenség a személyzet részéről. — Először is ne beszéljen sze­mélyzetről, mert maguknak is ép­pen úgy egy szál cselédjük van, mint nekünk. Nem személyzet, ha­nem mindenes, aki nagymosást is vállal. Mit ellenkezik? Szóval a maguké nem vállal. Másodszor ne beszéljen ilyen cinikusan. A ciniz­mus az ügyefogyottak lírája. — Ezt maga találta ki, vagy ol­vasta. — Olvastam, hogy közölhessem azokkal, akiket illet. — Elsősorban — magát. — Engem? En­gem? — I­gen. Magát. Nem én va­gyok cinikus, hanem maga, illetve maga cinikusabb, mint... — Nahát.. . S ezt honnan ve­szi? — A leghitelesebb forrásból. — Magától. — Miért? Mikor mondtam? — Sokszor. Egy pillanat türe­lem. Ki volt az, aki azt mondta, hogy sose lesz szerelmes, mert a szerelem csak illúzió és illúzióba nem érdemes komolyan belemé­lyedni. — Ez igaz is. Nem én találtam ugyan ki, de úgy van. S ami igaz, a­z igaz. — Szóval maga szerelem nélkül fog férjhez menni. — Lehet, hogy nem is fogok. — Talán önálló, kereső nő leszek. — Akkor viszont én más nőt keresek. — Ejha? — Ejha... — Szóval csak nem azt akarja mondani, hogy... — Amit mondani akartam, azt már meg is mondtam. — Szóval megkérte a kezemet. — Nem lehet másképpen. Csak szóval. — Hát ez meglep. — Nem számított rá? — Számítani, — hogy őszinte legyek — számítottam, de viszont — megvallom — arra is számítot­tam, hogy ez szebb keretek és il­lőbb formák között fog megtör­téni. — Mi lehetne szebb keret, mint a maguk meghitt otthona, ahol a bútorok is a meghitt családi élet boldogságát lehelik enyhe kopásuk­ban is. Mi lehet illőbb forma,­­ mint tisztes távolságban ülni, még a háziak hiányában is és kijelen­teni, hogy számomra csak egy kis lány van a világon. — Hát tudja mit, ha ilyen cini­kus, akkor magához sem megyek. Különben én még egy szóval sem mondtam. — Ugyan, ugyan. Az előbb be­­vallotta, hogy számított rá. — Igen, arra, hogy megkérjék a kezemet. De nem maga. — Hi­tty! Az más. Ezer pardon és bocsánat. Kit szabad ide irányí­tanom? Legalább azzal a baráti szolgálattal tüntessen ki, hogy az utódomat idevezessem. A helyem­be iktassam. Hogy kitanítsam: — Zsuzsi megkérése történik a kö­vetkezőképpen: Végy nagy csokor virágot. Lehet a csarnokban is, mert ott olcsóbb. Kérj kölcsön egy "­g­i zsakettet, pár krémszínű kesztyűt, ajtóban félszeg meghajlás, majd két lépés avansz, térdre csuklás, hő rebegéssel egybekötve. Rebe­­gés szövege a következő: Imádom. — Mindenesetre ez megtiszte­­lőbb. — Pardon, még nem fejeztem be. Aztán felállás s mire megfor­dulsz, már ki is vagy röhögve. — Menjen, haragszom. Ez már nem is cinizmus, ez már léhaság. — Viszont ha haragszik, ne ne­vessen. — Nem nevetek. Csak mosoly­gok. — De elég szélesen. — Úgy találja? — Miért nem mondja mingyárt, hogy vigyor­gok. — Mert ez a fiuk számára van fentartva. De ne térjünk el a tár­gyunktól. Szóval: Igen? Már­mint a boldogító. — Hát tudja meg azért is... igen. — Köszönöm. — Most mit nyeldekel? — Semmit. Az ádámcsutkámat próbálom, hogy mozog-e még? — Ezt csinálja reggel, rádió­tornán. — Jó ötlet. Rádió. Halló. Zene. Tuss. Hallgassa csak. Mi ez? "Délamerikai Magyarság" 1938. június hó 25 H­A­ZA­I LEVELEK Budapesten mindenre "viccet" csinálnak Egy városban sem csinálnak annyi “vic­cet” — hogy ezt a rut, magyartalan szót használjuk a kevésbé kifejező “adoma” vagy “tréfa” helyett — mint Budapesten. Kiviccelnek itt mindent és mindenkit. — Persze rengeteg viccet csináltak a zsidó­­törvényre is. Nincs ezeknek sem zsidó­­ellenes éle, sem zsidóbarát célzata. Sok bennük a túlzás is. Azért viccek. Egy­szerűen csak ősi budapesti szokás sze­rint, mint minden alkalmat, ezt is fel­használta a budapesti humor viccfara­gásra. Íme, a legismertebbek: Három zsidó ül a kávéházban: — Hm, hm — mondja az egyik. —­ Ej, ej — feleli a második. Amire a harmadik felpattan: — Itt hagylak benneteket! Nem meg­állapodtunk, hogy nem beszélünk a zsidó törvényről?...* A másik vicc, így imádkozik egy pesti zsidó: — Istenkém, istenkém, köszönjük szé­pen, hogy minket, zsidókat a te kiválasz­tott népeddé tettél. Most azonban már igazán abbahagyhatnád, hogy mindig minket válogassanak ki. * Kérdezi valaki az asztaltársától: — Tudod, ki volt a zsidók legnagyobb ellensége? — Mózes. — Mózes?! — Igen, Mózes. Mert ha nem vezette volna ki a zsidókat­gyiptomból, ma is ott élnének s angol állampolgárok volná­nak, angol útlevelük volna. * Ez már keserű zsidó vicc. Azt kérdezik Pesten a zsidók, hogy mi­lyen a bizakodó (optimista) s milyen a sötétenlátó (pesszimista) zsidó. Válasz a következő. Az optimista zsidó igy kiált fel: — Annyi baj legyen. Legrosszabb eset­ben koldulni fogunk. A pesszimista zsidó erre kérdéssel igy felel: — De hol?! Hadiárják, Darányikeresztények Ismeretes, hogy a vállalatoknál ezután az alkalmazottaknak legfeljebb 20 száza­léka lehet zsidó s legalább 80 százaléknak kereszténynek kell lenni. Nem számíta­nak azonban a zsidók arányszámába, kik a háborúban első tűzvonalban harcoltak — tehát a frontharcosok — s azok, akik 1919 augusztus elseje előtt tértek át a zsidó hitről valamelyik keresztény fele­­kezetbe. Azóta a budapesti humor, a frontharcos zsidókat frontársáknak és hadiárjáknak; az 1919 augusztus elseje után kikeresz­­telkedetteket peches keresztényeknek, nemgilt keresztényeknek, későnkeresztel­­kedettenek, kapuzárás utáni keresztények­nek; az 1919 augusztus elseje előtt megke­­resztelkedetteket Darányi keresztényeknek nevezik.* Az utcán beszélget két ember. Mondja az egyik: — Bejött az irodámba egy ember. — Milyen ember volt? — Olyan húszszázalékosnak látszott. * A kormány átképző tanfolyamokat ál­lított fel, ahol szakemberek képezik ke­reskedővé, könyvelővé, kereskedősegéddé azokat a keresztény ifjakat, akik a zsidó­­törvényben kiesett zsidók helyére fognak kerülni. Egy ilyen átképző tanfolyamra járó keresztény fiú apját kérdezi a ba­rátja: — Mi van a fiaddal? — Átképezik zsidóvá. Huskomor Ugyancsak mostanában adott ki a kor­mány­rendeletet, amelyik eltiltotta a marháknak, borjuknak a zsidó egyházi törvények szerint való vágását. Vagyis el­tiltotta a kóser vágást. Előbb el kell ká­bitani az állatot s azután szabad csak le­vágni. Az igy levágott marha, borjú hú­sából nem szabad enni olyan zsidónak, aki szigorúan tartja vallásszabályait. — Sok zsidó nem is eszik azóta marhahúst és borjúhúst. Kérdezik valakitől: — Mi van a Kohnnal? Feleli a megszólított: — Húskomor.* Tréfáskedvű juhász kérdezte levélben meg egy lapszerkesztőségtől, hogy mert a zsidóktól eltiltották a kóser vonatkozáso­kat, várjon, ha egy zsidót ezután halál­­raitélnek, el kell-e őt is előbb kábítani s csak azután szabad-e kivégezni?! — * Egy másik tréfáskedvü olvasó a követ­kezőket kérdezte ugyanettől a laptól: — Több napi­lapban olvastam, hogy legjobb lenne, ha a zsidókat Madagasz­kárba telepítenék ki. Én történetesen zsi­dó vagyok s természetesen zsidó az öcsém is, aki harminc éve Madagaszkárban él. Minap levelet kaptam tőle, hogy megun­ta már Madagaszkárt, szeretne hazajönni hogy itt, Magyarországon élje le öreg napjait. Mit válaszoljak neki? Biztatha­tom-e, hogy hazajöjjön? A vicc szerint a szerkesztőség ezt vá­laszolta : — Hogyne! Csak azt is írja meg neki, hogy óvatosságból váltson retúrjegyet. 1 * Megkérdezik valakitől: — Tudod-e, kik azok a szerencsétlenek, akiken egyáltalán nem lehet segíteni? Persze, hogy nem tudja az illető. A válasz a következő: — Minap láttam egy épületet, amelyen ez a felírás állt: “Gyógyíthatatlan Sze­gény Zsidó Betegek Kórháza”. Ennek la­kóin igazán nem lehet segíteni. Képzeld el: gyógyíthatatlan betegk is, szegények is és még hozzá zsidók is. Azt hiszi, hogy már MINDENKI ismeri cégét, címét, vállalkozását? Sokezer új magyar üzletfelet je­lenthet részére a DÉLAMERIKAI MAGYARSÁG olvasótábora.­­Ke­ressen velük kapcsolatot Hirdessen a “D. MAGYARSÁG”-ban.

Next