Déli Hírlap, 1998. október (30. évfolyam, 230-255. szám)
1998-10-27 / 251. szám
1998. október 27., kedd DÉLI HÍRLAP 5 IL ü ¥ J DÜ IL A hazátlanság fájdalma A Rochlitz család ereklyéi a múzeumban Korokon ível át a hazátlanság fájdalma. A kóválygó lelkek találnak egy helyet, amit jobb híján új hazának neveznek, de minduntalan, életük alkonyán pedig mindenképpen az óhazához kötődve leltárt készítenek. Előkerülnek a régi tárgyak, az otthonról hozott könyvek, iratok, nemegyszer az elődöktől örökölt és kimenekített emléktárgyak is megelevenedtek. A Koehlitz-família története maga a történelem. Aladár Rochlitz nemrégiben egy hatalmas bőrönddel érkezett Miskolcra, a Herman Ottó Múzeum igazgatójához, dr. Veres Lászlóhoz. Unokatestvére, bizonyos dr. Vitéz Tapolcsányi Rochlitz Oszwald úgy végrendelkezett, hogy a család múzeumi értéket jelentő „holmijait” a Herman Ottó Múzeumra hagyja, s ennek a küldetésnek tett eleget Aladar Rochlitz, akiről kiderült, hogy szenvedélyes családkutató. Összeállította a Rochlitzok családfáját, s eszerint tíz generációból 392 személyt tart nyilván, köztük Rochlitz Bélát és Rochlitz Kálmánt, akik az 1848 ,49-es forradalom és szabadságharcban Görgei Arthur (így írta a naplójából Rochlitz Béla Görgei Arthur tábornok nevét, vagyis nem y-nal, hanem i-vel, ezért így használtuk mi is a cikk során. A szerk. adjutánsai voltak, mindketten századosi rangban. Az adományozó, dr. Vitéz Tapolcsányi Rochlitz Oszwald édesapja az ügyészség elnöke volt, s az oroszok elől menekülve 1944- ben hagyták el az országot. Ugyancsak az orosz megszállás szorította ki az országból Rochlitz Aladárt is, aki közgazdász egyetemistaként részt vett az 1956-os forradalomban. A hazátlanság fájdalma a mai napig kínozza, bár Németországban származása révén a németek közt német lett, mégis magyarnak vallja magát. Szeretné megtalálni Nyíregyházán azt az épületet, amelyben édesapja boltja állott, amit - gyalázatos módon tönkretéve a családot - 1952-ben elvettek. Aranyásás Ausztráliában Dr. Veres László, a Herman Ottó Múzeum igazgatója is tud egy naplóról, amelyet Rochlitz Béla írt tele a Görgei tábornok melletti szolgálatban tapasztalt hadi eseményekről. Sajnálatosan ez a napló elveszett. - A háború előtt létezett egy Görgei Múzeum - mondja dr. Veres László s ebben őrizték azt a naplót, ami voltaképpen alátámasztotta Görgei döntéseinek helyességét. Legalábbis nagyon jelentős forrásnak számított a kutatók száma. A múzeum anyagát vagonokra rakták, az oroszok elől menekítették a németek, s ez az anyag Egernél eltűnt. A napló ott volt valamelyik vagonban. Sajnos még másolat se készült róla. Csak korábban a napló elemzése során készített kutatási jegyzetekből következtetünk arra, hogy Görgei például milyen könyveket tartott magánál. A magyar nyelv művészetét, antropológiai könyvet, kémiai ismereteket? Amit Oszwald bácsi küldött, ez egy másik napló, ez Rochlitz Béla személyes szövegeit tartalmazza. Hogy végül is mi történt Rochlitz Bélával és Rochlitz Kálmánnal, arról Kunz: The Hungarian in Australia című forrásértékű írásából tudhatunk meg részleteket. Rochlitz Béla mérnök, a világosi fegyverletétel után Hamburgba emigrált, de 1850 végén már Londonban élt, és nyelvet tanult. Azután tele naiv optimizmussal azt a célt tűzte ki maga elé, hogy hamarosan elérheti önállóságát, mégpedig azzal a 12 ezer Pfund segítségével, amit Ausztráliában teremt elő. Az aranymezőkre ment egy jól felszerelt csoporttal, de „csak 1 1/2 az aranyat talált 5 hét alatt”, így írja le életét az aranyásók között: Ruházatom egy fehér kalap, egy kék és egy fekete ing, egy pár fehér darócnadrág, egy pár hosszú csizma, amelynek jobbja az orrán, a balja a szárán volt lyukakkal megáldva. Lakhelyünk egy sátor. Eledelünk tea tej nélkül, és gyakran kenyér nélkül is. Nyolctól tizenkettőig munka, majd egy óra ebédszünet - szalonna, kenyér és egy korty rumos víz cukorral. Egytől ötig munka, öttől hétig főztünk, kenyeret sütöttünk, feketekávét ittunk tej nélkül, szalonnát és borsólevest ettünk. A következő nap üres levest, a harmadikon árpakásalevest egy kevés szalonnával, hetente kétszer kevés sajt, kétszer fánk (liszt vízzel keverve, és szalonna zsírjában kisütve). Az ágyam két takaró pallókra terítve, hat szál deszkával megtámasztva két fatuskón. Rajtam két fehér takaró. Csontjaim fájtak egy hétig, már a kezeim sem érzem. Hasmenés, hasfájás a víztől és a rossz élettől, de még tartom magam. Nappal gyakran 100 Fahrenheit (kb. 38 Celsius fok) meleg van, az éjjel meg olyan hideg, hogy görcs van a lábujjaimban. Gyakran vízben állunk, átnedvesedjünk, aztán hazamenetel, és ágyba fekvés következik. A kemény munka kiszárította az embert, eltorzította az arcát, de mit számít mindez a 12 ezer Pfundhoz képest, mely a függetlenség záloga. Később Rochlitz Béla elkezdte a fényképezést, élte a vándorló fényképész életét. 1862-ban érkezett Melbourne-be, ahol kinevezték zene- és nyelvtanárnak. Valószínűleg ebben az időben komponálta az új Geelong- Melbourne-i vasútnak dedikált polkáját. A fizikai nélkülözések és állandó lelki megpróbáltatások közepette személyének egyensúlyát olyan álmokkal igyekezett fenntartani, hogy egyszer visszatérhet a szakmájába. S a kiegyezés után ez megadatott, taníthatott angolt a budapesti egyetemen, 1886- ban halt meg. Testvére, Rochlitz Kálmán - ismeretlen okból - nem emigrált a szabadságharc után, de az ötvenes évek közepén már Bécsben orvostudományt tanult, s megszerezte a doktori címet. Ezt követően átkelt Angliába, majd hajóra szállt Melbourne-be, kétségkívül azért, hogy találkozzon testvérével, Bélával. 1860 januárjában kezdte meg praxisát, innen Sidney-be ment, aztán San Franciscot választotta, majd az újonnan megnyitott transzkontinentális vonaton New Yorkba utazott, később pedig Le Havre-ba hajózott. A fél világon át érkezett meg Londonba, ahol 1872-ben megjelent egy értekezése a tengeri betegségről. Ezek után nem esik több említés róla. A vak ember üzenete Szinte látom, ahogy Amerikában ül egy vak öregember a magnó előtt, s mondja, mondja az üzenetét dr. Veres Lászlónak, de valójában az óhazának üzen. Dr. Vitéz Tapolcsányi Rochlitz Oszwald nem sokkal később meghalt. A magnószalagot végighallgatva alig-alig derül ki valami a személyes életéről, csupán a múzeumra hagyott tárgyak üzenete. Nézegetünk egy ezüst cigarettadobozt, amelynek fedelére kívül és belül a háború előtti Közvélemény Asztaltársaság tagjainak az eredeti aláírását vésték be. A Közvélemény Asztaltársaság tagjai többnyire kiemelkedő állást, pozíciót töltöttek be miskolci, borsodi és országos viszonylatban is. Aztán Oszwald bácsi édesapjának Kolozsváron kutyabőrbe írt jogtudományi diplomáját érinthetjük meg. Ő volt az utolsó királyi ügyészségi elnök Miskolcon. Tanúskodik egy írás a Rochlitz családi névről Tapolcsányira való magyarosításáról. A vezérkari főnök által kiállított dicsérő elismerés a Felvidék visszakapcsolása alkalmával. Édesapjának vitézi igazolványa. Oszwald bácsi vitézi igazolványa. Debrecenben szerzett jogtudományi diplomája. Iratok, okmányok mindarról, hogy élt ezen a tájon egy család, amely sohasem térhetett vissza hazájába. - 1944. november 4-én hagytam el Miskolcot - hangzik a magnószalagról Oszwald bácsi üzenete -, azóta is szívem-lelkem mindig ott volt. Az Avasalját, Lillafüredet, Görömböly-Tapolcát sosem fogom elfelejteni. Nem vágyódtam külföldre, legkevésbé Amerikába. Halálom esetén a Herman Ottó Múzeumnak ezer dollár ajándék jár, ha kihúzzák a sorsjegyemet, még többet utaltatok át. Na, még szeretnék egy-két dolgot mondani. Például azt hallottam, hogy a Fráter György Gimnáziumot még most is a Földes kommunistának a nevéről nevezik Miskolcon. Igaz szeretettel üdvözöllek, és köszöntöm az Avasalját, ahová a szívem mindig visszahúz. Isten veletek. (Oszwald bácsi említést tesz bizonyos Rochlitz Gyuláról, akinek az eperjesi kollégiumban elhelyezett mellszobra állítólag Miskolcra került, vagy annak másolata. Rochlitz Gyula testvére volt a fent említett Bélának és Kálmánnak, ő tervezte a Keleti pályaudvart.) Közönséges törvény a vétkekről és azoknak a büntetéséről... A hazátlanság fájdalma ott feszül Rochlitz Aladárban is, aki 1956-ban hagyta el Magyarországot. A családfa az egyes személyek számára ugyanaz, mint a haza története az egész ország számára. Oszwald bácsi nekem unokatestvérem, az én apám és az ő apja testvérek voltak. Nem tartozom azokhoz az ’56-os magyarokhoz, akik azt terjesztik magukról, hogy 500 orosz katonát lőttek le. Közgazdász egyetemista voltam, a nemzetőrség tagja. De a harci eseményekben nem vettem részt, csak rendfenntartást osztottak rám. A családunkat már 1952-ben tönkretették, elvették édesapám üzletét, aki idegileg leromlott. Nekem semmiféle kalandvágyam nem volt, én azért mentem Németországba, mert láttam apám sorsa révén, hogy mire számíthatok. Mint a közgazdaságtanban mélyen elmerülő fiatalember, tudtam, hogy amit a kommunisták csinálnak, az nem működhet. Németországban alá kellett volna írnom egy nyilatkozatot, s akkor, mint volksdeutsch élhettem volna, de nem írtam alá, mondván, magyar vagyok. Egyáltalán nem tudtam németül. Tíz év kemény munka után jutottam el oda, hogy megkapjam az állampolgárságot. - Hogyan kezdett a Rochlitz család kutatásával foglalkozni? - Édesapámnak volt egy kisebb családfája, abban ötven személyt tartott nyilván. Amikor egy kicsit nyugodtabb állásba kerültem, az édesapám családfája alapján Eperjesre mentem, hogy az eredetet kutassam. - A családkutatás végül is egy szakma. Miért nem bízta ezt a munkát szakemberekre? - Amikor Németországban megmutattam az általam föllelt anyagokat, azt mondták, hogy ami eddig megvan, az 20 ezer német márkába került volna. Nekem ez egy melegszívű és tisztességes szórakozás. Pillanatnyilag 7 méter hosszú az a családfa-tekercs, amin 10 generáció 392 személye megtalálható. Leveleket írtam, személyesen kerestem a kapcsolatot, egyszóval mindent igénybe vettem, hogy minél mélyebbre ássak a család történetébe. Találkozókat szervezünk, idén például 53-an gyűltünk össze családtagok és hozzátartozók. Nincs különösebb program, csak beszélgetünk, emlékezünk, és a jövőbe tekintünk. - Kiválóan beszél magyarul. - Németországban kevésbé tartottam a kapcsolatot a kinti magyarokkal. Most már a németek közt is német vagyok, de ahogy elkezdtem a család történetével foglalkozni, megint megerősödött a magyartudásom. Tartom a kapcsolatot a rokonokkal. Nap mint nap beszélek, érvelek, és ez felszínre hozza a szavakat. - A magyar határnyitás a keletnémetek számára Önben milyen érzéseket keltett? - Büszke voltam, s érdekes módon, mint magyar német, a németek közt egy kis időre újra magyar lettem. A magyar népnek Németországban nagyon jó a neve. Úgy tartják nyilván Magyarországot, hogy a magyarok ütötték az első rést 1956-ban, majd 1989-ben a szovjet birodalmon. - Ön kért, vagy számított valamilyen kárpótlásra? - Semmilyenre. Még az Oszwald bácsi hagyatékából rám eső részt is a miskolci Herman Ottó Múzeumnak adományoztam, mert meggyőződésem, hogy itt jobb kezekben van. Ezek közé tartozik egy könyv a Királyi Akadémiának betűivel 1788-ból. Közönséges törvény a vétkekről, és azoknak a büntetéséről... Én csupán csak segítséget szeretnék kapni ahhoz, hogy megtaláljam azt a helyet, ahol Nyíregyházán édesapám boltja állott, s esetleg egy kis táblával jeleznénk a Rochlitz családot. ♦ -A gyerekei is magyarnak vallják magukat? - Az én feleségem német, s mint tudjuk, nem az apjától, hanem az anyjától örökli az ember a nyelvét. A fiam ügyvéd, a lányom nevelő. Azt mondják, ha kérdezik őket, hogy mi németek vagyunk, de a papánk magyar. Karosi Imre Rochlitz Béla naplóját nézi dr. Veres László múzeumigazgató és Aladar Rochlitz. A kutyabőrös diplomával.