Déli Hírlap, 1998. október (30. évfolyam, 230-255. szám)

1998-10-27 / 251. szám

1998. október 27., kedd DÉLI HÍRLAP 5 IL ü ¥ J DÜ IL A hazátlanság fájdalma A Rochlitz család ereklyéi a múzeumban Korokon ível át a hazátlanság fájdalma. A kóválygó lelkek ta­lálnak egy helyet, amit jobb híján új hazának neveznek, de minduntalan, életük alkonyán pedig mindenképpen az óhazá­hoz kötő­dve leltárt készítenek. Előkerülnek a régi tárgyak, az otthonról hozott könyvek, ira­tok, nemegyszer az elő­döktő­l örökölt és kimenekített emlék­tárgyak is megelevenedtek. A Koehlitz-fam­ília története maga a történelem. Aladár Rochlitz nemrégiben egy hatalmas bőrönddel érkezett Mis­kolcra, a Herman Ottó Múzeum igazgatójához, dr. Veres László­hoz. Unokatestvére, bizonyos dr. Vitéz Tapolcsányi Rochlitz Oszwald úgy végrendelkezett, hogy a család múzeumi értéket je­lentő „holmijait” a Herman Ottó Múzeumra hagyja, s ennek a kül­detésnek tett eleget Aladar Roch­litz, akiről kiderült, hogy szenve­délyes családkutató. Összeállította a Rochlitzok családfáját, s eszerint tíz generációból 392 személyt tart nyilván, köztük Roch­litz Bélát és Rochlitz Kálmánt, akik az 1848­ ,49-es forradalom és szabadság­­harcban Görgei Arthur (így írta a naplójából Rochlitz Béla Görgei Arthur tábornok nevét, vagyis nem y-nal, hanem i-vel, ezért így használtuk mi is a cikk során. A szerk.­ adjutánsai voltak, mind­ketten századosi rangban. Az a­­dományozó, dr. Vitéz Tapolcsá­nyi Rochlitz Oszwald édesapja az ügyészség elnöke volt, s az oroszok elől menekülve 1944- ben hagyták el az országot. Ugyancsak az orosz megszállás szorította ki az országból Roch­litz Aladárt is, aki közgazdász egyetemistaként részt vett az 1956-os forradalomban. A hazát­lanság fájdalma a mai napig kínoz­za, bár Németországban származá­sa révén a németek közt német lett, mégis magyarnak vallja magát. Szeretné megtalálni Nyíregyházán azt az épületet, amelyben édesapja boltja állott, amit - gyalázatos módon tönkretéve a családot - 1952-ben elvettek. Aranyásás Ausztráliában Dr. Veres László, a Herman Ottó Múzeum igazgatója is tud egy naplóról, amelyet Rochlitz Béla írt tele a Görgei tábornok melletti szolgálatban tapasztalt hadi ese­ményekről. Sajnálatosan ez a napló elveszett. - A háború előtt létezett egy Görgei Múzeum - mondja dr. Veres László s ebben őrizték azt a naplót, ami voltaképpen alátá­masztotta Görgei döntéseinek­­ helyességét. Legalábbis nagyon­­ jelentős forrásnak számított a ku­tatók száma. A múzeum anyagát vagonokra rakták, az oroszok elől menekítették a németek, s ez az anyag Egernél eltűnt. A napló ott volt valamelyik vagonban. Sajnos még másolat se készült róla. Csak korábban a napló elemzése során készített kutatási jegyzetekből következtetünk arra, hogy Görgei például milyen könyveket tartott magánál. A ma­gyar nyelv művészetét, antropo­lógiai könyvet, kémiai ismerete­ket? Amit Oszwald bácsi küldött, ez egy másik napló, ez Rochlitz Béla személyes szövegeit tartal­mazza. Hogy végül is mi történt Roch­litz Bélával és Rochlitz Kálmán­nal, arról Kunz: The Hungarian in Australia című forrásértékű írásá­ból tudhatunk meg részleteket. Rochlitz Béla mérnök, a világosi fegyverletétel után Hamburgba emigrált, de 1850 végén már Lon­donban élt, és nyelvet tanult. Azu­tán tele naiv optimizmussal azt a célt tűzte ki maga elé, hogy hama­rosan elérheti önállóságát, mégpe­dig azzal a 12 ezer Pfund segítsé­gével, amit Ausztráliában teremt elő. Az aranymezőkre ment egy jól felszerelt csoporttal, de „csak 1 1/2 az aranyat talált 5 hét alatt”, így írja le életét az aranyásók kö­zött:­­ Ruházatom egy fehér kalap, egy kék és egy fekete ing, egy pár fehér darócnadrág, egy pár hosszú csizma, amelynek jobbja az orrán, a balja a szárán volt lyukakkal megáldva. Lakhelyünk egy sátor. Eledelünk tea tej nélkül, és gyak­ran kenyér nélkül is. Nyolctól ti­zenkettőig munka, majd egy óra ebédszünet - szalonna, kenyér és egy korty rumos víz cukorral. Egytől ötig munka, öttől hétig főztünk, kenyeret sütöttünk, fe­ketekávét ittunk tej nélkül, sza­lonnát és borsólevest ettünk. A következő nap üres levest, a har­­madikon árpakásalevest egy kevés szalonnával, hetente két­szer kevés sajt, kétszer fánk (liszt vízzel keverve, és szalonna zsírjában kisütve). Az ágyam két takaró pallókra terítve, hat szál deszkával megtámasztva két fa­­tuskón. Rajtam két fehér takaró. Csontjaim fájtak egy hétig, már a kezeim sem érzem. Hasmenés, hasfájás a víztől és a rossz élettől, de még tartom magam. Nappal gyakran 100 Fahrenheit (kb. 38 Celsius fok) meleg van, az éjjel meg olyan hideg, hogy görcs van a lábujjaimban. Gyakran víz­ben állunk, átnedvesedjünk, aztán hazamenetel, és ágyba fekvés követke­zik. A kemény munka kiszárította az embert, eltorzította az arcát, de mit számít mindez a 12 ezer Pfundhoz képest, mely a függetlenség zá­loga. Később Rochlitz Béla elkezdte a fényké­pezést, élte a vándorló fényképész életét. 1862-ban érkezett Mel­­bourne-be, ahol kine­vezték zene- és nyelv­tanárnak. Valószínűleg ebben az időben kom­ponálta az új Geelong- Melbourne-i vasútnak dedikált polkáját. A fi­zikai nélkülözések és állandó lelki megpró­báltatások közepette személyének egyensú­lyát olyan álmokkal igyekezett fenntartani, hogy egyszer vissza­térhet a szakmájába. S a kiegyezés után ez megadatott, taníthatott an­golt a budapesti egyetemen, 1886- ban halt meg. Testvére, Rochlitz Kálmán - is­meretlen okból - nem emigrált a szabadságharc után, de az ötvenes évek közepén már Bécsben orvos­­tudományt tanult, s megszerezte a doktori címet. Ezt követően átkelt Angliába, majd hajóra szállt Mel­­bourne-be, kétségkívül azért, hogy találkozzon testvérével, Bélával. 1860 januárjában kezdte meg pra­xisát, innen Sidney-be ment, aztán San Franciscot választotta, majd az újonnan megnyitott transzkonti­nentális vonaton New Yorkba uta­zott, később pedig Le Havre-ba ha­józott. A fél világon át érkezett meg Londonba, ahol 1872-ben megjelent egy értekezése a tengeri betegségről. Ezek után nem esik több említés róla. A vak ember üzenete Szinte látom, ahogy Ameriká­ban ül egy vak öregember a magnó előtt, s mondja, mondja az üzenetét dr. Veres Lászlónak, de valójában az óhazának üzen. Dr. Vitéz Ta­polcsányi Rochlitz Oszwald nem sokkal később meghalt. A magnó­szalagot végighallgatva alig-alig derül ki valami a személyes életé­ről, csupán a múzeumra hagyott tárgyak üzenete. Nézegetünk egy ezüst cigaretta­­dobozt, amelynek fedelére kívül és belül a háború előtti Közvélemény Asztaltársaság tagjainak az eredeti aláírását vésték be. A Közvéle­mény Asztaltársaság tagjai több­nyire kiemelkedő állást, pozíciót töltöttek be miskolci, borsodi és országos viszonylatban is. Aztán Oszwald bácsi édesapjának Ko­lozsváron kutyabőrbe írt jogtu­dományi diplomáját érinthetjük meg. Ő volt az utolsó királyi ügyészségi elnök Miskolcon. Ta­núskodik egy írás a Rochlitz csa­ládi névről Tapolcsányira való magyarosításáról. A vezérkari főnök által kiállított dicsérő elis­merés a Felvidék visszakapcsolá­sa alkalmával. Édesapjának vité­zi igazolványa. Oszwald bácsi vitézi igazolványa. Debrecenben szerzett jogtudományi diplomá­ja. Iratok, okmányok mindarról, hogy élt ezen a tájon egy család, amely sohasem térhetett vissza hazájába. - 1944. november 4-én hagy­tam el Miskolcot - hangzik a magnószalagról Oszwald bácsi üzenete -, azóta is szívem-lel­­kem mindig ott volt. Az Avasal­ját, Lillafüredet, Görömböly-Ta­­polcát sosem fogom elfelejteni. Nem vágyódtam külföldre, leg­kevésbé Amerikába. Halálom ese­tén a Herman Ottó Múzeumnak ezer dollár ajándék jár, ha kihúz­zák a sorsjegyemet, még többet utaltatok át. Na, még szeretnék egy-két dolgot mondani. Például azt hallottam, hogy a Fráter György Gimnáziumot még most is a Földes kommunistának a ne­véről nevezik Miskolcon. Igaz szeretettel üdvözöllek, és kö­szöntöm az Avasalját, ahová a szívem mindig visszahúz. Isten veletek. (Oszwald bácsi említést tesz bi­zonyos Rochlitz Gyuláról, akinek az eperjesi kollégiumban elhelye­zett mellszobra állítólag Miskolcra került, vagy annak másolata. Rochlitz Gyula testvére volt a fent említett Bélának és Kálmánnak, ő tervezte a Keleti pályaudvart.) Közönséges törvény a vétkekről és azoknak a büntetéséről... A hazátlanság fájdalma ott feszül Rochlitz Aladárban is, aki 1956-ban hagyta el Magyarországot.­­ A családfa az egyes személyek számára ugyanaz, mint a haza tör­ténete az egész ország számára. Oszwald bácsi nekem unokatest­vérem, az én apám és az ő apja testvérek voltak. Nem tartozom azokhoz az ’56-os magyarokhoz, akik azt terjesztik magukról, hogy 500 orosz katonát lőttek le. Közgazdász egyetemista voltam, a nemzetőrség tagja. De a harci eseményekben nem vettem részt, csak rendfenntartást osztottak rám. A családunkat már 1952-ben tönk­retették, elvették édesapám üzletét, aki idegileg leromlott. Nekem semmiféle kalandvágyam nem volt, én azért mentem Németor­szágba, mert láttam apám sorsa révén, hogy mire számíthatok. Mint a közgazdaságtanban mélyen elme­rülő fiatalember, tudtam, hogy amit a kommunisták csinálnak, az nem működhet. Németországban alá kellett volna írnom egy nyilat­kozatot, s akkor, mint volksdeutsch élhettem volna, de nem írtam alá, mondván, magyar vagyok. Egyál­talán nem tudtam németül. Tíz év kemény munka után jutottam el oda, hogy megkapjam az ál­lampol­­­gárságot. - Hogyan kezdett a Rochlitz csa­lád kutatásával foglalkozni? - Édesapámnak volt egy kisebb családfája, abban ötven személyt tartott nyilván. Amikor egy kicsit nyugodtabb állásba kerültem, az édesapám családfája alapján Eper­jesre mentem, hogy az eredetet ku­tassam. - A családkutatás végül is egy szakma. Miért nem bízta ezt a mun­kát szakemberekre? - Amikor Németországban­­ megmutattam az általam föllelt anyagokat, azt mondták, hogy ami eddig megvan, az 20 ezer német márkába került volna. Nekem ez egy melegszívű és tisztességes­­ szórakozás. Pillanatnyilag 7 méter hosszú az a családfa-tekercs, amin 10 generáció 392 személye megta­lálható. Leveleket írtam, szemé­lyesen kerestem a kapcsolatot, egyszóval mindent igénybe vet­tem, hogy minél mélyebbre ássak a család történetébe. Találkozókat szervezünk, idén például 53-an gyűltünk össze családtagok és hoz­zátartozók. Nincs különösebb program, csak beszélgetünk, emlé­kezünk, és a jövőbe tekintünk. - Kiválóan beszél magyarul. - Németországban kevésbé tar­tottam a kapcsolatot a kinti magya­rokkal. Most már a németek közt is német vagyok, de ahogy elkezd­tem a család történetével foglal­kozni, megint megerősödött a ma­gyartudásom. Tartom a kapcsola­tot a rokonokkal. Nap mint nap beszélek, érvelek, és ez felszínre hozza a szavakat. - A magyar határnyitás a kelet­németek számára Önben milyen érzéseket keltett? - Büszke voltam, s érdekes módon, mint magyar német, a né­metek közt egy kis időre újra ma­gyar lettem. A magyar népnek Né­metországban nagyon jó a neve. Úgy tartják nyilván Magyarország­ot, hogy a magyarok ütötték az első rést 1956-ban, majd 1989-ben a szovjet birodalmon. - Ön kért, vagy számított vala­milyen kárpótlásra? - Semmilyenre. Még az Osz­wald bácsi hagyatékából rám eső részt is a miskolci Herman Ottó Múzeumnak adományoztam, mert meggyőződésem, hogy itt jobb kezekben van. Ezek közé tartozik egy könyv a Királyi Aka­démiának betűivel 1788-ból. Kö­zönséges törvény a vétkekről, és azoknak a büntetéséről... Én csu­pán csak segítséget szeretnék kapni ahhoz, hogy megtaláljam azt a helyet, ahol Nyíregyházán édesapám boltja állott, s esetleg egy kis táblával jeleznénk a Rochlitz családot. ♦ -A gyerekei is magyarnak vall­ják magukat? - Az én feleségem német, s mint tudjuk, nem az apjától, hanem az anyjától örökli az ember a nyelvét. A fiam ügyvéd, a lányom nevelő. Azt mondják, ha kérdezik őket, hogy mi németek vagyunk, de a papánk magyar. Karosi Imre Rochlitz Béla naplóját nézi dr. Veres László múzeumigazgató és Aladar Rochlitz. A kutyabőrös diplomával.

Next