Déli Hírlap, 2002. augusztus (34. évfolyam, 179-203. szám)

2002-08-02 / 179. szám

8 DÉLI HÍRLAP 2002. augusztus 2., péntek „További jó utat, ugyanilyen hangulatban!” Mathias Rexszel a Tiszán Ott voltunk a leghosszabb hajótúrán Nem hiába dolgozott hosszú időn át a vasútnál Kiss László, a tiszacsegei Mathias Rexnek, a legendás Csege motoros utód­jának a tiszteletbeli kapitánya: nála a hetvenen túl, nyugdíj­ban is a pontosság az első. Nemcsak a hajó indulására és érke­zésére értendő ez, hanem mindenre az égadta egy világon. Még arra is, hogy pontosan tudja: az első (más földi halandó esetében kisebb novellának beillő) mondata után mikor ve­gyen először levegőt. Na, nem mintha a megfulladás veszélye fenyegetné őt, csupán a hallgatóságának ad egy pillanatnyi szünetet. Így is van ez jól, nincs rosszabb ugyanis, mint a ma­gának való házigazda. Persze mindig vannak elégedetlenek­­ mi, magyarok már csak ilyenek vagyunk ahogy a szombati leghosszabb túrán, a Csege és Tokaj közöttin is voltak. Tiszacsege és Tokaj, végül is nem egy nagy távolság. Légvonalban. Csak éppen a Tisza nem nagyon vesz erről tudomást. A legmagya­­rabb folyó lomhán kanyarog, bejár Toronyét és Boronyát, s amikor már karnyújtásnyira tűnik fel az út fe­lén túl az 512 méteres Nagy-Ko­pasz, akkor hirtelen mögénk kerül, a semmibe vész, majd megint déli­bábként csalogat, hogy aztán elölről kezdje megint a játékot. Tiszacsege és Tokaj nem nagy távolság a köz­úton sem. Kocsival. A Mathias Rex gépházában azonban ugyan lóerők százai dobognak, de nem verseny­­pályára alkották. Ha futva talán nem is hagynánk le, az óránként ti­zennyolc kilométeres sebesség nem egy száguldás. Persze nem is azért szálltunk fel rá. Meg Laci bácsi amúgy is előre megmondta: indulás 6.00-kor, érkezés Tokajba 13.00-kor, visszaindulás 15.00-kor, Csegén va­gyunk 22.00-kor. És így is lett. Irány Tokaj! Hajnali fél négykor ébredve a miskolci belvárosban, az ember agyán bizony átfut: tényleg kell ez nekem? No, de megbeszéltük Laci bácsival, megmondta, fél hatra le­gyünk ott (vagyis úgy mondta: 5.30- kor), számít ránk, meg a többieket is össze kell szedni. Reméljük, az úton szembejövők nem lesznek olyan álmosak, mint mi. Mások is komolyan vették a kapi­tányi szavakat, mert az ominózus időpontban már csak egy sokembe­­res sor végére állhatunk be a csegei kikötő pénztáránál. Nem gond, mert így legalább meggyőződhe­tünk róla, hogy Laci bácsi - megint csak a pontosság mindenekelőtt - bemondott név alapján azonnal so­rolja, hány fő, azon belül mennyi gyermek, mennyi felnőtt, ki mit kért ebédre a kínált kétfajta menü­ből, hozzá még egy gyors fejszámo­lás, és a fizetendő végösszeg is meg­van. Mert itt - legalábbis most - ez a módi, azaz elég előre bejelentkez­ni, fizetni pedig csak a pénztártól való távozás előtt kell, vagyis nincs előleg, nincs foglaló. Megvan ennek a veszélye, ugyanis vannak (ahogy most is voltak), akik lekötik a he­lyet, bemondják, mit ennének, az­tán mégsem jönnek el. Ráadásul oda se szólnak, hogy bocs, közbejött valami. A Queen Elizabethre nem száll­nak fel olyan méltósággal, mint mi a Mathias Rexre. Hadtápunk meg­felelően felkészült, így a túlélőkész­let beraktározása sem okozott gon­dot. Két cent szíverősítő a Tisza fö­lött lengedező friss hajnali szélben, s már indul is a hajó meg a kapitá­nyi köszöntő. Aztán egy-egy pohár pezsgő a névnapjukat ünneplő An­nákkal, Anikókkal, s ahány név van még a naptárban, a társaságunk­ban lévő éppen tizenhárom (vele persze csak jelképesen) és negyven­évessel. A Déli Hírlap-túrára ke­resztelt út résztvevőinek ezúttal nem kazettáról pereg, hanem (csak­­ most és soha máskor!) maga Laci bácsi mondja a szőke folyó ismerte­tőjét Petőfi költeményével zárva azt. A szellem tápláléka után pedig jö­het a gyomoré. Bánhatta, aki hideg gyümölcslevest és sajttal, sonkával töltött pulykamellet kért a Tiszá­hoz, hajózáshoz inkább illő vegyes halászlé és rántott ponty helyett, mert ha attól félt, a lébe csak filé­zett halat tettek a csegei kikötőben­­ álló csárda mesterei, a pontyban meg akkorák voltak a szálkák, mint a csirkeszárnyban a csontok. Minden út összefut Tokaj és Tiszacsege végül is elég nagy távolság. A visszaút hozza az­­ igazi izgalmakat. A tiszalöki vízlép­csőnél a zsilipkapu nem zár össze rendesen, itt is, ott is csorog át a víz. A kezelők metakommunikációja meglehetősen nyilvánvaló lehet, mert német útitársunk, Frank Tessendorf is megkérdezi: „Gibt es ein Problem?” Felvetésének - a Dé­li Hírlap hagyományaihoz híven - természetesen azonnal utánajá­runk. Megtudjuk, valóban gond, hogy a két szárny - amelyeket kéz­zel vezérelnek - nem pontosan il­leszkedik, egyiket vagy másikat ugyanis a víztömeg benyomhatja. A zsilipben néhány méterrel a felső szakasz szintje alatt persze azt is megkérdezzük, hogy mi lesz akkor. „Tengerészünk” végzetes nyugalom­mal felel: „Elsüllyedünk.” Nincs min csodálkozni: a rendszer megle­hetősen elavult, a kezelőknek se na­gyon van módjuk gyakorolni, hiszen teherforgalom nincs, s a személy­­szállítás miatt sem kell gyakran nyitni-zárni. Ráadásul mindez az erőmű ingyenes szolgáltatása. A mai világban automatikusan jövő miértre megint csak „tengerészünk” adja meg a feleletet: „Ha már egy­szer tönkretették a folyót...” A végül is szerencsés átkelés után még alig pihegjük ki magunkat, új­ból felnyomja az adrenalinszintün­ket hajónk folyamatosan szóló szi­rénája. Laci bácsi persze ezt is előre megmondta: Tiszatardosnál rend­szeresen problémájuk van az ottani kompossal, s ez most be is jön. Arról van szó ugyanis, hogy a folyón el­sőbbséget kell adni a hajónak. A csónakoknak, kenuknak ki kell tér­niük az útjából, a kompkötelet pe­dig le kell engedni előtte. A tardosi mester egyedül az, aki rendre fi­gyelmen kívül hagyja ezt. Gyakran van arra is példa, hogy a Mathias Rex jelzése után elindul keresztbe, s mivel vissza is kell térnie, félóra is eltelik, míg továbbmehet az utas­­szállító. Most ezt nem teszi ugyan, de jócskán kivár a kötél leengedésé­vel. Ezzel persze nemcsak tőlünk rabolja az értékes perceket, hanem a rá várakozó autósoktól is. Nem lennénk újságírók, ha nem kérdez­nénk rá, hogy ki kezdte az egészet. Mi is tudjuk, hajósaink is tudják, hogy erre úgyse lehet jó választ ad­ni. A lényeg, hogy a hajónak elsőbb­sége van, a szabály pedig szabály. Lassan gyűlnek a beírások a ven­dégkönyvbe is. Feltűnik egy. Szó éri a kapitányt, mert az út elején be­mutatta a barátait. Szó éri az ős­metrós Varga István harmonika­játékát. Szó éri a fedélzeten kiala­kult dalárdát. Mindez bizony rossz képet fest a beírók szerint rólunk, magyarokról a külföldiek, Európa előtt. Kiderül, jó magyar szokás szerint megint pápábbak akarunk lenni a pápánál. Mindeközben ugyanis egy kis kínált paprikapá­linkától és Borsoditól oldódva új­donsült stralsundi ismerősünk is a nótázók közé telepedik. Nem, nem zavarta őt és családját eddig sem a mulatság, ők ugyanígy szórakoznak odahaza. Megbírált zenészünk né­met dalokra zendít rá, Frank pedig énekkel csatlakozik. Aztán - nesze neked, Európa! - ölébe veszi a zene­szerszámot, s maga is eljátszik né­hány nótát. A vendégkönyvbe fele­ségével és fiával csak annyit írnak: „További jó utat, ugyanilyen hangu­latban!” (baranyi) Kiss László kapitány (jobbra) általában mindenkivel megtalálja szót. Lassan betelik a vendégkönyv - ki ezt, ki azt ír bele. Izgalmas pillanatok: nem zárt össze rendesen a tiszalöki zsilipkapu. Varga István harmonikás reggeltől estig szinte megállás nélkül húzta el az utasok nótáját. (Jeney Lajos felvételei) Csodálatos színekkel búcsúzik a naplementében a Tisza.

Next