Délmagyarország, 1910. július (1. évfolyam, 34-60. szám)

1910-07-01 / 34. szám

1910. Központi szerkesztő­ség és kiadóhivatal Szeged, p—1 Korona-utca 15. szám é=a Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., p­ 3 Városház-utca 3. szám c=> I. évfolyam, 34. szám 1 ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN: ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN: egész évre . K 24'— félévre . . . K 12'— egész évre . K 28— félévre . . . K 14'— negyedévre. K 6'— egy hónapra K 2'— negyedévre . K 7'— egy hónapra K 2'40 , Egyes szám ára 10 fillér Egyes szám ára 10 fillér M Péntek, Július 1 TELEFON­ SZÁM: Szerkesztőség 835 é­s Kiadóhivatal 330 Interurban 835 Budapesti szerkesztőség telefon­száma 128—13 Ehrlich. Egyik napról a másikra fogalommá vált ez az egyszerű név és valószínű­leg örökös fén­nyel fog ragyogni az emberiség történetében. Viselője, a sze­rény frankfurti tanár a nagy fölfede­­zők közé került annak az arzénvegyü­­léknek a révén, amit hosszú, lemon­dásban eltöltött évek, álomtól elrabolt éjszakák során át kutatott és végre megtalált rideg laboratóriumában. Bizo­nyos, korán bele is öregedett a millió betegek megmentéséért való küzdelembe. Föláldozta magát az ismeretlen, titok­ban szenvedőkért, elsatnyult, megmé­telyezett generációkért, — de a csoda­szert elkészítette. Ehrlich gyógyítani tudja a vérbajt. Ezt a romboló nyavalyát, amelynek át­kát nyögi, amelynek a veszedelmétől retteg talán kialakulása óta az egész emberiség. A régi zsidók szálas nem­zedékeit — meg vagyon írva — már ez a kórság mételyezte meg és ma is terjeng és szedi ragadozva az áldoza­tait a modern Parisokban és a legutolsó oláh faluban egyaránt. A lues testvére a tuberkulózisnak. Gyakran együtt jár vele, egyszerre lopózkodnak bele a sze­rencsétlen szervezetbe, amit földúlnak, megrothasztanak. Évszázadok óta nem tudták gyógyítani egyiket sem. És most Ehrlich magasztos, nagyszerű alakja kilép a laboratóriumából és állítja és bebizonyítja: egypár év alatt, néhány nap alatt kigyógyítom az emberiséget. A frankfurti tanár arzénvegyülékével máris olyan eredményeket értek el, hogy kötelesség leborulni és elismeréssel ál­dozni tudományának nagysága előtt. A métely kiölésének az első pilla­natban meg nem állapítható, belátha­­tatlanul jóságos eredményei lesznek. Szinte azt mondhatjuk: az emberi fizi­kum renaissance-a következik el Ehrlich orvosságának segítségével. Immár pusz­tuló, halál felé sorvadó generációk tér­nek vissza a sír széléről és majdnem teljesen megszűnnek azok a betegsé­gek, amiket tehetetlen, álszemérmes voltunk miatt titokban igyekeznek gyó­gyítani az orvosok, kevés eredmén­­nyel. Az idegességnek és az elmekór­ságok legkülönbözőbb fajtáinak, egé­szen a paralízis­ig, a vérbaj az alapja. Megfertőző hatása, az utódokra való elsatnyító tulajdonsága veszedelmesebb az alkoholizmusénál. Magyarországon is hiába küzdöttek ellene. Nálunk külö­nösképen az alsóbb, szegényebb nép­osztályok között terjedt el ez a beteg­ség, különösen egyes nemzetiségi vi­dékeken. De átöröklés és keveredés révén borzalmas ellensége a magyar fajtának is. A statisztika folytonosan a luetikus nyavalyák szaporodásáról szá­mol be Magyarországon, pedig még csak nem is megbízható, pedig föltét­lenül hiányos, mert hiszen több beteg elrejtőzik szégyenletében, mint amennyi gyógyíttatja magát. A magyarországi pusztuláshoz még csak a franciáké hasonlatos. Világ­hírűvé vált Brieux-nek az a színdarabja, amelyben lélektani alapon mutatta be a vérbaj rohamos terjedésének őrületes útjait és szinte fölsikoltott a segítség után. A modern irodalom kiválóbbjai közül mások is írtak erről a szörnyű témáról világraszóló műveket. A leg­ iszonyúbb, hajmeresztő hatású Andre­­jew Leonidnak egy megrázó novellája, ami csupa piszkos sötétség és emésztő tűz. Mindez pedig azt bizonyítja, hogy megéri az emberiség a vérbajtól való megszabadulásra, mert a panasz a ter­mészet ellen írásos dokumentumokban is kifejezésre jutott. Hát egy Ehrlich­­nek kellett születnie és fölfedeznie a dioxid-diamid- arzenobenzolt, népszer­űen az Ehrlich-Hatát, amelyben meg fognak fürdeni a föld összes szenvedői, hogy megtisztuljanak, újjászülessenek. A frankfurti tanár szeve, hozzávetőlegesen számítva, a pusztuló emberiség leg­alább ötven százalékának a megmen­tését jelenti. Vagyis a föld népesedési viszonyai majdnem megkétszereződnek. A népszaporodás pedig egyenes arány­ban állván a kultúrával, következik az a konklúzió, hogy Ehrlich gyógyszerének révén a kultúra kétszeres gyorsasággal fog növekedni és a népek fele annyi idő alatt teszik meg az utat az élet Gyötrő emlékek. írta Leon Lafaye. L’Horton ügyvéd, amint az esküdtszéki tárgyalásról a tömeg zúgó tapsai közt távo­zott,­ magával húzott az autójába. Egy leányka virágbokrétát dobott utánunk, LHorton mohón utána kapott és szagolgatta. — Íme, — mondta, — ez a legédesebb jutalmam, üde, illatos s bár alig ér két sort, szivbő­l adták. Ennyit meg sem érdemeltem. Mert igaz, hogy megmentettem egy embert, aki azonban gonosztevő­, ékesszólóan hazud­tam mellette, de hát mégis csak hazudtam. Sápadt volt, a kezei reszkettek. Szenve­délyesen, kétségbeesetten védte a védencét; azt mondta volna az ember, hogy az élete, a becsülete függ tő­le.­­— Ah, hallgasson, — mondta, — amint ügyvédjelölti elragadtatásomban én is ma­gasztalni kezdtem védőügyvédi fényes sze­replését.,— Lássa, én most saját magamat védelmeztem, — tette hozzá. — Ólomsúl­­­lyal nehezedik a titok reám. Folyvást előt­tem lebeg a gyermekkorom. Nehéz viszonyok közt éltünk. Apám szerencsétlen vállalkozá­saival elvesztette a vagyonát s szegénysé­günket a gyermek minden gondatlansága mellett én is élénken éreztem. Volt egy nagynénénk, egy L'Horton a régi ’dókból, ósdi felfogású, világkerülő­ matróna, kinek félmilliót érő vagyona volt. Az apám volt a legközelebbi rokona s igy örökségének a vá­­rományosa. A mogorva teremtés azonban egy dlért sem adott volna nekünk idő előtt. A ’reménység emlőin táplálkoztunk tehát, hogy egykor majd gazdagok leszünk, urai a ki­terjedt birtoknak a kis kastélylyal egye­temben. Különben sürü látogatásokat tettünk a nagynéninél s ilyenkor folyt a beszéd isten­ben boldogult nagybácsinkról, kinek az élete tele volt kalanddal és erénynyel. Sóhajtoztunk. A padló recsegett, mintha va­laki bejött volna s ilyenkor mély csöndben várakoztunk. A nagynéni egy alkalommal erőltetett mo­­sol­lyal fogadott bennünket: „Még megva­gyok, édes lelkeim, — mondta — többen száz évet éltek a családunkban; az már hagyomány és amint tudjátok, én szívósan ragaszkodom a régi szokásokhoz.“ Egy hét­tel később ajtót zárt előttünk. Ez mélyen lesújtotta családomat. Attól féltünk, hogy apám öngyilkosságot követ el. Édesanyám folyton figyelte, leste min­den mozdulatát. Más szegény rokonok ügyes álszenteskedéssel vették körül az öreg nagynénit. Az apám szerintük erősen kompromittálta a becsületességét tönkre­­jutása közben. A nyomor, tették hozzá, sok gyengeséget menthetővé tesz, de mégis, ha szeplőtlen nevet visel valaki.. . Gyötrelmes napokat éltünk. Végre édes­anyámnak egy eszméje támadt. A nagy­néni nagyon szerette az én göndör, szőke fülrteimet s gyermekes angyalarcomat. Nagyon hasonlítottam a néni elhalt kis­fiához, kinek az arcképét ott őrizte a szalonjában a kandalló párkányán, fe­kete bársonykeretbe foglalva. Hátha meg­próbálnák engemet hozzá küldeni azzal a meghagyással, hogy hízelegjék, kedvesked­jék neki. Egyik barátunk vitt a nagynénihez magá­val, az apám, mondta, külföldre utazott, édesanyám beteg és én úgyszólván az utcára szorultam. A nagynéni két nap óta nem kelt fel az ágyból, betegsége szenti­mentálissá tette, magánál tartott. A társalkodóim, kit az említett rokonok helyeztek el a kastélyban, minden nyug­talanság nélkül fogadta ottlétemet. Mindjárt első nap levitt magával a parkba, hol egy újfundlandi kutyával egy velem egykorú leányka játszadozott. „Ez a te rokonod“, mondta a társalkodónő, így tehát mint az anyámnak, a kedves ro­konainknak is megvolt a maguk eszméjük ; vetélytársam volt. A kis rokonleányka egé­szen barna volt és Klárinak hívták, ki nem állhatta a nagynénit és imádta a parkot ; barátok lettünk s játszadoztunk együtt egész nap. Egy reggel meglepetten hallottam, hogy a nagynénim ugyancsak szidja a társalkodó­nőt, ki azzal nyitott be hozzá, hogy a köz­jegyző, akivel véletlenül találkozott, tiszte­letét akarja tenni a néninél. A nénim azt mondta rá, hogy ő nagyon is átlát az ilyen furfangokon, de még épen nincs kedve végrendelkezni. Mint okos fa­lusi asszony, számtalan hasonló esetnek az emlékével, úgy hiszem, attól félt, hogy ha a végrendeletét megírja, ügyesen siettetni fogják a halálát. Egy este aztán egy pásztorfiú kereste a társalkodónőt és elmondta, hogy a férje leesett egy fáról s majd halálra zúzta magát. A jó asszony nagy jajveszéklés és sírás után így szólt hozzánk:

Next