Délmagyarország, 1910. szeptember (1. évfolyam, 85-109. szám)

1910-09-01 / 85. szám

2 DELMAGYARORSZAG 1910 szeptember í Török-görög háború előtt. — Európai bonyodalom fenyeget. — (Saját tudósítónktól.) Tegnapi cikkünkben nagy vonásokkal lefestettük azt a veszedel­mes helyzetet, amely a Balkánon mindjob­ban elmérgesedik és az ötös szövetség esz­méjével komplikálva, valószínűen háborúra fog vezetni. Jelentettük azt is szaloniki­i távirat nyomán, hogy Törökország erélyesen mozgósít és a hadüzenet, minden percben várható. Ma Konstantinápolyból azt adják fairül, hogy a porta kihívásnak tekinti a görög nemzetgyűlésre megválasztott kré­taiak ügyét. Érdekes a portának az a fe­nyegetőzése is, hogy ha Anglia hadihajókat ad el Görögországnak, akkor nyíltan a hár­mas szövetséghez fog csatlakozni. Újabb táv­irataink itt következnek: Rómából jelentik: A Tribuna intervjút közölt amelyet munkatársa Venizelos­szal, a krétai kormány fejével folytatott,­ akit Görögország­ban az általános választásokon a nemzetgyűlés tagjává választottak. Venizelosz kijelentette, hogy Krétába való visszatérése után igyekezn­i fog az ügyeket oly módon rendezni, hogy krétai kormányban való helyetfoglalásról le­mond, hogy a görög nemzetgyűlésen a mandá­tumot, melyet a nép rábízott, átvehesse. A laptudósítónak arra a megjegyzésére, hogy a lapok szerint Törökország abban az esetben, ha Venizelosz a mandátumot elfogadja, ezt casus bellinek fogja tekinteni. Venizelosz ezt válaszolta: — Nem hiszem, hogy Törökország ezt tenni fogja és tudom, hogy ezt nem teheti. Én ugyan krétai vagyok, de mint görög ember fia, görög vagyok. Ezenfelül atyám tizennyolc éven át száműzetésben kellett, hogy éljen, nehogy tö­rök alattvalónak tekintsék. Ilyennek tekinti őt Törökország, mert egy török asszonyt bír nőül. Állampolgárságomat Törökország is el­ismerte. Ezért az elterjesztett hírek nem érin­tettek engem. A nemzetgyűlésbe menni fogok komolyan és elhatározottan. — Itt Venizelosz megszakította a beszélgetést és a laptudósító által a szövetségre vonatkozólag hozzá intézett kérdések elől kitért. Venizelosz erre vonatko­zólag a következőket mondotta: — Az ideál az összes Balkán-államokkal, végül a Törökországgal való szövetségre is irányul. Utazásának célját illetőleg Venizelosz kijelen­tette, hogy üdülés céljából van után. Svájcban, Velencében és Milanóban volt. Arra a kérdésre, vajjon igaz-e, hogy a hatalmak rábeszélni igye­­keztek őt, hogy hivatalát ne foglalja el, ezt válaszolta Venizelosz: — Ezt csak a lapok mondják, melyeket kü­lönben húsz nap óta nem olvasok, mert üdülés céljából szabadságon vagyok. Ezzel az inter­jú véget ért. Venizelosz ma elhagyta Rómát és Triesztbe utazik, ahonnan tovább hajózik Görögországba. Szalonik­i, augusztus 31. Mahmud Sefket pasa hadügyminiszter sürgős rendeletet adott ki négy redif-hadosztály moz­gósítására és a hadtestparancsnokok már­is behívtak a harmadik hadtest kerületéből két redif-hadosztályt, a negyedik és ötödik had­testekből pedig egyet-egyet. Parancs ment a csapattestekhez, hogy a szabadságon levő tisz­teknek sürgősen vissza kell térniök és új sza­badságot senki sem kaphat. A helyőrségi kór­házakat sietve felszerelték, az intendaturák szerződéseket kötöttek a hadsereg szállítóival. Minden jel arra vall, hogy legfeljebb három héten belül megtörténik a hadüzenet. A messze tengeren kilenc cirkáló hadihajó ma vagy hol­nap Szaloniki elé fog érkezni. Bulgáriának, vagy Görögországnak fog-e hadat üzenni Törökország, nagy kérdés. Nagyon valószínű, hogy mind a kettő ellen és két­­három hét múlva a török hadsereg, amely újjá van szervezve, Termopyle előtt fog állnm- A börtönőrök nyugdíja. — Új igazságügyminiszteri rendelet. — (Saját tudósítónktól.) Hosszasabban foglal­koztunk már a börtönőrök sanyarú helyze­tével. Nemrégen a szegedi börtönőrök ter­jedelmes levelet intéztek hozzánk s ebben elpanaszolták sérelmes helyzetüket. Ugyan­ezek a panaszok az ország összes városai­ban és a fővárosban is fölmerültek. A bör­tönőrök legnagyobb sérelme a nyugdíjpót­lék ügyében forgott fönn. Ma Székely Fe­renc igazságügyminiszter rendeletet adott ki, amelyben a börtönőröknek erre vonat­kozó sér­elmeit orvosolja. Félhivatalosan jelentik : Székely Ferenc igazságügyminiszter a bíró­sági fogházaknál és az országos büntetőinté­zeteknél alkalmazott fogházőrök és fegyőrök nyugdíjpótléka tárgyában rendeletet adott ki. A rendelet utal arra, hogy az 1885. évi XI. törvénycikk 27. §-a a börtönőrök, fogházőrök és fegyőrök állandó nyugellátásaképen az ugyanez törvénycikk 24. §-ában foglalt szabály­tól eltérően tíz-húsz szolgálati év után beszá­mítható illetményeik egyharmadában, húsz-har­­minc év után felében, harminc-negyven év után háromnegyedében, negyven éven felül pedig beszámítható illetményeik teljes összegében részesítendők. A törvény e rendelkezése kö­vetkeztében a börtönőrök, fogházőrök és fegy­őrök részére megállapítható nyugdíj jelentékeny összegekkel alatta marad annak a nyugdíjnak, amely ugyanakkor a beszámítható illetmény után más állami alkalmazottaknak az idézett törvénycikk 24. §-a alapján jár. Avégből, hogy ez az egyenlőtlenség orvosolható legyen, a törvényhozás az 1908. évi L. törvénycikkbe iktatott és az 1910. évi III. törvénycikk máso­dik §-ánál fogva az 1910. évre is irányadó 1909. évi költségvetésnek az igazságügyi tárca rendes kiadásait feltüntető XXII. fejezetében a fogházőrök javára a 8. címen az 1. rovat 6. alrovata alatt az őrszemélyzet nyugdíjbiztosí­tására megfelelő összegeket engedélyezett. Ennek folytán a részletek szabályozása végett az igazságügyminiszter a következőket ren­deli el. Mindaddig, mig a törvényhozás ily természetű összegeket engedélyez, vagy mig máskép nem rendelkezik, a bírósági fogházaknál és az orszá­gos büntetőintézeteknél alkalmazott minden fogházőr, börtönőr és fegyőr részére, ha az 1910. évi augusztus 31-ike után kezdődő hatál­­­lyal lép nyugalomba, az 1885. évi XI. törvény­cikk 27. §-ában meghatározott nyugdíjon felül nyugdíjpótlék jár. Nyugdíjpótlékul az a külön­bözet fog utalványoztatni, amel­lyel az 1885. évi XI. törvénycikk 24. §-a szerint meghatáro­zott összeg meghaladná az e törvény 27. §-a értelmében járó nyugdíjat. A nyugalmazáskor vel, amely olyan kifejezést adott az arcocs­kájának, mintha mindig csodálkozna valamin, a lovagra nézett. — Nem szoktam meg, — suttogta, — hogy katonákkal kisértessem magam. Kü­lönben egyedül is hazatalálok. (Ez volt az első találkozás. A lovag olaszul szólt hozzá, a leány is így felelt.) — Non sono avezza di lasciarmi accom" pagnare da cavallieri, — mondta kevélyen­ (Mert értette a nyelvet, amit apja mű­helyében tanult, ahova bejáratosak voltak az udvari emberek is.) A leány eltűnt. Csak valami könnyű violaillat szállott föl a nyomában. Talán a hajából áradt ki. — Istenemre! — kiáltott föl az olasz. — Amire nem volna képes Lajos király min­den aranya, ezért a kis leányért megten­ném. El tudnám érette felejteni hazámat. Dehát elmés fiú volt és értette a módját, hogyan kell a leányszivekbe befészkelni ma­gát. (Egész életében mást sem tanult). Egy púpos vén koldusasszony, aki ott ólálkodott a templom környékén és örökösen a leá­nyok sarkában settenkedett, közvetítette a lovag szerelmes üzeneteit a Czobor kisas­­­szon­nyal. Még ajándékot is küldözgetett : mézesbábot, télikertben termett virágot, pá­­dovai selyemkeszkenőt s más kedves, bár semmitmondó apróságot. S minden este ott ólálkodott a pesti negyedben (a Rác­városnak ez volt a régi neve), ahol az ötvösök és a gombkötők laktak, a céhek utcájában, imádottjának ablaka alatt. A séta sokszor éjfélig tartott. Néha gyertya gyűlt ki az ablakban, könnyű, ked­ves árny jelent meg a falon, hogy szélsebe­sen eltűnjön. Egyszer egy rezeda is lehul­lott a földre, épen a lovag lába elé, de soha se tudta meg, hogy a szél dobta-e le a pár­kányról, vagy imádottjának keze küldte. Milyen különös! A lovag mégis félt erre járni. Valami kísérteties és baljóslatú féle­lem vett rajta erőt, valahányszor csak a sötét utcasarkon befordult. Ostobaság volt az egész. A túlsó sarkon egy bábsütőnek a boltja fehérlett, a mester óraszámra künn lézengett a boltajtóban s különös kerek bal­szemével, amely olyan volt, mint a kisér­­teteké, rámosolygott a lovagra, valahány­szor elment előtte. Az olasz mindig összerázkódott, ha tekin­tete a bábosmester ijesztő nézésével talál­kozott. — Varázsló! — suttogta magában babo­násan. — Meg ne ronts ! — S a szive hevesen dobogott a félelemtől. Pedig nem volt még gyáva sem. Csak ba­bonás. S az alvilági lényektől különösen félt. S velencei papok beszélték neki még eluta­zása előtt, hogy Budán veszedelmes ördön­­gősek élnek, akik az embert egyszerű rá­nézéssel lepkévé, szöcskévé, vagy akár tulokká is képesek átváltoztatni. S ő, aki száz párbajban is dőrén kockára tette volna életét, irtózott még a gondolatától is, hogy valami strix kezére kerülhet, aki kénye­­kedvére elbánhat vele, mint egy védtelen játékszerrel. Ma különben is fut, istenkísértő éjszaka volt. A keresztúton egy patkány teteme hevert ég felé fordult lábaival. Err . . . mondta a lovag és összébb szorította köpenye csatiját. Milyen különös! Valami láthatatlan hang a sötétben egyre azt üvöltötte: Huh! A bábsütő-boltban vörös lapátok izzottak. A fojtó, kénes tűz kivilágított a pinceabla­kon. A bábos a boltajtóban állott s kigyó­­büvölő szemével a lovag arcába vigyorgott. — Malefikusz! — bömbölte a lovag a báb­sütő arcába. — Ördöngős, bűvös-bájos néző, ráolvasó! Meg ne ronts! Pusztulj vissza az alvilágba! Kardot rántott. Csak a markolatját mu­tatta föl a kereszttel. De ez is elég volt, hogy a boszorkánymester visszarebbenjen odújába. — Oh, Szent António! Légy velem! Oltal­mazz! — suttogta a lovag babonásan, a ha­zája szentjét szólitgatva. — Ne hagyd a rontást megfogamzani! A Czobor-házhoz ért. Hangosan kurjon­gatni kezdett, énekelt, valami egyházi szö­veget dúdolt, mintha valami részeg barát ődöngene az utcán. (Titkos jeladás volt ez köztük.) A földszinti ablak kitárult. Kedves leány­­fej borult ki rajta, piros virággal a hajában. Marietta volt. — Levente! — rebegte ijedten. — Ön megint eljött. Meneküljön ! Nekem gyűrűsöm van, vőlegényem. Gombkötő. Ha meglátna, megölne. Ne jöjjön el többé. Jaj! Nem tudja! Nálunk a mesterlegények nagyon vadak és annyira kegyetlenek. Az olasz mosolyogva vonogatta a vállát. Nem azért volt Anjou Lajos zászlósa, hogy egy hitvány gomkötőtől megijedjen. — Megkapta ajándékomat, a mézesbábot, amit a duennával küldtem önnek ? — kérdés — Igen. Nagyon kedves volt. Gyönyörű báblovag, francia trapettben. Mintha habból lenne gyúrva az egész. S a fehér cukorral rá­hintett költemény is olyan szellemes­­ volt. De képzelje. A vőlegényem meglátta, elvette, összetörte. Majdnem pofonütött. Azt mondta,

Next