Délmagyarország, 1910. december (1. évfolyam, 161-185. szám)

1910-12-01 / 161. szám

1910 IStpMtl uerkentfaég és kiadóhivatal Szeged, «—1 Rorona-utca 15. szám­­—a ladagnt­­ezerkesztiság és kiadóhivatal IV., c=a Városház-utca 3. szém ■—1 ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN: egén ám . R 24'— félévre . . . R 12'— negyedévre. R 4'— egy hónapra K V— Um «ám éra 10 fillér ELŐFIZETÉSI IR VIDEKERI égész évre . R 28'— félévre .. . R 14'— negyedévre. R 2'— egy hónapra R 2'4f Egyet szám ára II fillér TELEFON­-SZJUI! Szerkesztőség 835 t=i­lUadéMvatf 8» Interurban 835 Budapeeti szerkesztőség telefon­ezima 128—11 I. évfolyam, 161. szám Csütörtök, december 1 Premier-bukások. Anélkül, hogy ezzel levonnánk vala­mit az elhangzott beszédek érdekessé­géből és értékéből, meg kell állapíta­nunk, hogy az indemnitási vita eddigi napjai a másodvezérek jegyében foly­tak le. Az ellenzéki pártok „nagy ágyúi“ és „nagy cséplőgépei“ mindez­­ideig meg nem szólaltak. Nem azért, mintha nem volna mondanivalójuk s aligha barátságból és parlamenti udva­riasságból. Hallgatnak egyszerűen azért, mert ma nem az ő szép és hatásos beszédeik körül forog a politika ten­gelye, hanem a kormány cselekedetei és irányító intézkedései körül. Mintha a világ egy kicsit megválto­zott volna. Régebben egy-egy ragyogó premier volt az ellenzéki vezérek fel­szólalása. Zajos színházi esték előkelő közönsége szorongott a karzatokon. Minden jegyet elkapdostak már napok­kal előbb. Az újságok másnap tele voltak a nagy szónoki tusák szingaz­­dag leírásával. A vidéken áhítattal és balga hittel olvasták és kommen­tálták, mily gyönyörűen és mily haza­fiasan szónokoltak újra a nemzet ve­zérei. Manapság átkozottul józanok a kar­zat, a lapok és a jó vidéki olvasók. A vezérek fölszólalásának hire nem za­varja föl már’ a vizeket. Varázsuk, hó­dító erejük veszendőben. Nem várja már megváltását e beszédektől az ország. A négy esztendős koalíciós uralkodás ugyancsak megtépázta a szép beszédek népszerűségét. A nagy szónokok egy része ugyanis közepes miniszternek bi­zonyult. A gyönyörű, pirosképű selyem­­álarcból a cselekedni és alkotni tudás hiányzott. Megeshetik, hogy ezt a fagyosabb világot a nagy szónokok megérezték. A gonosz, kételkedő közönséget érzé­kenyen megbüntetik a hallgatásukkal. Az is lehet azonban, hogy, ha szabad szemmel nem látjuk is, magasan a fe­jünk fölött keringenek a sasok s akkor csapnak le villámgyorsan a többségre s a kormányra, mikor azok, szegények, nem is sejtik. Egyelőre meg kell elégednünk a má­sodvezérek bírálatával. S ha ékesszólá­suk nem is vetekedhetik a vezérekével, ki kell róluk állítanunk a bizonyítványt, hogy eszesen, ügyesen, tartalmasan tá­madták a többség és a kormány poli­tikáját. Sőt a vita tónusát a kellő szín­vonalon tartják. A Désy Zoltán és a Batthyány Tiva­dar gróf beszédeiben, konciliáns hang­juk dacára, a kormány politikájának erős és éles bírálata foglaltatik. Molnár János beszéde már a vita színvonalá­nak hanyatlására mutat, mert az apát úr szónoki rekvizitumai ósdiak és néha a komikum ingerével ihatnak olyankor is, mikor egészen más volt a célja, mint hol a képviselőház jobb-, hol a baloldalon „kitörő derültség“-et kelteni. Désy, mint volt pénzügyi államtitkár, főleg a költségvetés szakszerű bírála­tával foglalkozott. A koalíciós pénz­ügyi kormányzat védelme azonban még neki sem sikerülhetett, mert amelyik pénzügyi gazdálkodás — Tisza István híres mondása szerint — „az államélet valamennyi ablakán teli marokkal szórta a pénzt, s uj jövedelmi forrá­sokról az állami büdzsé ily rohamos megnövekedésével szemben nem gon­doskodott, — az a pénzügyi kormányzat, amely három napra terjedő pénzkészle­tet hagyott utódjára s az 1909. évi zárószámadások tanúsága szerint száz­­harmincnyolcmillió korona deficitet produkált, az akkori nehéz politikai viszonyokra való tekintettel számot tarthat talán enyhébb ítéletre, de arra nem alkalmas, hogy dicsekvőleg állíttassák a mostani szolid, takarékos, előrelátó, minden ízében reális pénz­ügyi gazdálkodás mellé. Batthyány Tivadar gróf beszédében egy külügyi természetű megjegyzés van, amit szó nélkül nem hagyhatunk. Azt mondja ugyanis, ő nem elvi ellen- Szellemi foglalás Bataille-nál. írta Binder Jenő.* Mióta Dumas-fils hírhedtté vált mondását: Tue-la! V Homme-femme című­ röpiratában a mult század hetvenes éveinek elején a meg­rökönyödött bourgeois-morál szemébe vágta, nagyot fordult a világ. A francia törvény azóta régen lehetővé tette a házasfelek el­válását és ezzel egyúttal fölöslegessé a Du más­féle ultima ratio-t. Lélektanilag érdekes moz­zanata ennek az evolúciónak abban a tény­ben nyilvánul, hogy a megkötött házasság kényszere alól fölszabadult férfilélek — leg­alább is korunk francia szépirodalmában — ritkán nyúl a hűtlen nővel szemben ahoz a megtorláshoz, melyet a divorce-paragrafusok biztosítanak számára, hanem mind gyakrab­ban találkozunk modern francia regényekben és drámákban a nagylelkűen megbocsájtó férj típusával. És ez természetes. Az elválásig vivő út sokkal hosszabb annál, mely a pisz­tolytokhoz vezet s ezen az uton ezernyi üdvös megfontolás, érzelmi elbillenés zökkentheti félre céljától a boszu művét, mely különben olcsó prózaiságánál fogva sem annyira ingerlő, mint volt a brutális „tue­la“ kényszerének idejében. Hozzájárult ehez természetesen a morál-kódeksz szigorának általános lazulása, a „mindent megérteni annyi, mint mindent megbocsájtani“ elvének mind erősebb térfog­lalása is az ifjú nemzedék lelkületében. Tény az, hogy a Cyb­erébe tett kirándulásaikról visszatérő nagyságáékat mai francia írók mű­veiben a férjek — ha nem is szabnak la épen elébük a vonathoz — szívesen ölelik megbocsájtani kész keblükre. Capus és Aréne egy közös darabjának, a „rAdversaire“-nek (1904) egyik alakja, Chantraine, maga kon­statálja egy kis ironikus túlzással a fejlő­désnek ezt a menetét : „Én talán az utolsó vagyok, — mondja — aki ezt a dolgot (a nő házasságtörését) tragikusan fogtam föl... Ma már szinte a közömbösségig jutottam el s ha előre nem látott körülmények úgy hozzák magukkal, hogy egy harmadik as­­­szony is megcsaljon, ki tudja, nem lelném-e benne az örömömet. Lehet, hogy az emberi­ség is ezen a csapáson halad előre“. így be­szél egy komoly dráma raisonneurje, csuda-e, ha ugyan a drámákban oly gyakran találko­zunk a méltányosság és könyörület, a fél és egész megbocsájtás hőseivel,(nem is szólva a „Théatre Libre“ Paprikajancsijairól, kiknek morálja kétségbeejtő következetességgel ve­zet ehez a drámai kifejléshez : „Édesem, komisz vagyok én is, komisz vagy te is: csókoljuk meg egymást!“ Ha e most vázolt fejlődésnek irodalmi té­nyezőit kellessük, azt hiszem, nagyon fon­tos szerepet kell juttatnunk Alphonse Dau­det egyik, ma már meglehetősen elfelejtett regényének, az 1895-ben megjelent La pe­tite paroisse-nak, melyben a francia Dickens öntudatos, erős ellentétbe helyezkedik az ifjú Dumas-val s ennek műve több helyen egyenes kifejezést is ad, így többek közt az öreg Merivet ajkára adott következő sza­vakban : „Könnyű annak a frázis­gyártónak pompás színpadi gesztus kíséretében ránk parancsolni : Öld meg! Gyilkos ösztön, gyáva lélek és hóhér-kéz is kell ám ehez!“ Nos, ezen a regényen végigtekintve, meg fogjuk találni a nő házasságtörését tárgyaló századvégi és századeleji francia drámák legtöbb motívumát. Nemcsak olyan általános vonásokat, melyek az adott helyzetből szinte szükségszerűen következnek, mint például a férj eszményi alakját, kinek nemes lelkét a nő valamely okból nem érti meg, vagy ma­gát ezt a csalóka ábrándoktól elszédített nőt, ki szörnyű megpróbáltatások árán magához térve, a családi tűzhelyhez is meg szeretne térni, hanem bizonyos másodlagos mozzana­tokat, melyek megegyezései már tisztán csa­ládi hasonlatosság-számba megy a szóban forgó művek között. Azt például alig mer­ném véletlen találkozásnak minősíteni, mi­kor Henry Bernstein „Le bercail“-jában (1905) ép úgy, mint a Daudet-féle regény­ben, a férj családjának egyik női tagja (itt az anya, amott a testvér) ellenséges érzü­letével szintén hozzájárul a nő lelki egyen­súlyának fölbillenéséhez s mikor ez végze­tes lépését megtette, az elhagyott férjet minden áron egy új, általa pártfogolt há­zasság megkötésére akarja rábírni, mely tö­rekvésével azonban, jelöltje jelentéktelensé­génél fogva, kudarcot vall. Ennek a körül­ménynek a megállapításával korántsem aka­rok pálcát törni Bernstein darabja fölött. Ő nem bánik el szolgai módon ezekkel az átvett motívumokkal. A jellem, melyet raj­tuk fölépít, teljesen elüt mintaképétől s in­kább csodálnunk lehet, hogy Daudet nyű­göző hatása alól ily bátorsággal s ügyes­séggel tudta magát kivonni. Ép igy nem vehetjük zokon a modern francia színpad másik Henryjának, Bataille-nak sem, mi­dőn „Marian Colibri“ cimü darabjában (1904) a csábitó szerepét — szintén Daudet nyo­mán indulva — egy gyerek-embernek jut­tatja s ezt a viszonyt egészen új, merész szín­padi helyzeteknek teszi rugójává, noha meg * Ma este mutatták be a szegedi színházban Ba­taille „A balga szűz“ című­ színművét. Ebből az alka­lomból közöljük ezt a cikket, annál inkább, mert „A botrány“-t szintén ismeri a szegedi közönség.

Next