Délmagyarország, 1910. december (1. évfolyam, 161-185. szám)

1910-12-01 / 161. szám

DÉLMAGYARORSZÁG 1910 december 1 sége a Németországgal való szövetség­nek. Ennek örvendenénk. A gyakorlat­ban azonban oly sok kifogást emel e szövetség ellen, oly hegyesvégű nyila­kat lövöldöz a német birodalom poli­tikája ellen, annyi vélt sérelmet pana­szol föl, hogy nyilatkozatai után őt nem annyira a Németországgal való szövetség elvi barátjának, mint nagyon is gyakorlati ellenségének kell tar­tanunk. Batthyány grófnak az a legnagyobb kifogása, hogy Németország „minden magyar nemzeti törekvéssel szemben az osztrák álláspontot támogatja.“ Tudtunkkal Magyarország független és önálló állam, senki másnak alá nem vetett. Mit kíván a gróf a német biro­dalomtól ? Nem kisebb dolgot, hogy idegen állam létére a mi belső ügyeinkbe elegyedjék. Ausztriával szem­­­ben fölmerült vitás kérdésekben a pár­tunkat fogja. Függetlenségpárti vezér úr, hol marad akkor a magyar nemzet függetlensége, idegen állam akaratának alá nem vetett önálló állami élete, ha jogot ad egy idegen hatalomnak arra, sőt elvárja tőle, hogy a mi belső dolgainkba avatkozzék ? De a puszta tényeknek sem felel meg az az állítás, hogy a német közvélemény irántunk ellenséges; hogy a német társadalom a magyarországi pángermán-mozgalmat szítja és támo­gatja; hogy, „honfoglaló“ célzattal, a németek birtokszerzése nálunk nagy arányokban folyik. Mindennek az ellenkezőjét bebizo­nyítani igen könnyű dolog. A pánger­­mán-törekvéssel rokonszenveznek talán a német társadalom túlzó elemei. A ko­moly politikai és társadalmi körök azonban, maga a német császár, nem egyszer bocsátottak jéghideg vízsugara­­kat a magyarországi pángermán-agitá­torok nekihevült képzelődéseire. Sőt még a szászok túlzó részének, az úgy­nevezett zöld szászoknak orra előtt is nem egyszer becsapták az ajtót. A Németországgal való szövetséget valamennyi magyar párt helyesli. Nép­szerű szövetség ez, mely ma már, több évtizedes fönnállása után, belement a nemzet vérébe. Annyira megfelel e békeszövetség a magyar nemzet cél­jainak és terveinek s oly mélyre bo­csátotta gyökerét a néplélekben, hogy az ellene való minden állásfoglalás m­ár eleve reménytelen. Jó lélekkel legalább egyetlen hazafias magyar pártnak sem mernék ajánlani, hogy a „búsképű“ spanyol lovag szélmalomharcának ha­táraira vágyódjék. Molnár János tegnapi beszéde csupa támadás volt és csupa kínosan aggo­dalmas kitérés nagy kérdésekben a színvallás elől. Támadta a kormányt, amely sze­rinte bujkál az általános, egyenlő, tit­kos választói jog kérdésében. De mikor őt magát igyekeztek közbekiáltásokkal vallomásra bírni, hogy a néppárt állás­pontja micsoda : harapófogóval sem le­hetett kihúzni belőle az „egyenlőt“ és „titkost“. Az „általánost“ csak meg­vallotta. Támadta a kormányt, nemzetiségi politikáját, de nyomban leszögezte és mindeneknek tudtára adta, hogy ha a kormány türelmet és szeretetet emleget idegenajku honfitársainkkal szemben , a néppárt a türelem és szeretet hirdeté­sében, a nemzetiségek kibékítése szán­dékában a kormánynál sokkal előbb járt. Ha előbb járt s ha dicsekszik vele,­­ miért tesz szemrehányást érte a többségnek ? Mikor ilyen és ehez hasonló fejtege­tései koronájául Molnár apát a nép­pártot a „modern haladás zászlóvivő­jének“ mondta, — ez az önmagukra vo­natkozó hízelgő véleménye — vidám­ságot és gúnyos nevetést váltott ki nemcsak a munkapárton, de a képvi­selőház minden oldalán. Szóval, az ilyen premier-előadások még bemutatónak se jók. Beszédes számok tengerentúlról. — Harminc évi kivándorlás statisztikája. — (Saját tudósítónktól.) Az északamerikai Egyesült­ Államok kormánya harminc évre visszamenőleg terjedő bevándorlási statiszti­kát adott ki most, a napokban, melyből ki­szakítva a hazánkat érdeklő részt, egy szo­morú intermezzóját kapjuk Magyarország művelődéstörténeti korszakának. Íme, álljon itt a pőrére vetkeztetett tény, a pártatlan megállapítás, maga a statisztika. 1871—1880-ig bevándorolt 2.812,191 ember Tehát az utolsó kilenc év alatt 1.886,529 ember vándorolt ki csak Amerikába a mon­archiából és a kivándoroltak hetven száza­léka magyarországi. Ha mellőzzük is a különböző statisztikai vonatkozásokat a fölsorolt országok terje­delme és népessége egybevetésével, melynek alapján ez a csupasz tény még feketébb lenne, csak azt kívánjuk kiszakítani az egész statisztikából, hogy a kivándorlási számok emelkedése nálunk legnagyobb és az 1891—1900. évek kivándorlásához mérten több mint háromszáz százalékos emelkedést mutat. * És most álljunk meg és nézzünk körül. Az ország szívében, az „eladósodott Budapest­ sáros utjain, orgiákat ül a népbolonditás. Nap­1871—1880 1881—1890 1891—1900 1900­ 1909 1881—1890-ig „ 5.246,613 „ 1891—1900-ig „ 3.844,420 „ 1901—1909-ig „ 7.753,816 „ Országok szerint fölosztva: Ausztria-Magyar­ország. . . . 72,969 353,719 509,047 1.886,529 Németország . . 718,182 1.452,970 543,922 310,215 Olaszország . . 55,759 307,309 655,694 1.830,340 Oroszország és a lengyelek . . 52,254 265,088 593,703 1.410,514 Nagybrittania . 984,914 1.462,839 745,829 766,219 Japán .... — — 26,855 127,077 kell vallanom, hogy a jellemkép megalkotá­sánál — bocsánat, fiatal urak — a letűnt korszak mestere mégis csak jóval felülmúlta modern tanítványát. Más az, amit én számon szeretnék kérni Bataille-tól. Utolsó előtti darabja, a „Le scan­­dale“, diadalmasan járta be egész Európát s tavaly november óta állandó repertoire­­darabja volt a Nemzeti Színháznak is, a szegedi színházban, szintén kitűnő előadásban, többször adták és adják majd ezután is. Ez a darab, hiányos lélektani motivá­lása s egyes szerkezetbeli gyöngéi mellett is, mindenütt megkapta a közönséget a benne mutatkozó megfigyelés erejével s az emberi lelken átviharzó szenvedélyek őszinte, egyéni hangjával. Különösen utolsó jelenete mar­kolt bele a közönség lelkébe. Micsoda ha­talmas, újszerű befejezése a házassági drá­mának! A bűnétől undorodó, eltévedt as­­­szony fáradtan, megtörve érkezik vissza Párisból, hová eltévelyedésének bizonyos következményei szólították s férje maga­tartásából megérti, hogy ez mindent tud. Leroskad előtte s esdekelve kéri, hogy ölje meg. A férj heves mozdulattal egy divánra taszítja s önkénytelenül ökölbe szorítja kezét, de ez csak pillanatig tart; boszúvágyát mérsé­kelve, fájdalmas szemrehányásokat tesz nejének, aki kétségbeesett megadással hallgatja. Amaz kitárja előtte egész lelkét. Gondolt ő már az elválásra is, de ott van­nak a gyermekek . . . Eddig boldogok vol­tak együtt, most a boldogtalanságban is együtt kell maradniok. Lefesti a jövőképét. A világtól elvonulva fognak élni s ki tudja, jöhet idő, hogy régi szerelmük, bár válto­zott formában, újra fölébred; lehet, hogy ő felejteni fog, megbocsájt ... Az asszony mindezt szótlanul hallgatja s hallgatása végre feltűnik férjének. Közeledik a divánhoz, oda néz feleségére s észreveszi, hogy ez — el­aludt!’ Újra féktelen düh fogja el, fölemelt ököllel rohan az alvó asszonyra, majd vál­lat von, keserű mosoly ül ajkaira s így szól: „Míg én bocsánatommal az esz­mék, a szép szavak birodalmában szárnya­lok . . . Íme, mit válaszol az élet!“ Majd a zajongva berohanó gyermekek felé fordul : „Csitt! A mama alszik, hagyjátok aludni/“ Kevés végső jelenet indított még közön­séget úgy meg, mint ez a maga reális vol­tában fönséges magaslatokat érintő, egy­szerű befejezés s hatása bizonyára ott vibrál még mindazok lelkében, kik Bataille darabját látták. A kritika is — a francia ép úgy, mint a magyar — kiemelte meg­rázó erejét, bár akadt kritikus, ki azt kifogásolta benne, hogy a nézők nagy részében azt a gyanút kelti, mintha az as­­­szony talán közben valami mérget vett volna be s holtan fekszik a divánon. Alig kell hangsúlyoznom, hogy ez a kifogás teljesen alaptalan s hogy oly néző számára, ki eféle tévedésbe eshetik, se Bataille, sem más mestere a modern drámának nem ir dara­bokat. Más e befejezésnek a hibája, azaz, hogy vétke, sőt bűne s ezt tudtommal sem francia, sem magyar kritikusok nem vették észre: az egész ugyanis mindenestül Daudet fönnebb em­lített regényéből van másolva! A megcsalt férj ott is gyötrődő lelke fájdalmas szemrehányá­saival illeti asszonyát, de őt — sokkal nagyobb pszichológiai valószínűséggel — a múlt em­léke s a jelen kérdései izgatják: „Feleségem, gyermekem! — kiált föl a bűnbánó nő ágya mellett. — Mindenre kérlek, végezzünk ... Mondd, hogy csalódom, hogy nem szereted többé, hogy félelem nélkül zárhassalak kar­jaimba ... Látod, nem felelsz, nem akarsz semmit sem ígérni... Lidia, felelj az istenért, szólj valamit!“ Fölébe hajolt, megragadta kéz­­csuklóit, de egész tehetetlennek, elernyedtek­­nek érezte azokat kezében ... A nő aludt. .. És ő gyarló frázisokkal akarta gyötörni . . . Először keserű kacaj rázta meg egész lényét, mely azonban ezzel a bevallott gyöngeséggel szemben szelíd, gyöngéd érzésnek adott helyet. Csöndesen fölhúzta a takarót az ifjú asszony vállára, szép karjaira s a lámpát átvitte műhelyébe, hol szünet nélkül föl és alá járt­kelt, az utszéli templomnak, a könyörüld s bocsánat templomának óraütéseit hall­gatva. Tessék ezt a két jelenetet nemcsak egé­szében, hanem ízről-ízre az érzéshullámok torlódásán végigkísérve összehasonlítani s azután megítélni, lehet-e itt szó két, egy­mástól teljesen független invencióról ? ! Részemről, mikor régi, kedves íróm mű­vét forgatva, benne a Bataille-féle jelenetre bukkantam, keserű mosoly ült az én ajkamra is s a szégyenkezésnek az az érzése fogott el, mely mindenkin erőt vesz, kinek jóhiszemű­ségét betanult megindulással s álkönyekkel sikerült félrevezetni. Ezentúl mindenesetre óvatosabb leszek Bataille úrral szemben. De a franciákon csodálkozom kissé. Ha csak­ugyan nem tűnt föl ott senkinek ez a fön­­nebbi, elég frappáns párhuzam, mily követ­keztetést lehet ebből levonni a tizenöt-húsz év előtti írók mostani olvasottságára? Sze­gény Daudet ! Hát már ő is az ócskavas közé került, korának ez a dédelgetett, bál­ványozott kedvence ? Hiába, a holtak gyor­san nyargalnak s legyen bár paripájuk a Pegazus, ez is csak a feledés ködös hazá­jába viszi őket . . . Isa pur es homur vog­­muk . . .

Next