Délmagyarország, 1910. december (1. évfolyam, 161-185. szám)
1910-12-01 / 161. szám
DÉLMAGYARORSZÁG 1910 december 1 sége a Németországgal való szövetségnek. Ennek örvendenénk. A gyakorlatban azonban oly sok kifogást emel e szövetség ellen, oly hegyesvégű nyilakat lövöldöz a német birodalom politikája ellen, annyi vélt sérelmet panaszol föl, hogy nyilatkozatai után őt nem annyira a Németországgal való szövetség elvi barátjának, mint nagyon is gyakorlati ellenségének kell tartanunk. Batthyány grófnak az a legnagyobb kifogása, hogy Németország „minden magyar nemzeti törekvéssel szemben az osztrák álláspontot támogatja.“ Tudtunkkal Magyarország független és önálló állam, senki másnak alá nem vetett. Mit kíván a gróf a német birodalomtól ? Nem kisebb dolgot, hogy idegen állam létére a mi belső ügyeinkbe elegyedjék. Ausztriával szemben fölmerült vitás kérdésekben a pártunkat fogja. Függetlenségpárti vezér úr, hol marad akkor a magyar nemzet függetlensége, idegen állam akaratának alá nem vetett önálló állami élete, ha jogot ad egy idegen hatalomnak arra, sőt elvárja tőle, hogy a mi belső dolgainkba avatkozzék ? De a puszta tényeknek sem felel meg az az állítás, hogy a német közvélemény irántunk ellenséges; hogy a német társadalom a magyarországi pángermán-mozgalmat szítja és támogatja; hogy, „honfoglaló“ célzattal, a németek birtokszerzése nálunk nagy arányokban folyik. Mindennek az ellenkezőjét bebizonyítani igen könnyű dolog. A pángermán-törekvéssel rokonszenveznek talán a német társadalom túlzó elemei. A komoly politikai és társadalmi körök azonban, maga a német császár, nem egyszer bocsátottak jéghideg vízsugarakat a magyarországi pángermán-agitátorok nekihevült képzelődéseire. Sőt még a szászok túlzó részének, az úgynevezett zöld szászoknak orra előtt is nem egyszer becsapták az ajtót. A Németországgal való szövetséget valamennyi magyar párt helyesli. Népszerű szövetség ez, mely ma már, több évtizedes fönnállása után, belement a nemzet vérébe. Annyira megfelel e békeszövetség a magyar nemzet céljainak és terveinek s oly mélyre bocsátotta gyökerét a néplélekben, hogy az ellene való minden állásfoglalás már eleve reménytelen. Jó lélekkel legalább egyetlen hazafias magyar pártnak sem mernék ajánlani, hogy a „búsképű“ spanyol lovag szélmalomharcának határaira vágyódjék. Molnár János tegnapi beszéde csupa támadás volt és csupa kínosan aggodalmas kitérés nagy kérdésekben a színvallás elől. Támadta a kormányt, amely szerinte bujkál az általános, egyenlő, titkos választói jog kérdésében. De mikor őt magát igyekeztek közbekiáltásokkal vallomásra bírni, hogy a néppárt álláspontja micsoda : harapófogóval sem lehetett kihúzni belőle az „egyenlőt“ és „titkost“. Az „általánost“ csak megvallotta. Támadta a kormányt, nemzetiségi politikáját, de nyomban leszögezte és mindeneknek tudtára adta, hogy ha a kormány türelmet és szeretetet emleget idegenajku honfitársainkkal szemben , a néppárt a türelem és szeretet hirdetésében, a nemzetiségek kibékítése szándékában a kormánynál sokkal előbb járt. Ha előbb járt s ha dicsekszik vele, miért tesz szemrehányást érte a többségnek ? Mikor ilyen és ehez hasonló fejtegetései koronájául Molnár apát a néppártot a „modern haladás zászlóvivőjének“ mondta, — ez az önmagukra vonatkozó hízelgő véleménye — vidámságot és gúnyos nevetést váltott ki nemcsak a munkapárton, de a képviselőház minden oldalán. Szóval, az ilyen premier-előadások még bemutatónak se jók. Beszédes számok tengerentúlról. — Harminc évi kivándorlás statisztikája. — (Saját tudósítónktól.) Az északamerikai Egyesült Államok kormánya harminc évre visszamenőleg terjedő bevándorlási statisztikát adott ki most, a napokban, melyből kiszakítva a hazánkat érdeklő részt, egy szomorú intermezzóját kapjuk Magyarország művelődéstörténeti korszakának. Íme, álljon itt a pőrére vetkeztetett tény, a pártatlan megállapítás, maga a statisztika. 1871—1880-ig bevándorolt 2.812,191 ember Tehát az utolsó kilenc év alatt 1.886,529 ember vándorolt ki csak Amerikába a monarchiából és a kivándoroltak hetven százaléka magyarországi. Ha mellőzzük is a különböző statisztikai vonatkozásokat a fölsorolt országok terjedelme és népessége egybevetésével, melynek alapján ez a csupasz tény még feketébb lenne, csak azt kívánjuk kiszakítani az egész statisztikából, hogy a kivándorlási számok emelkedése nálunk legnagyobb és az 1891—1900. évek kivándorlásához mérten több mint háromszáz százalékos emelkedést mutat. * És most álljunk meg és nézzünk körül. Az ország szívében, az „eladósodott Budapest sáros utjain, orgiákat ül a népbolonditás. Nap1871—1880 1881—1890 1891—1900 1900 1909 1881—1890-ig „ 5.246,613 „ 1891—1900-ig „ 3.844,420 „ 1901—1909-ig „ 7.753,816 „ Országok szerint fölosztva: Ausztria-Magyarország. . . . 72,969 353,719 509,047 1.886,529 Németország . . 718,182 1.452,970 543,922 310,215 Olaszország . . 55,759 307,309 655,694 1.830,340 Oroszország és a lengyelek . . 52,254 265,088 593,703 1.410,514 Nagybrittania . 984,914 1.462,839 745,829 766,219 Japán .... — — 26,855 127,077 kell vallanom, hogy a jellemkép megalkotásánál — bocsánat, fiatal urak — a letűnt korszak mestere mégis csak jóval felülmúlta modern tanítványát. Más az, amit én számon szeretnék kérni Bataille-tól. Utolsó előtti darabja, a „Le scandale“, diadalmasan járta be egész Európát s tavaly november óta állandó repertoiredarabja volt a Nemzeti Színháznak is, a szegedi színházban, szintén kitűnő előadásban, többször adták és adják majd ezután is. Ez a darab, hiányos lélektani motiválása s egyes szerkezetbeli gyöngéi mellett is, mindenütt megkapta a közönséget a benne mutatkozó megfigyelés erejével s az emberi lelken átviharzó szenvedélyek őszinte, egyéni hangjával. Különösen utolsó jelenete markolt bele a közönség lelkébe. Micsoda hatalmas, újszerű befejezése a házassági drámának! A bűnétől undorodó, eltévedt asszony fáradtan, megtörve érkezik vissza Párisból, hová eltévelyedésének bizonyos következményei szólították s férje magatartásából megérti, hogy ez mindent tud. Leroskad előtte s esdekelve kéri, hogy ölje meg. A férj heves mozdulattal egy divánra taszítja s önkénytelenül ökölbe szorítja kezét, de ez csak pillanatig tart; boszúvágyát mérsékelve, fájdalmas szemrehányásokat tesz nejének, aki kétségbeesett megadással hallgatja. Amaz kitárja előtte egész lelkét. Gondolt ő már az elválásra is, de ott vannak a gyermekek . . . Eddig boldogok voltak együtt, most a boldogtalanságban is együtt kell maradniok. Lefesti a jövőképét. A világtól elvonulva fognak élni s ki tudja, jöhet idő, hogy régi szerelmük, bár változott formában, újra fölébred; lehet, hogy ő felejteni fog, megbocsájt ... Az asszony mindezt szótlanul hallgatja s hallgatása végre feltűnik férjének. Közeledik a divánhoz, oda néz feleségére s észreveszi, hogy ez — elaludt!’ Újra féktelen düh fogja el, fölemelt ököllel rohan az alvó asszonyra, majd vállat von, keserű mosoly ül ajkaira s így szól: „Míg én bocsánatommal az eszmék, a szép szavak birodalmában szárnyalok . . . Íme, mit válaszol az élet!“ Majd a zajongva berohanó gyermekek felé fordul : „Csitt! A mama alszik, hagyjátok aludni/“ Kevés végső jelenet indított még közönséget úgy meg, mint ez a maga reális voltában fönséges magaslatokat érintő, egyszerű befejezés s hatása bizonyára ott vibrál még mindazok lelkében, kik Bataille darabját látták. A kritika is — a francia ép úgy, mint a magyar — kiemelte megrázó erejét, bár akadt kritikus, ki azt kifogásolta benne, hogy a nézők nagy részében azt a gyanút kelti, mintha az asszony talán közben valami mérget vett volna be s holtan fekszik a divánon. Alig kell hangsúlyoznom, hogy ez a kifogás teljesen alaptalan s hogy oly néző számára, ki eféle tévedésbe eshetik, se Bataille, sem más mestere a modern drámának nem ir darabokat. Más e befejezésnek a hibája, azaz, hogy vétke, sőt bűne s ezt tudtommal sem francia, sem magyar kritikusok nem vették észre: az egész ugyanis mindenestül Daudet fönnebb említett regényéből van másolva! A megcsalt férj ott is gyötrődő lelke fájdalmas szemrehányásaival illeti asszonyát, de őt — sokkal nagyobb pszichológiai valószínűséggel — a múlt emléke s a jelen kérdései izgatják: „Feleségem, gyermekem! — kiált föl a bűnbánó nő ágya mellett. — Mindenre kérlek, végezzünk ... Mondd, hogy csalódom, hogy nem szereted többé, hogy félelem nélkül zárhassalak karjaimba ... Látod, nem felelsz, nem akarsz semmit sem ígérni... Lidia, felelj az istenért, szólj valamit!“ Fölébe hajolt, megragadta kézcsuklóit, de egész tehetetlennek, elernyedteknek érezte azokat kezében ... A nő aludt. .. És ő gyarló frázisokkal akarta gyötörni . . . Először keserű kacaj rázta meg egész lényét, mely azonban ezzel a bevallott gyöngeséggel szemben szelíd, gyöngéd érzésnek adott helyet. Csöndesen fölhúzta a takarót az ifjú asszony vállára, szép karjaira s a lámpát átvitte műhelyébe, hol szünet nélkül föl és alá jártkelt, az utszéli templomnak, a könyörüld s bocsánat templomának óraütéseit hallgatva. Tessék ezt a két jelenetet nemcsak egészében, hanem ízről-ízre az érzéshullámok torlódásán végigkísérve összehasonlítani s azután megítélni, lehet-e itt szó két, egymástól teljesen független invencióról ? ! Részemről, mikor régi, kedves íróm művét forgatva, benne a Bataille-féle jelenetre bukkantam, keserű mosoly ült az én ajkamra is s a szégyenkezésnek az az érzése fogott el, mely mindenkin erőt vesz, kinek jóhiszeműségét betanult megindulással s álkönyekkel sikerült félrevezetni. Ezentúl mindenesetre óvatosabb leszek Bataille úrral szemben. De a franciákon csodálkozom kissé. Ha csakugyan nem tűnt föl ott senkinek ez a fönnebbi, elég frappáns párhuzam, mily következtetést lehet ebből levonni a tizenöt-húsz év előtti írók mostani olvasottságára? Szegény Daudet ! Hát már ő is az ócskavas közé került, korának ez a dédelgetett, bálványozott kedvence ? Hiába, a holtak gyorsan nyargalnak s legyen bár paripájuk a Pegazus, ez is csak a feledés ködös hazájába viszi őket . . . Isa pur es homur vogmuk . . .