Délmagyarország, 1911. január (2. évfolyam, 1-25. szám)

1911-01-01 / 1. szám

2 ez csak új alapon történhetik és pedig­ a vá­lasztójog és a tartománygyűlési házszabály reformjának előtérbe helyezésével. A trónörökös nem megy Oroszor­szágba. Péterv­­rról írják: A Ruskoje Szlovo szerkesztője beszélgetést folytatott Lago báróval, a pétervári osztrák-magyar nagy­­követség titkárával, aki ezeket mondotta: — Nem igaz az a hír, mintha Ferenc Ferdinánd trónörökös részt venne a skernyie­­vici udvari vadászatokon. Az uralkodóház tagjai közül senki sem lesz jelen ezeken a vadászatokon, csupán néhány osztrák és ma­gyar mágnás, akikkel Miklós nagyherceg leg­utóbbi vadászatai alkalmával ismerkedett meg. Itt természetesen az a hír sem igaz, hogy Miklós nagyherceg meghívta volna erre a vadászatra a trónörököst. DÉLMAGYARORSZÁG ________1.----------------— Országos népszámlálási Törvény értelmében, a központi statisz­tikai hivatal fővezénylete alatt, egész had­sereget tevő mozgósított segéderők közre­működésével s közel öt millió korona költ­séggel, most megy végbe a nagy művelet: Magyarország népességének számbavétele. Húsz milliónál több számláló­lapot, tíz mil­liónál több családi és háztartási törzslapot, sok százezernyi házjegyzéket osztanak szét a lakók közt, a szükséges mellékletekkel. A nemzet minden egyes tagjának lelki­ismeretére s a hatóságok számlálóbiztosai­nak kötelességérzetére van bízva, hogy e nyomtatványok rovatait híven, pontosan ki­­töltsék. Azokból készül a hatalmas össze­foglaló kép hazánk közállapotáról: milyenek voltak Magyarországon a demográfiai viszo­nyok 1910 és 1911 közt, a szilveszteri éjfél órájában, Kárpátoktól az Adriáig, valamennyi vármegyénk területén, az összes községek falai közt, minden hajlék födele alatt. Van valami ünnepélyes e fölvételi aktus­ban. Hasonlít ahoz, mikor egy nagy család hosszabb időköz eltelte után a fényképíró üvege elé ül, hogy megrögzittesse a sötét kamarában a családtagok csoportozatát. Mindig beszédes az ily kép és sokat el­mond a családról, még többet az eltelt idő­ről, ha az uj fölvétel a korábbiakkal össze­­hasonlittatik. Néhányan hiányzanak az uj képről: a kihült aggok s idő előtt elszólitott ifjabbak. Az életbenmaradottakon is szembe­tűnő a változás: az egykori gyermekek meg­nőttek, a fiatalok megemberesedtek, a java­­korúak elöregedtek s uj gyermekáldás tölti ki a hézagokat az elhaltak helyén. A csa­ládfa némely ágazatán visszafejlődik, friss lombozatot nem hajt többé, annál dúsabbak a többi ágak, a fa terebélyesedik tőlük; egy darab családi történet van e fölvételekben megírva. Nemzetünkről ily családi csoportképet al­kotnak az időszaki népszámlálások. Ábra helyett a számarányok emelkedő és csök­kenő vonalai tesznek tanúságot tömegéle­tünk fejlődéséről vagy lankadásának tünetei­ről. Az eredmények bepillantani engednek a nemzeti erők működésébe, megmérik azok nagyságát, képességeik határát, megállapít­ják érvényesülésük akadályait, egészséges vagy beteges voltukat s rámutatnak, hogy az utolsó tíz év alatt mennyit gyarapodtunk és az elért sikerrel meg lehetünk-e elégedve. A népszámlálás egy darab történetírás anya­gát tartalmazza: gazdasági, kulturális és szociális szabadságunkról a nemzet életében. Ezt az anyagot maga a polgárság szol­gáltatja a hatóságok kezébe. Minden egyén külön-külön megkérdeztetik és saját beval­lásaikból készül az egész összefoglaló mű­. Értékes adattömeg lesz belőle, ha valamen­­­nyi honfitársunk becsületesen hozzájárul a gyűjtéshez s mit sem titkol, mit sem szépít a hozzá intézett kérdésekben, de a tiszta, reális igazságot vallja be róluk. Az ország azért végezteti a nagy munkálatot, azért áldoz rá milliókat, hogy a valót megtudja és igaz képet kapjon közéletünkről, mely sok millió egyes ember állapotából van összetéve. És amikor már semmit se látott belőle, azután se nyitotta meg az ajkát, csak, ha nem a bornak. — És hogy hijják ? — érdeklődött a patikus, rácsolva és orrhangon, amit nagyon előkelő­nek gondolnak falukon. A kántor még előbb ivott egy mélységes kortyot, hangosan letette a poharat a zöld­posztós hosszú asztalra, még annál is han­gosabban odakiáltott a konyha nyitott ajtaja felé: repeta! és aztán egész halk hangon kimondta a szót: — Loncsarics Vilma . . . A mostani számlálásnak munkaterve szé­lesebb a szokottnál: a férfinépességtől külön megtudakolja életkorát, foglalkozását, csa­ládi állapotát, adóképességét, iskolázottságát stb. E körülményesebb kérdőpontokhoz iga­zodik a választási reform kodifikációja s a férfilakosság eme nagy közjogi rag keletke­zésében működhet közre egyénenkint a maga adataival. Az eredményből kapnak a tör­vényszerkesztők tájékozódást, hogy a vá­lasztási jog kiterjesztésének milyennek kell lennie annak idején az egészséges elekció érdekében s az ország történeti jellegének megóvása szempontjából. A polgárságon mú­lik most, hogy e nehéz és következményei­ben korszakos probléma megoldását saját őszinte bevallásával megkönnyítse és a jó eredményt ez által biztosítsa. De nemcsak a választási reform dolgában , a törvényhozó munka és gyakorlati poli­tika egyéb ágazataiban is ez a népszámlá­lás megjelöli nemzeterősítő munkánk irá­nyát s kulcsot ad feladatainkhoz. A családi háztartások képe, a lakásviszonyok rajza, a foglalkozási körök szerint tagoltság, a vá­rosok népfelszívó ereje, a vándornépesség költözésének törvényei, a nők és gyerme­kek közreműködése a keresők munkájában, a napszámos- és cselédsorban élők helyzete, az iskolaköteles korúak számaránya, a had­köteles komák é­s az evolúció, mely egye­temes fejlődésünkben mutatkozik, meg­annyi intelem arra nézve, hogy szociális, gazdasági, kulturális, vagy jogi reformok­kal hol kell az államnak lendítőleg, vagy túltengés esetén mérséklőleg beavatkoznia. A kormányhatalom, törvényhozás és az ös­­­szes helyhatóságok egyaránt érdekelték ama relációkban, amiket a népszámlálás a st­atisztika tudományos módszerével Magyarország közvi­szonyairól föltárni fog. Sőt feszült figyelemmel várja az eredményt a művelt külföld is, mert abból fogja megállapíthatni, hogy ha­zánk a világversenyben idáig mekkorát ha­ladt, a civilizációban hol tart a többi álla­. Látod, patyi, én ezért utálom a várost. Ez a fiú a város áldozata. Azt mondja, most alig fél éve érettségizett, hónapok óta járt kilincsről-kilincsre, fűt-fát megmozgatott, de nem tudott keresethez jutni. A tutajosaim jószívűségből vették föl, még ennivalója se volt, úgy tartották szalonnával meg kuko­­ricakenyérrel. A nagykorcsmába vittem, szo­bát adattam neki, hadd aludja ki magát a szegény. Majd holnap tovább mehet. Igaz, te, patyi, gyűjteni akarok ennek a miveit ron­gyosnak. Adj te is valamit. Muszáj ilyenkor talpraállnia az intelligenciának! A patikus elővette az erszényét, olyan te­kintetet vetett az uraságra, mintha úton­álló volna, valami pénzt remegő újakkal át­adott neki és fázósan mondta hozzá: — Kérlek, kérlek! . . . aztán hidegen ne­vetni próbált. Persze, hogy ez rosszul állt neki, mert olyanfajta volt, hogy a feleségét is azért dobta ki, hogy több pénzt rakhas­son el. Közben ballagva hozzájuk érkezett a kán­tor. Amíg jött, majd minden második lépés­nél hátrafordult, meg-megrázta a fejét, a tanítónőt nézte. Furcsa nő, hm, hm, furcsa nagyon — kezdte, ahogy odaért — ma egész délután néztem az iskolában. A taní­tási órák alatt nagy árkus papirosokat ver­sekkel ir tele és a szemei olyan ábrándosak, olyan . . . mit tudom én, milyenek, de gyö­nyörű olyankor. Egész más az arca, mint a más asszonyoké. — Nagyszerű, hadarta a patikus, István megint nem szólt, csak szoborrá fagyva, né­zett a szentháromság szobra felé. Ellenben a kántor megfogta mindkettőjüket és bor­ízű hangon nnszolta őket: — Most velem jöttök, bemutatlak. Hadd ösmerje meg melegiben a falu előkelőségeit. Kultúra a falun. Irta Somlyó Zoltán. 1. Délben, rekkenő forróságban hárman ül­tek a Drávaparti kis horvát-magyar falu kaszinójában, amely a templom tornyára tátotta az ablakait. Hárman , a kántor már félittasan, az uraság fia: az ifjú István ur és a zsentr­­ur patikus: Kotyaky. Avitt tekin­tetű, otromba parasztasszony szuszék moz­gással takarította a padlót, az egyetlen könyvespolcon letörülgette a százados folyó­iratok kopott nagy köteteit és az ablako­kat riszálta piszkos rong­gyal. Fülledt fa­lusi korcsmaszag facsarta az orrokat, ame­lyek sűrűén tűntek el a magas és széles nyakú spricceres poharakban. Most méla kongással kiütötte a toronyóra a tizenkettőt. Az utolsó kongás hangja még alig rezgett el az egyhelyben álló levegő ölé­ben s már a harang is prédikálta monoton szabályszerűséggel a falusi békés delet. Eb­ben a pillanatban ért Loncsarics Vilma a kaszinó elé. Piros ernyő alatt ment, pirosan lengett rőt haja az erős napfényben és se­merre se nézett. Ment előre, haza, az iskola­­épületbe, ahol lakott, ő volt a falu tanítója. Mégis, az a pillanat, amig a kis kaszinóajtó keretbe foglalta az alakját, mélyen érintette a kántort, az uraság fiát meg a patikust. — Nézzétek, ez az uj tanítónő! — mo­tyogta a kántor. — E — ez? . . . pedig ez nem olyan, mintha az volna, vélte a zsentri Kotyaki és kiállt az ajtóba, István úr nem szólt egy szót sem, csak merően kinézett a lengő vörös haj irányába. 2. Estefelé széles árnyékban állt már a plé­bánia-épület és a vele egy sorban busuló is­kola, meg átellenben a fehérfalú templom. A két szemköztes árnyék lassan egybeolvadt és mintegy közrefogta a tér közepén álló Szentháromság szobrát. Itt sétált fel-alá, hátratett kezekkel az új tanítónő. Nem né­zett se jobbra, se balra, talán nem is nézett sehova, talán csak magába. Mert a lépései is úgy olvadtak össze bizonytalanul és pu­hán, mintha vak volna és ajkai, a piros, púpos ajkai egyre mozogtak. De nem, mintha valaki imádságot mond, inkább harcosan, láthatatlan ellenséggel vitázva. Fönt meg, alig száz lépésnyire a patika grádicsain állt az uraság István fia és Kotyakival beszél­getett. Elmondta neki, hogy a tutajosok ma furcsa utast hoztak arról Eszék felől. Ron­gyos ruhájú, de okos kinézésű, bozontos fekete hajú fiatalember, alig 18—20 éves, de nagyon művelt lehet, a szemeiből meg a mozdulataiból így látszik. István is megcsó­válta a fejét, kihúzta a lakkos csizmájából a lovagló pálcáját, egy éleset suhintott vele a levegőbe és aztán szigorúan szólt: 1911 január 1

Next