Délmagyarország, 1911. január (2. évfolyam, 1-25. szám)
1911-01-01 / 1. szám
2 ez csak új alapon történhetik és pedig a választójog és a tartománygyűlési házszabály reformjának előtérbe helyezésével. A trónörökös nem megy Oroszországba. Pétervrról írják: A Ruskoje Szlovo szerkesztője beszélgetést folytatott Lago báróval, a pétervári osztrák-magyar nagykövetség titkárával, aki ezeket mondotta: — Nem igaz az a hír, mintha Ferenc Ferdinánd trónörökös részt venne a skernyievici udvari vadászatokon. Az uralkodóház tagjai közül senki sem lesz jelen ezeken a vadászatokon, csupán néhány osztrák és magyar mágnás, akikkel Miklós nagyherceg legutóbbi vadászatai alkalmával ismerkedett meg. Itt természetesen az a hír sem igaz, hogy Miklós nagyherceg meghívta volna erre a vadászatra a trónörököst. DÉLMAGYARORSZÁG ________1.----------------— Országos népszámlálási Törvény értelmében, a központi statisztikai hivatal fővezénylete alatt, egész hadsereget tevő mozgósított segéderők közreműködésével s közel öt millió korona költséggel, most megy végbe a nagy művelet: Magyarország népességének számbavétele. Húsz milliónál több számlálólapot, tíz milliónál több családi és háztartási törzslapot, sok százezernyi házjegyzéket osztanak szét a lakók közt, a szükséges mellékletekkel. A nemzet minden egyes tagjának lelkiismeretére s a hatóságok számlálóbiztosainak kötelességérzetére van bízva, hogy e nyomtatványok rovatait híven, pontosan kitöltsék. Azokból készül a hatalmas összefoglaló kép hazánk közállapotáról: milyenek voltak Magyarországon a demográfiai viszonyok 1910 és 1911 közt, a szilveszteri éjfél órájában, Kárpátoktól az Adriáig, valamennyi vármegyénk területén, az összes községek falai közt, minden hajlék födele alatt. Van valami ünnepélyes e fölvételi aktusban. Hasonlít ahoz, mikor egy nagy család hosszabb időköz eltelte után a fényképíró üvege elé ül, hogy megrögzittesse a sötét kamarában a családtagok csoportozatát. Mindig beszédes az ily kép és sokat elmond a családról, még többet az eltelt időről, ha az uj fölvétel a korábbiakkal összehasonlittatik. Néhányan hiányzanak az uj képről: a kihült aggok s idő előtt elszólitott ifjabbak. Az életbenmaradottakon is szembetűnő a változás: az egykori gyermekek megnőttek, a fiatalok megemberesedtek, a javakorúak elöregedtek s uj gyermekáldás tölti ki a hézagokat az elhaltak helyén. A családfa némely ágazatán visszafejlődik, friss lombozatot nem hajt többé, annál dúsabbak a többi ágak, a fa terebélyesedik tőlük; egy darab családi történet van e fölvételekben megírva. Nemzetünkről ily családi csoportképet alkotnak az időszaki népszámlálások. Ábra helyett a számarányok emelkedő és csökkenő vonalai tesznek tanúságot tömegéletünk fejlődéséről vagy lankadásának tüneteiről. Az eredmények bepillantani engednek a nemzeti erők működésébe, megmérik azok nagyságát, képességeik határát, megállapítják érvényesülésük akadályait, egészséges vagy beteges voltukat s rámutatnak, hogy az utolsó tíz év alatt mennyit gyarapodtunk és az elért sikerrel meg lehetünk-e elégedve. A népszámlálás egy darab történetírás anyagát tartalmazza: gazdasági, kulturális és szociális szabadságunkról a nemzet életében. Ezt az anyagot maga a polgárság szolgáltatja a hatóságok kezébe. Minden egyén külön-külön megkérdeztetik és saját bevallásaikból készül az egész összefoglaló mű. Értékes adattömeg lesz belőle, ha valamennyi honfitársunk becsületesen hozzájárul a gyűjtéshez s mit sem titkol, mit sem szépít a hozzá intézett kérdésekben, de a tiszta, reális igazságot vallja be róluk. Az ország azért végezteti a nagy munkálatot, azért áldoz rá milliókat, hogy a valót megtudja és igaz képet kapjon közéletünkről, mely sok millió egyes ember állapotából van összetéve. És amikor már semmit se látott belőle, azután se nyitotta meg az ajkát, csak, ha nem a bornak. — És hogy hijják ? — érdeklődött a patikus, rácsolva és orrhangon, amit nagyon előkelőnek gondolnak falukon. A kántor még előbb ivott egy mélységes kortyot, hangosan letette a poharat a zöldposztós hosszú asztalra, még annál is hangosabban odakiáltott a konyha nyitott ajtaja felé: repeta! és aztán egész halk hangon kimondta a szót: — Loncsarics Vilma . . . A mostani számlálásnak munkaterve szélesebb a szokottnál: a férfinépességtől külön megtudakolja életkorát, foglalkozását, családi állapotát, adóképességét, iskolázottságát stb. E körülményesebb kérdőpontokhoz igazodik a választási reform kodifikációja s a férfilakosság eme nagy közjogi rag keletkezésében működhet közre egyénenkint a maga adataival. Az eredményből kapnak a törvényszerkesztők tájékozódást, hogy a választási jog kiterjesztésének milyennek kell lennie annak idején az egészséges elekció érdekében s az ország történeti jellegének megóvása szempontjából. A polgárságon múlik most, hogy e nehéz és következményeiben korszakos probléma megoldását saját őszinte bevallásával megkönnyítse és a jó eredményt ez által biztosítsa. De nemcsak a választási reform dolgában , a törvényhozó munka és gyakorlati politika egyéb ágazataiban is ez a népszámlálás megjelöli nemzeterősítő munkánk irányát s kulcsot ad feladatainkhoz. A családi háztartások képe, a lakásviszonyok rajza, a foglalkozási körök szerint tagoltság, a városok népfelszívó ereje, a vándornépesség költözésének törvényei, a nők és gyermekek közreműködése a keresők munkájában, a napszámos- és cselédsorban élők helyzete, az iskolaköteles korúak számaránya, a hadköteles komák és az evolúció, mely egyetemes fejlődésünkben mutatkozik, megannyi intelem arra nézve, hogy szociális, gazdasági, kulturális, vagy jogi reformokkal hol kell az államnak lendítőleg, vagy túltengés esetén mérséklőleg beavatkoznia. A kormányhatalom, törvényhozás és az összes helyhatóságok egyaránt érdekelték ama relációkban, amiket a népszámlálás a statisztika tudományos módszerével Magyarország közviszonyairól föltárni fog. Sőt feszült figyelemmel várja az eredményt a művelt külföld is, mert abból fogja megállapíthatni, hogy hazánk a világversenyben idáig mekkorát haladt, a civilizációban hol tart a többi álla. Látod, patyi, én ezért utálom a várost. Ez a fiú a város áldozata. Azt mondja, most alig fél éve érettségizett, hónapok óta járt kilincsről-kilincsre, fűt-fát megmozgatott, de nem tudott keresethez jutni. A tutajosaim jószívűségből vették föl, még ennivalója se volt, úgy tartották szalonnával meg kukoricakenyérrel. A nagykorcsmába vittem, szobát adattam neki, hadd aludja ki magát a szegény. Majd holnap tovább mehet. Igaz, te, patyi, gyűjteni akarok ennek a miveit rongyosnak. Adj te is valamit. Muszáj ilyenkor talpraállnia az intelligenciának! A patikus elővette az erszényét, olyan tekintetet vetett az uraságra, mintha útonálló volna, valami pénzt remegő újakkal átadott neki és fázósan mondta hozzá: — Kérlek, kérlek! . . . aztán hidegen nevetni próbált. Persze, hogy ez rosszul állt neki, mert olyanfajta volt, hogy a feleségét is azért dobta ki, hogy több pénzt rakhasson el. Közben ballagva hozzájuk érkezett a kántor. Amíg jött, majd minden második lépésnél hátrafordult, meg-megrázta a fejét, a tanítónőt nézte. Furcsa nő, hm, hm, furcsa nagyon — kezdte, ahogy odaért — ma egész délután néztem az iskolában. A tanítási órák alatt nagy árkus papirosokat versekkel ir tele és a szemei olyan ábrándosak, olyan . . . mit tudom én, milyenek, de gyönyörű olyankor. Egész más az arca, mint a más asszonyoké. — Nagyszerű, hadarta a patikus, István megint nem szólt, csak szoborrá fagyva, nézett a szentháromság szobra felé. Ellenben a kántor megfogta mindkettőjüket és borízű hangon nnszolta őket: — Most velem jöttök, bemutatlak. Hadd ösmerje meg melegiben a falu előkelőségeit. Kultúra a falun. Irta Somlyó Zoltán. 1. Délben, rekkenő forróságban hárman ültek a Drávaparti kis horvát-magyar falu kaszinójában, amely a templom tornyára tátotta az ablakait. Hárman , a kántor már félittasan, az uraság fia: az ifjú István ur és a zsentrur patikus: Kotyaky. Avitt tekintetű, otromba parasztasszony szuszék mozgással takarította a padlót, az egyetlen könyvespolcon letörülgette a százados folyóiratok kopott nagy köteteit és az ablakokat riszálta piszkos ronggyal. Fülledt falusi korcsmaszag facsarta az orrokat, amelyek sűrűén tűntek el a magas és széles nyakú spricceres poharakban. Most méla kongással kiütötte a toronyóra a tizenkettőt. Az utolsó kongás hangja még alig rezgett el az egyhelyben álló levegő ölében s már a harang is prédikálta monoton szabályszerűséggel a falusi békés delet. Ebben a pillanatban ért Loncsarics Vilma a kaszinó elé. Piros ernyő alatt ment, pirosan lengett rőt haja az erős napfényben és semerre se nézett. Ment előre, haza, az iskolaépületbe, ahol lakott, ő volt a falu tanítója. Mégis, az a pillanat, amig a kis kaszinóajtó keretbe foglalta az alakját, mélyen érintette a kántort, az uraság fiát meg a patikust. — Nézzétek, ez az uj tanítónő! — motyogta a kántor. — E — ez? . . . pedig ez nem olyan, mintha az volna, vélte a zsentri Kotyaki és kiállt az ajtóba, István úr nem szólt egy szót sem, csak merően kinézett a lengő vörös haj irányába. 2. Estefelé széles árnyékban állt már a plébánia-épület és a vele egy sorban busuló iskola, meg átellenben a fehérfalú templom. A két szemköztes árnyék lassan egybeolvadt és mintegy közrefogta a tér közepén álló Szentháromság szobrát. Itt sétált fel-alá, hátratett kezekkel az új tanítónő. Nem nézett se jobbra, se balra, talán nem is nézett sehova, talán csak magába. Mert a lépései is úgy olvadtak össze bizonytalanul és puhán, mintha vak volna és ajkai, a piros, púpos ajkai egyre mozogtak. De nem, mintha valaki imádságot mond, inkább harcosan, láthatatlan ellenséggel vitázva. Fönt meg, alig száz lépésnyire a patika grádicsain állt az uraság István fia és Kotyakival beszélgetett. Elmondta neki, hogy a tutajosok ma furcsa utast hoztak arról Eszék felől. Rongyos ruhájú, de okos kinézésű, bozontos fekete hajú fiatalember, alig 18—20 éves, de nagyon művelt lehet, a szemeiből meg a mozdulataiból így látszik. István is megcsóválta a fejét, kihúzta a lakkos csizmájából a lovagló pálcáját, egy éleset suhintott vele a levegőbe és aztán szigorúan szólt: 1911 január 1