Délmagyarország, 1911. február (2. évfolyam, 26-48. szám)

1911-02-01 / 26. szám

2 és politikai képmutatás, ha az elenyésző kisebbség jogosultnak érzi magát meg­hiúsítani a többségi akarat érvényesülé­sét , mert ő — a kis válogatás — csak olyan többségnek hódol meg, amely az általános, egyenlő, titkos választói jog forgatagából bukkan ki hirtelen, mint Aphrodite a hajnalfényben csil­lámló tenger habjai közül. Minden fogadkozás dacára ma már világosan konstatálható, hogy a bank­vita madara fáradtabban repdes. Teg­nap és ma a tisztelt ellenzéki oldalon nagy szepegés volt, hogy hirtelen nem fogynak-e ki a szónokokból ? Az a kemény támadás, amelyben né­hány nap óta a Kossuth Ferenc pártja részesül, keveset változtatott a helyze­ten. Hogy egy-két emberüknek a meg­betegedéséből — oly időben, mikor csaknem minden ember beteg — oly messzemenő következtetéseket vontak le, hogy mindjárt hitszegéssel, sőt áru­lással traktálták őket : mindennél éke­sebben szóló bizonyítéka, hogy a fegy­verbarátság vékony kérge alatt a test­vérek még ma is engesztelhetetlenül gyűlölik egymást. Hiába, a viszonyok erősebbek az emberek akaratánál. A két függetlenségi párt céljai és fölfogása között tátongó szakadék mélyebb, hogysem Polónyi mesterkedésének vastag kötélszálai át­hidalhatnák. A postaminiszter beszéde. Londonból je­lentik: A nemzetközi sajtószövetség bankett­jén Sámuel postaminiszter beszédet mondott, melyben kifejezte azon meggyőződését, hogy semmi sem lenne alkalmasabb a nemzetközi érintkezés élénkítésére, mint a sajtó távi­ratok díjainak leszállítása. Az újságírók feladata meg­ragadni minden alkalmat, hogy a Németorszá­g és Anglia közt most örvendetesen növekvő jó viszonyra nyomatékosan rámutassanak. DÉLMAGYARORSZÁG 1911 február 1 beszélhetlen vidámság rohamában, megsike­­tülten a vas zajától, úgy rohanj a harcias légiók zárt páncéljaira! Hallod-e, amint ös­­­szegyült lábaidnál az egész világ és meg­rázva kopjáit, egyetlen fölkiáltásban folyt össze? Hallod-e mint hangzik a neved ret­tegéssel oly néptörzsek ajkán, akik a világ végén laknak? Mindent, amit csak a pillan­tásod befog, tölts meg a neveddel! Törj előre örökké: nincs határa a világnak, nincs határa a vágynak sem! Komoran és zordo­­san nyomulj egyre beljebb, beljebb a vi­lágba és így utoljára meghódítod az eget! Most megállapodott Róma és a Keletre szegezte sas-szemeit. Keletre fordította Gö­rögország is az ő szép, élvezettől nedves szemét. Keletre fordította az ő zavaros szín­telen szemeit Egyptom is. Köves ott a föld, megvetett a nép; a néptelen vidék egészen odagyűrődött a ko­pár dombokhoz, amikre néha egyenetlen árnyakat vetnek a kiszáradt fügék. Az alacsony és régi sövény mögött egy istálló áll. A fajászolban egy csecsemő fek­szik, föléje hajolt az ártatlan anya és rája néz könyekkel teli szemmel; fölöttük, ma­gasan az égen, egy csillag áll és az egész világot beragyogja csodálatos fén­nyel. Elgondo­lodott a régi Egyptom, körül­fonva hieroglifákkal, lejebb sülyesztve a piramisait; nyugtalanul nézett a szép Gö­rögország, leengedve szemeit Róma az ő vas­kopjáira, hallgatózni odanyujtá fülét a nagy Ázsia az ő pásztornépeivel s megha­­jolt az Ararát, a földnek a régi ükapja. Társadalmi jótékonyság.* — Elmondotta Ditrói Nándor dr. állami felsőkeres­kedelmi iskolai tanár, törvényhatósági bizottsági tag.— Szmollény Nándor kollégám pályadíjat nyert művét valóban értékes és megszívlelendő alko­tásnak tartom. A városi párt január tizenhete­diki ülésén csak általános vonásaiban ismer­hettem meg e munkát, most azonban, mint az e tárgyban kiküldött bizottság tagja, alkalmam volt behatóbban foglalkozni a dolgozatban le­fektetett eszmékkel s azok realizálásának kér­désével. A jótékonyság gyakorlása kétségtelenül egyik legszebb, legemberibb föladat, amelynek nyo­mán fölszáradnak a szenvedők, az elesettek,­­ az árvák és elhagyottak könnyei! Kinek ne töltené be lelkét jóleső megnyugvással annak tudata, hogy segítő jobbját nyújtotta ember­társának! S valóban örömmel mondhatjuk, hogy igen, igen sokan állanak e léleknemesítő föladat szolgálatában, részint mint kezdeményezők, akik a jótékony adakozásra buzdítanak, részint mint a fölösleges filléreiket beszolgáltatók. Sőt túlzás nélkül bátran kimondhatjuk, hogy a jótékonyság terén és annak jegyében bizonyos fokú túltengés tapasztalható! Annál inkább elszomorító a tudat, hogy ez a nagyarányú emberbaráti akció sehogysem, vagy csak nagyon kevéssé képes a gyakorlati életben a maga áldásos hatását kiváltani. Ennek pedig kézenfekvő oka: a jótékonyság kérdésének szervezetlenségében, —• hogy úgy mondjam, — ötletszerűségében található. Ezen a nagy hibán kíván javítani az a reformjavas­lat, amelynek tanulmányozására kiküldöttünk s amelyről a legnagyobb elismerés hangján kell megemlékeznem. Nagy készültség, éles előrelátás, a társadalmi és gazdasági élet alapos ismerete jellemzik ezt a munkát. Nyomós okfejtéssel felel arra a kérdésre, hogy miként volna Szeged társadalmi jótékonyságának egységes szervezése meg­valósítható . Legelsőben is a gyűjtések és az adományozá­sok rendszertelenségének bajait kívánja célra­vezető eszközökkel és újításokkal orvosolni. E célból városi szabályrendelet alkotását tartja szükségesnek, amely hivatva volna a sokszor tapasztalt visszaéléseket megszüntetni és a gyűjtött adományok jelentékeny részének adminisztratív költségek címén való fölemész­­tését redukálni. Igen szerencsés és üdvös eszmeként kell üdvözölnünk a Központi Jóté­konysági Tanács alakításának gondolatát, amely a közjótékonyság gyakorlásának egysé­gesítését, bizonyos fokú centralizációját szol­gálná. A munkát kereső, de nem találó szegények és rokkantak gyámolítása s egyben a munka­­nélküliség megszüntetése érdekében az úgy­nevezett „dologház“ létesítése s a részben munkaképtelen szegények itten leendő foglal­koztatásának gondolata szintén kiemelkedő pontja a szóbanforgó reformtervezetnek. Anélkül, hogy a pályamű részletezésébe bo­csátkoznám, a következőkben foglalom össze a „társadalmi jótékonyság“ kérdésében a magam észrevételeit.­­ Üdvös és fölötte kívánatos, hogy e nemes, emberbaráti mozgalom valóban hivatása ma­gaslatán álljon; továbbá, hogyha jótékonyság gyakorlásában ki-ki tehetségéhez képest részt­­vegyen. Üdvös és fölötte kívánatos, hogy a könyörület filléreiből azok részeltessenek, akik e fillérekre valóban reászorulnak. E hármas cél elérhető: egyfelől a kellőképen szervezett jótékonycélú gyűjtések és adakozá­sok általánosítása, másfelől a segélyre szorul­tak megfelelő nyilvántartása által. Az elképzelhető,­ legideálisabb közadakozás, — amely a polgárságot minden zaklatástól mentesítené, — nézetem szerint tulajdonképen az volna, ha anyagi viszonyai arányában ki-ki megállapítaná az általa jótékony célra szánt összeget, amelyet évenként egyszer a minden­­irányú jótékonyság érdekében szervezett in­tézményhez beszolgáltatna. Ez volna — hogy úgy mondjam — az ön­magunk által önmagunkra kivetett jótékonysági adó! Minthogy azonban ez még csak a messze jövő kérdése, az általánosítás realizálása ez idő szerint más­ eszközökkel biztosítandó ! A jótékonysági szervezetek szerintem, — egy kis paradokszon alkalmazásával, — egy­felől decentralizálandók, másfelől összpontosí­­tandók volnának. Mondjuk, hogy például a közigazgatási ke­rületek vétessenek a létesítendő jótékonysági kerületek alapjául. Minden egyes közigazgatási kerületben, — a tanyavilágot is beleértve, — amennyiben itt egyéb társadalmi jótékonysági egyesület nem volna, szerveztessenek az illető kerület nevét viselő jótékonysági egyesületek, amelyek mint önálló gyűjtést végző orgánu­mok, az azon kerületben adakozók és segélyre szorultak nevét, valamint a gyűjtött összeget és egyéb adományokat nyilvántartani volnának hivatva. E kerületi és egyéb jótékonysági egyesületek mellett és eme egyesületek kiküldötteiből a Központi Jótékonysági E­gyesület, vagy Tanács volna alakítandó. E szervezet egyfelől az alatta álló kerületi egyesületek által beszolgáltatott gyűjtéseket és egyéb adományokat felülvizsgálná és nyil­vántartaná, továbbá a segélyezés mérvét meg­állapítaná, másfelől a már létező egyéb jóté­kony­ egyesületeknek, — amelyek tudniillik autonómiájuk megtartásához szigorúbban ra­gaszkodnak, — a segélyre szorultak tekinteté­ben fölvilágosítással és az adományok célszerű szétosztásában tanác­csal, útmutatással szol­gálna. Ennek létesítését magam is szabályren­delet alkotásával vélem megvalósíthatónak. E célból föltétlenül szükségesnek tartom a már létező jótékonysági körökkel, egyesületek­kel és asztaltársaságokkal érintkezésbe lépni, hogy a szükséges közlekedést és az eredményes alkotás, valamint a kellő együttműködés fel­tételeit biztosíthassuk. És épen ez volna egyik célja a mi kikülde­tésünknek. Előre látható, hogy e téren sok nehézséggel kell majd megküzdenünk, mert a már régebben eksziztáló jótékonysági szerve­zetek szerzett autonómiájuk rovására nem szí­vesen fognak engedményeket tenni. Ezekre az érintkezési pontokra pedig e közérdekű társa­dalmi probléma megoldásánál nagy szüksé­günk van. A fölállítandó Központi Tanácsban termé­szetesen a városi hatóságnak is képviselve kell lennie, épen úgy, mint az egyes kerületi jóté­konysági szervezeteknél a kerületi közigaz­gatás tényezőinek. Nagy fontosságúnak tartom a segélyadomá­nyozásnál a lehetőség szerinti természetben való adományozást, így például a tűzifa, eleség, ru­házat stb.-vel való segélyezést. Lényeges ez különösen azért, mert a segé­lyezettek részéről gyakran tapasztalt vissza­élésekkel szemben a pénzsegélynél nagyobb biztosítékot nyújt, másfelől igen sok adakozó szívesebben és könnyebben rója le természet­ . A szegedi városi párt programjául tűzte ki a jó­tékonyság gyakorlásának egységesen való szervezé­sét. Szmollény Nándornak ily tárgyú pályanyertes művét kiadta a városi párt egy bizottságnak. E bi­zottság elnöke, Jedlicska Béla dr kifejtette már né­zetét a Délm­­agy­a­rország hasábjain a fontos kérdésről s most egy másik bizottsági tag, Ditrói Nándor úr mondja el érdekes megjegyzéseit. Részünkről an­nál inkább hívei vagyunk az akciónak, mert hiszen minden értékes megnyilatkozásban helyt adunk ebben a kérdésben.

Next