Délmagyarország, 1911. április (2. évfolyam, 75-99. szám)
1911-04-01 / 75. szám
2 igaz, őszinte, tettekben megnyilatkozó hűségétől függ, hogy a magyar nemzet régi rajongó szeretete iránta ismét hajdani fényében feléledjen. S Budapest hatvanmilliós kölcsöne. A főváros pénzügyi bizottsága Bódy Tivadar tanácsos elnöklete alatt ma délelőtt ülést tartott, hogy az ülés első pontjául megbeszéljék a hatvanmilliós kölcsön felvételének módozatait. Bódy tanácsos mindjárt az ülés megnyitásakor bejelentette, hogy olyan okok jöttek közbe, amelyek a kérdésnek a napirendről való levételét eredményezik. A kölcsön megbeszélését tehát halasszák el a következő hétfőre, április harmadikára összehívandó ülésig, mert a főváros az utolsó percben még rendkívüli ajánlatokat kapott. Bódy tanácsos kijelentése szerint tehát a főváros előtt nemcsak a Magyar Bank és svájci, meg német bankcsoportjának ajánlata fekszik, hanem újabb ajánlatok is érkeztek, amelyekkel számolni kell. Biró Henrik bizottsági tag kifogásolja, hogy egy gyűlésen terjesztik elő az összes ajánlatokat, hiszen ha még olyan pénzügyi kapacitások ülnének is együtt, akkor is képtelenség, hogy rögtön áttekintsék, átlássák és mérlegelni tudják, melyik az előnyösebb, jobb ajánlat. Feleki Béla úr azt proponálja, hogy a jövőben az ülés előtt részletesen informálják a bizottság tagjait, milyenek és miből állanak az ajánlatok. Bódy tanácsos válaszolva a felszólalásokra, kijelentette, hogyha a bizottsági ülésen csak egy tag is akarja, vagy csak egy tag is fölszólal, hogy a kérdés részleteit tanulmányozni akarja, két napra elhalasztják az ülést és azalatt mindenki az összes ajánlatokkal átnézheti. Végül hétfőre halasztották a további tárgyalást. Veszedelemben az európaiak. Londonból jelentik: Egy Tangerből érkezett kábeltelegram szerint Fezben és környékén a helyzet rendkívül komoly. A fővárosban élő összes európaiak a különböző konzulátusokon keresnek menedéket. Béke a szentesi görögkeleti egyházban. Szentesről jelentik. A szentesi görögkeleti egyház békéje végre helyreáll. Lettes György temesvári görögkeleti szerb püspök a karlócai pátriárkával egyetértően, Vidák Simon görögkeleti lelkészt a szentesi görögkeleti magyar jellegű egyháznál viselt adminisztrátori állásá DÉLMAGYARORSZÁG tól fölmentette és helyette az egyház vezetésével Trborovics Petronius dr. a hódmezővásárhelyi lelkészt bízta meg. Vidák lelkész volt az, aki szélsőleg ellentállott, hogy a szentesi görögkeleti egyház magyar liturgiát ne alkalmazhasson. 1911 április 1 Államosított rendőrség tervezete. — Miskolczy László indokolása. — (Saját tudósítónktól.) Szerdán a vidéki rendőrkapitányoknak egy nagy küldöttsége járt a képviselőházban, hogy átadja Khuen- Héderváry Károly gróf miniszterelnöknek a városi rendőrség államosításáról szóló törvénytervezetet, amelynek Miskolczy László budapesti rendőrkapitány a készítője. Ez a törvénytervezet — amelyet különösképen Tisza István grófnak is átadtak a rendőrkapitányok — ma nyilvánosságra került. A javaslat címe ez : Törvényjavaslat a városi rendőrség államosításáról. (Javaslat és indokolás.) Készítette : Miskolczy László. A javaslat főbb paragrafusai : 1. §. A közbiztonság föntartása a magyar állam területén állami feladatot képez ; gondozását és az ezzel kapcsolatos ügyek intézését az állam az általa szervezendő és fönntartandó államrendőrségi testülettel látja el. Államosított rendőrség egyelőre csak a törvényhatósági joggal felruházott és rendezett tanácsú városokban, valamint azokban a határszéli községekben szervezendő, amelyek a külfölddel élénk összeköttetésben állanak. A városi államrendőrség hatásköre fontos állami érdekekből, a második kikezdésben említett helyek szomszédos községeire is kiterjesztendő. Ez a szakasz világosan és intézményesen megteremti az egész ország területére kiterjedő államrendőrségi organizációt. A következő szakaszok jelzik a közigazgatási szolgálatban előálló változásokat, a határrendőrség megszüntetését, az új szervezet hatáskörét és feladatait, illetékességi fokát, területeit és a hivatalos eljárásának módozatait. Ez a rendkívül érdekes rész, amelyet helyszűke miatt nem közölhetünk, tart egészen és bezárólag a 37. szakaszig. A következő szakasz így szól: 38. §. Rendőrségi ügyekben a belügyminisztérium a legfőbb felügyeleti, ellenőrző és fegyelmi hatóság. Ez a szakasz, amely magában hordja a központi rendőrigazgatóság csíráját. Hogy ez mennyire így igaz, kitűnik az utána következő paragrafusokból, amely első bekezdésében ezeket mondja : 39. §. A városi államrendőrség egységes szervezetet alkot, melynek kötelékében minden egyes hivatali állás rendszerint csak az intézmény kötelékébe tartozók által tölthető be. Tisztviselői személyzete az előképzettség tekintetéből három csoportra különíttetik, úgymint az intézkedő vagy jogi, a végrehajtó vagy külső szolgálatot teljesítők és a segédhivatali tisztviselők csoportjára. Lássuk már most, miként képzeli el a tervezet azt a belügyminisztériumi főhatóság alatt működő egységes szervezetet? Erre a kérdésre válaszolnak a 45. §. A városi államrendőrség a székhelyéről elnevezett rendőrkapitányságokból, a fontos állami érdekből a rendőrkapitányságok mellett szervezett kirendeltségekből és őrsökből, a Budapesten, Kassán, Debrecenben, Kolozsvár, Győr, Temesvár és Fiuméban szervezendő rendőrfőkapitányságokból, továbbá a Budapesten és Kolozsvárott fölállítandó kerületi rendőrfőnökségekből áll. 46. §. Rendőrkapitányság minden törvényhatósági és rendezett tanácsú városban szervezendő, ezenkívül csak ott, ahol azt fontos állami érdekek kívánják. Budapesten a rendőrség szervezeti beosztása, tekintettel a főváros különleges viszonyaira, az eddigi marad. A külterületi főnökség e helyen a jelenlegi szervezettel hozandó kapcsolatba. Kis- és nagyközségekben, fontos állami érdekek fönforgása esetén kirendeltségek, illetőleg őrségek állítandók föl. Ez a két szakasz dióhéjban előadja az uj magyar rendőrállam szisztémáját, amelyet vidéki városi beosztásával oda fognak kötni a mindenható központhoz Budapesten. Ez a központ pedig a kormány teljes hatalma alatt áll. Természetesen ez a törvénytervezet nem tekinthető véglegesnek, csak egy szakértő tervezete, olyan, mint volt annak idején Demeczky Mihályé a haz új egyetemről. Mindenesetre szóba fog kerülni a Házban is. követünk el, nincsen bocsánat. Oszvald is egy bűn az élet ellen. Nincs a számára bocsánat. Rikácsoljon a napért, az édes-édes életért és haljon meg nyomorultan. Önök azonban megállítanak most engem és kérdeznek, micsoda értelme ennek a rengeteg betegnek ? Tegnap egy hátgerincsorvadásos orvost kisértünk a sírba, aki a föloszlás undok kínjai között ölelte magához a tárgyakat, az embereket, akik azután is itt maradnak és köszönte egy fiatal asszonynak a tüzet, a tüzet. Ma egy másik beteget látunk. A tabetikusok kacsázó lépéseivel megy majd előttünk. Merev pupillával bámul reánk. Püffedt nyelvvel próbál dadogni s látjuk az utolsó pillanatot is, amely rettenetesebb, mint a halál: azt, mikor a szemünk láttára meghülyül. Találkozunk itt egy iszákossal és ledér leánnyal is. De ha visszamennék a többi darabba, egy egész sereg ilyen beteget tudnék még fölhajszolni s sorban klinikai cédulákat ragaszthatnék a homlokukra: tabes paralysis prossessiva, moral insanity, neurasthenia, megelomania, delirium tremens, hysteria. Csakugyan jogos a kérdésük. Önök egészséges emberek s önök többségben vannak a nézőtéren. Fölkiáltanak: kórház. Az orvosok azonban azt mondják: színház, úgy látszik, nekem kell döntenem ebben a perben. A német orvosnak, aki újabban könyvet irt Ibsen betegeiről s kimutatta, hogy a betegek egytől-egyig szimulánsok és komédiásak, mert a tünetek hamisak, nincs igaza. Ezek csak színpadi betegek és a betegségük művészi, a betegségük mindig valami mást jelent. Szimbólum. Önöknek azonban, akik idegszanatóriumról beszélnek, csak félig van igazuk. Vegyék figyelembe, hogy az egész tizenkilencedik század társadalma betegebb volt, mint egy idegszanatórium. Csakugyan sárból és vérből gyúrta Ibsen az embereit. De miből gyúrhatta volna másból ? Egy kórházat vitt a színpadra. De gyakran mondta, „hogy az egész társadalmunk egy kórház. Ő tehát nem panoptikumot csinált sápadt viaszfigurákkal, paralitikus paprikajancsikkal, nem frivól játékot űzött a betegekkel, de gyógyította is őket és minket, mint egy orvos. Az ő paradokszalis ősei tagadnak egy régi igazságot s egy újat hirdetnek. Összetörnek egy házasságot, hogy egy jobbat alkossanak; betegek, hogy mi egészségesek legyünk, meghalnak, hogy éljenek. Nóra és Ellida, a tenger asszonya, mind a ketten egy eljövendő istenfrigyről beszélnek férfi és nő között. Ép igy prédikál életet Solness, a toronyról leugró, nem az életével, de a halálával , és épugy egy uj életet igenelnek a Rosmeshohn hősei, az öngyilkos Rosmer és Rebekka — mikor belevetik magukat a patakba — nem az életükkel, de a halálukkal. Pokolba a régi házassággal, a régi ambícióval, a régi szerelemmel. Egy újnak kell jönnie. Ezen a ponton érkeztünk el Ibsen legmélyebb értelmezéséhez. A mai ember beteg és züllött ; meg kell szűnnie, újjá kell születnie. El kell pusztulnia a mai emberiségnek, a XIX. század nyavalyásainak, hogy megszülessen az új ember. Az ember egy vázlat, amit ki kell teljesíteni; „der Mentsek ist etwas, das überwinden werden muss“ : „az embert túl kell szárnyalnunk“, mondja Nietzsche, az emberfeletti ember, az isteni ember szárnyalja túl. Ezzel a szózattal Ibsen a halál prófétájából az élet prófétájává lesz. A Kísértetekben is az élet prófétája. Néznék csak, az utolsó pillanatban itt is kisüt a nap és kiragyog az optimizmus. Egy élőhalottra süt már, Oszvald sárga arcára, de az miegy. Ez az ember a testet öltött hazugság volt. A szülei nem szerették egymást s neki nem is volt joga élni. Egy roncsot söpörnek csak ki az életből és a szinpadról. — Azok azonban, akik itt maradnak, egy edző igazsággal lesznek gazdagabbak. Úgy érzem, hogy ez a dráma valami ujjongót és nagyon örvendeteset jelent. Minden tettünk, amit teszünk, fontos és szent s a hatás még akkor is belehorgolódik az életbe, mikor mi már régen a sírban vagyunk. Nem is kell gyilkolnunk, csak egy fanyar igent kimondanunk s egy élet, egy család élete meg van semmisítve. Egyedül vagyunk. Minden ember végzetesen egyedül van, s egyedül kell harcolnunk az igazságért. Ez az ibseni költészet utolsó szava-