Délmagyarország, 1911. május (2. évfolyam, 100-123. szám)

1911-05-03 / 100. szám

2 eleget fog tenni, törvényjavaslatot fog ké­szíttetni s újból bebizonyítja, hogy a ma­gyar gyáripar érdekei komoly gondosko­dása tárgyát képezik. Nem lenne tiszta a helyzet képe, ha nem iktatnék ide a M. Gy. 0. Sz. el­nökének, Chorin Ferenc dr-nak ebben a kérdésben tett nyilatkozatát. Miután a Gyáriparosok Szövetségének mindig az volt az elve, — mondotta Chorin — hogy az iparfejlesztés nemcsak a központban, a fővárosban, hanem az egész országban aránylagosan történjék, ennek az indítványnak elfogadásával csak régi álláspontunk értelmében já­runk el. A közgyűlés az indítványt egyhangúlag elfogadta. Figyelembe fog­juk venni azokat az érveket, melyeket a tisztelt fölszólaló urak e kérdésben fölhoztak s csak azt jegyzem meg, hogy az indítvány törvény alkotását célozza, mely kötelezné a városokat bizonyos áldozatokra, tehát nem a vá­rosok jóakaratától teszi függővé a tá­mogatást, hanem azt imperative mon­daná ki. Ezt az eszmét én életrevaló­nak, célravezetőnek tartom s annyira fontosnak ismerjük, hogy az igazgató­ság első ülésében foglalkozni fog vele és fölterjesztést fog intézni, melyet ügyvezető-igazgató barátommal együtt személyesen fogunk illetékes helyen átadni. A megindult, minden bizon­nyal ha­talmas arányokban kibontakozó moz­galommal kapcsolatban valósággal nem­zeti misszió vár a városokra. Szeret­nék, ha elsőnek állana a mozgalom élére Szeged, amely olyan lelkesedés­sel, annyi nagy áldozatkészséggel vesz részt a városoknak a harmadik egye­temért való versengésében és amely­nek elsősorban az ilyen feladatokkal DÉLMAGYARORSZAG kell megbirkóznia, hogy végkép meg­törje a központosítás jegét és verseny­társ nélkül kerüljön a magyar városok élére. 1911 május 3 Szaktanácskozás a tőzsdereformról. — Tőzsdeférfiak nyilatkozatai. — (Saját tudósítónktól.) Komoly tőzsdei kö­rökben is sokat beszélnek már a tőzsde szükséges reformjáról, úgy értesülünk, hogy a budapesti tőzsde a kérdés tárgyalására na­gyon rövid időn belül szaktanácskozást fog összehívni s a közvélemény e szak­tanácsko­zás fölszólalásaiból megismerheti majd az érdekeltek fölfogását. Alkalmunk van ismer­­­tetnünk több kiváló szakférfiú véleményét. Tőry Gusztáv dr igazságügyi államtitkár ezeket mondotta tudósítónknak: — Az Ausztriával kötött vám- és keres­kedelmi szerződésben a magyar kormány bejelentette a tőzsdereformot. Munkában is van már régen, de a megvalósulás természe­tesen igen messze van. A tőzsdét illetőleg készülőben van egy törvényjavaslat, még­pedig a tőzsdei bíráskodásról. A polgári per­­rendtartással együtt ugyanis hatályát veszti a tőzsdei bíráskodásról szóló 1881. évi LIX. törvénycikk s ennek a pótlására kell az uj törvény. Ami a tőzsdei határidőüzlet eltör­lésére irányuló akciót illeti, amely bizonyos irányból kiindult, vagy kiindulhat, — mint­hogy ez elsősorban közgazdasági kérdés — a kereskedelemügyi, illetőleg a földmivelés­­ügyi minisztérium hatáskörébe tartozik. Az esetleges kezdeményező lépés csak onnan indulhat ki. Ha történne intézkedés, az nem illetné az igazságügyminisztérium hatáskö­rét. A mi dolgunk csak az esetleges tör­vény megszövegezése lenne. Ez idő szerint azonban ez a kérdés egyáltalán nincsen fel­­színen. Horváth Elemér, a tőzsde elnöke így nyilat­kozott: A gabonatőzsdén legutóbb lejátszódott eseményekről nem akarok most véleményt mondani, mert foglalkozni fog azokkal a tőzsde illetékes fóruma és e döntésnek én, mint a tőzsde elnöke nem prejudikálhatok. Annyit mondhatok, hogy ha történtek is a gabona­­tőzsdén nem egészen legitim dolgok, azokból nem szabad mindjárt általános vádat kovácsolni a határidőüzlet ellen. Ausztriában időszakon­­kint kiújul az agitáció a budapesti tőzsde ellen, természetes, hogy a mostani eseményeket is kihasználják. Ott eltiltották a határidőüzletet és a hagyományos osztrák ellenségeskedés most azt szeretné, ha nálunk is eltiltanák. Pedig ez még az ő szempontjukból is nagyon rövidlátó politika. A budapesti tőzsdén levő határidőüzlet ma pótolja némileg az osztrákok számára is a hiányos bécsit. Ha ezt is eltöröl­nék, nekik is káruk lenne belőle. De ők csak arra gondolnak, hogy Magyarországnak kárt okozzanak és nem gondolják meg, hogy ezzel saját közgazgasági életüket is megkárosítják. De remélhetőleg nem fognak célt érni. Nem igaz, hogy a magyar kormány — a Wekerle-kormány — kötelezettséget vállalt volna a határüzlet eltörlésére. A magyar kor­mány a kiegyezésben csupán a tőzsde reform­jára vállalt kötelezettséget, még­pedig olyan reformjára, mely eltiltja az illegitim üzleteket, de nem általában a határidőüzletet. E reform még nem készült el és helyes is, ha az illeté­kes körök nem sietnek a reformmal olyan idő­ben, mikor a felszínen lévő tőzsdeellenes áram­lat káros irányba terelhetné e reformot. Helyes dolog bevárni azt az időt, mikor higgadtan lehet megoldani ezt a nagyfontosságú kérdést. És ez az idő nincs messze. Németországban, ahonnan pedig kiindult ez a határidőüzlet-elle­­nes mozgalom, már megkezdődött a kijózanodás, sőt vannak már Ausztriában is, akik higgad­tan nézik ezt a kérdést. A budapesti tőzsde reformját pedig csak higgadtan és igazságosan szabad megcsinálni. Simon Jakab, a tőzsde alelnöke szerint a tőzsdetanács elnöksége folyton foglalkozott ezzel a kérdéssel már attól az időtől kezdve, mikor a magyar kormány a kiegyezés alkalmával köte­lezettséget vállalt az osztrák kormán­nyal szemben a határidőüzlet megreformálása tekin­tetében és az elnökség saját hatáskörében máris életbe léptetett kisebb-nagyobb intézkedéseket A Balkán határán. Belgrád, 1911. április végén. Egyszerű, szegényes és tehetetlen ezek­nek az embereknek az élete, amelyik a maga legnagyobb részében ott játszódik le a konak, a királyi palota aljában, a Terazián, Belgrád esti korzóján, ahová sétálni reggel, délben, este kivonul tont Belgrád népe, ap­raja, nagyja, öregje, fiatalja, leányok, as­­­szonyok, özvegyek és elváltak, katonák, ci­vilek és királyi vérből való hercegek. Amint, hogy valóban ott sétál napjában kétszer, délben és este, maga a trónörökös, Kara­­gyorgyevics Sándor herceg, egy tejfelesképe, pengő sarkantyús fiatal katonácska, aki mellett egy villogó, fenyegető szemű, hatal­mas termetű óriás lépked, a katonai ne­velő. Ismeri egész Belgrád népe és ő, mintha ismerné a maga jövendőbeli fővárosának minden egyes lakóját. Csupa mosolygó arc fogadja, amerre jár, a szép asszonyok rá­kacsintanak, ő bátran néz a szemük közé és barátságos kézlegyintéssel válaszol, mi­kor a férjek mélyen megemelik előtte a ka­lapjukat. Körülötte pedig hullámzik, rajzik a belgrádi nép a villamos lámpák alatt, a Terazián, a szerb főváros erősen kisvárosias színezetű korzóján, egyetlen ép, egyenes utcáján, ame­lyen csönög a villamos, zörög a gummitalp nélkül való bérkocsi. Az igazi belgrádi em­bernek szinte az egész élete itt játszódik le, ezen a gránitkocka kövezeten. Úgyszólván itt születnek a belgrádi gyerekek és itt halnak meg a vének, itt van az üzleti for­galom középpontja, ez az esti korzó helyet­tesíti a börzét, a kaszinót, a tudományos és közhasznú egyesüléseket. Itt, az isten szabad ege alatt, az utcán, kötnek üzleteket és is­meretségeket, itt fogadják az üzletfeleket, itt tartanak politikai pártkonferenciákat, itt költözik bele az emberek szivébe a szerelem, innen indulnak ki a házasságok és a házas­ságtörések és itt gyilkolnak királyokat. Itt, a konak alján, a Terazián, Belgrád egyetlen ép, egyetlen egyenes utcáján, amin sürög­­forog a vegyes, vidám, balkáni nép s ame­lyikről nem is olyan régen csatasorba állí­tott ágyuk tátongó szája ásított a koronás kupoláju palota főfrontjának kilenc ablaka felé . . . * Körül a házakon fekete zászlók lengenek, a Kalimegdán felől tompa harangszó zúg bele az ünnepi délután csöndjébe, a másik oldalról, a Mihály herceg­ tér felől pedig egy gyászinduló egyes akkordjait, szaggatott, rövid dobpergés hangját hozza magával a szél. Belgrádnak gyásza van, Belgrád temet. Magasrangu katonát, tábornokot visznek utolsó útjára. Az egész város kivonult, hogy részt vegyen a gyászban és hajadon­főnt álló emberek sorfala között halad tova a szomorú menet. Legelői, délceg fekete paripán egy magasrangu tiszt lovagol, mö­götte a kürtös. Aztán következik a katonai zenekar, egész Szerbia egyetlen katonai zenekara, vagy harminc ember. Majd egy tiszt vezetésével a díszszázad. A tiszt ele­gáns és délceg, lakkcsizma van a lábán és vadonatúj a ruhája. De bezzeg a legénység! Szinte leri róluk a nyomor és az éhség. Girbe-görbe, sántító, egyenesen egyet lépni sem tudó legények gyászos egymásutánban, mint egy veterán küldöttség. Ahányan van­nak, annyiféle nadrág kandikált ki a köpenyük alól: egyiken piros, a másikon fehér, a har­madikon kék. Egyiknek van puskája, a má­siknak nincs. Egyszerre lépni kettő se tud. Rettenetes őket nézni is, pedig, amennyire kellett, bizonyára kiöltöztették őket erre az alkalomra. Mögöttük megint egy vakítóan elegáns fiatal tiszt párnán vitte az elhunyt érdemrendjeit. Egész rakásra valót, kicsi és nagy csillagokat, kereszteket, szalagokat. Majd vörösbejátszó ibolyaszínü süvegben egy csomó szakállas, botra támaszkodó pópa. Hat feketével bevont ló, — nem, inkább gebe — soványak és kiaszottak, borzas szőrüek, apró, fáradt, éhes állatok, húznak egy fe­ketére mázolt szekeret. A szó legszorosabb értelmében szekeret, Zötyögőt, nyikorgót. Épen csak hogy egy ide-oda imbolygó, gyenge lábakon álló baldachin van rajta. Ez alatt fekszik a koporsó. Aran­nyal, bár­son­nyal díszes érckoporsó, oldalán az el­hunyt neve és rangja. A szekér mögött le­­horgasztott fővel a feketébe öltözött család, a síró, fuldokló, roskadozó özvegy. Aztán megint egy fényes katonatiszt,meg egy nyomo­rúságos század. Mögöttük szinte fénylik az utca. Vakító csillogás, szebbnél-szebb fényesnél­­fényesebb, sujtásos, aranydíszes katonatisz­tek. Sokan, nagyon sokan, ahányan Belgrád­­ban csak vannak. Aztán jön a nép, a tarka­barka belgrádi nép, amelyik ott épen olyan kiváncsi és tülekedő, mint egyebütt. Különö­sen leányok. Szürke munkásleányok és magassarkú cipőben, áttört harisnyában, nagy kalappal a félvilág. A­­ gyász hozta őket ide, vagy a sok fényes, ragyogó ka­tonatiszt ? Ahogy a Teraziare ér a menet, a konak

Next