Délmagyarország, 1911. május (2. évfolyam, 100-123. szám)
1911-05-03 / 100. szám
2 eleget fog tenni, törvényjavaslatot fog készíttetni s újból bebizonyítja, hogy a magyar gyáripar érdekei komoly gondoskodása tárgyát képezik. Nem lenne tiszta a helyzet képe, ha nem iktatnék ide a M. Gy. 0. Sz. elnökének, Chorin Ferenc dr-nak ebben a kérdésben tett nyilatkozatát. Miután a Gyáriparosok Szövetségének mindig az volt az elve, — mondotta Chorin — hogy az iparfejlesztés nemcsak a központban, a fővárosban, hanem az egész országban aránylagosan történjék, ennek az indítványnak elfogadásával csak régi álláspontunk értelmében járunk el. A közgyűlés az indítványt egyhangúlag elfogadta. Figyelembe fogjuk venni azokat az érveket, melyeket a tisztelt fölszólaló urak e kérdésben fölhoztak s csak azt jegyzem meg, hogy az indítvány törvény alkotását célozza, mely kötelezné a városokat bizonyos áldozatokra, tehát nem a városok jóakaratától teszi függővé a támogatást, hanem azt imperative mondaná ki. Ezt az eszmét én életrevalónak, célravezetőnek tartom s annyira fontosnak ismerjük, hogy az igazgatóság első ülésében foglalkozni fog vele és fölterjesztést fog intézni, melyet ügyvezető-igazgató barátommal együtt személyesen fogunk illetékes helyen átadni. A megindult, minden bizonnyal hatalmas arányokban kibontakozó mozgalommal kapcsolatban valósággal nemzeti misszió vár a városokra. Szeretnék, ha elsőnek állana a mozgalom élére Szeged, amely olyan lelkesedéssel, annyi nagy áldozatkészséggel vesz részt a városoknak a harmadik egyetemért való versengésében és amelynek elsősorban az ilyen feladatokkal DÉLMAGYARORSZAG kell megbirkóznia, hogy végkép megtörje a központosítás jegét és versenytárs nélkül kerüljön a magyar városok élére. 1911 május 3 Szaktanácskozás a tőzsdereformról. — Tőzsdeférfiak nyilatkozatai. — (Saját tudósítónktól.) Komoly tőzsdei körökben is sokat beszélnek már a tőzsde szükséges reformjáról, úgy értesülünk, hogy a budapesti tőzsde a kérdés tárgyalására nagyon rövid időn belül szaktanácskozást fog összehívni s a közvélemény e szaktanácskozás fölszólalásaiból megismerheti majd az érdekeltek fölfogását. Alkalmunk van ismertetnünk több kiváló szakférfiú véleményét. Tőry Gusztáv dr igazságügyi államtitkár ezeket mondotta tudósítónknak: — Az Ausztriával kötött vám- és kereskedelmi szerződésben a magyar kormány bejelentette a tőzsdereformot. Munkában is van már régen, de a megvalósulás természetesen igen messze van. A tőzsdét illetőleg készülőben van egy törvényjavaslat, mégpedig a tőzsdei bíráskodásról. A polgári perrendtartással együtt ugyanis hatályát veszti a tőzsdei bíráskodásról szóló 1881. évi LIX. törvénycikk s ennek a pótlására kell az uj törvény. Ami a tőzsdei határidőüzlet eltörlésére irányuló akciót illeti, amely bizonyos irányból kiindult, vagy kiindulhat, — minthogy ez elsősorban közgazdasági kérdés — a kereskedelemügyi, illetőleg a földmivelésügyi minisztérium hatáskörébe tartozik. Az esetleges kezdeményező lépés csak onnan indulhat ki. Ha történne intézkedés, az nem illetné az igazságügyminisztérium hatáskörét. A mi dolgunk csak az esetleges törvény megszövegezése lenne. Ez idő szerint azonban ez a kérdés egyáltalán nincsen felszínen. Horváth Elemér, a tőzsde elnöke így nyilatkozott: A gabonatőzsdén legutóbb lejátszódott eseményekről nem akarok most véleményt mondani, mert foglalkozni fog azokkal a tőzsde illetékes fóruma és e döntésnek én, mint a tőzsde elnöke nem prejudikálhatok. Annyit mondhatok, hogy ha történtek is a gabonatőzsdén nem egészen legitim dolgok, azokból nem szabad mindjárt általános vádat kovácsolni a határidőüzlet ellen. Ausztriában időszakonkint kiújul az agitáció a budapesti tőzsde ellen, természetes, hogy a mostani eseményeket is kihasználják. Ott eltiltották a határidőüzletet és a hagyományos osztrák ellenségeskedés most azt szeretné, ha nálunk is eltiltanák. Pedig ez még az ő szempontjukból is nagyon rövidlátó politika. A budapesti tőzsdén levő határidőüzlet ma pótolja némileg az osztrákok számára is a hiányos bécsit. Ha ezt is eltörölnék, nekik is káruk lenne belőle. De ők csak arra gondolnak, hogy Magyarországnak kárt okozzanak és nem gondolják meg, hogy ezzel saját közgazgasági életüket is megkárosítják. De remélhetőleg nem fognak célt érni. Nem igaz, hogy a magyar kormány — a Wekerle-kormány — kötelezettséget vállalt volna a határüzlet eltörlésére. A magyar kormány a kiegyezésben csupán a tőzsde reformjára vállalt kötelezettséget, mégpedig olyan reformjára, mely eltiltja az illegitim üzleteket, de nem általában a határidőüzletet. E reform még nem készült el és helyes is, ha az illetékes körök nem sietnek a reformmal olyan időben, mikor a felszínen lévő tőzsdeellenes áramlat káros irányba terelhetné e reformot. Helyes dolog bevárni azt az időt, mikor higgadtan lehet megoldani ezt a nagyfontosságú kérdést. És ez az idő nincs messze. Németországban, ahonnan pedig kiindult ez a határidőüzlet-ellenes mozgalom, már megkezdődött a kijózanodás, sőt vannak már Ausztriában is, akik higgadtan nézik ezt a kérdést. A budapesti tőzsde reformját pedig csak higgadtan és igazságosan szabad megcsinálni. Simon Jakab, a tőzsde alelnöke szerint a tőzsdetanács elnöksége folyton foglalkozott ezzel a kérdéssel már attól az időtől kezdve, mikor a magyar kormány a kiegyezés alkalmával kötelezettséget vállalt az osztrák kormánnyal szemben a határidőüzlet megreformálása tekintetében és az elnökség saját hatáskörében máris életbe léptetett kisebb-nagyobb intézkedéseket A Balkán határán. Belgrád, 1911. április végén. Egyszerű, szegényes és tehetetlen ezeknek az embereknek az élete, amelyik a maga legnagyobb részében ott játszódik le a konak, a királyi palota aljában, a Terazián, Belgrád esti korzóján, ahová sétálni reggel, délben, este kivonul tont Belgrád népe, apraja, nagyja, öregje, fiatalja, leányok, asszonyok, özvegyek és elváltak, katonák, civilek és királyi vérből való hercegek. Amint, hogy valóban ott sétál napjában kétszer, délben és este, maga a trónörökös, Karagyorgyevics Sándor herceg, egy tejfelesképe, pengő sarkantyús fiatal katonácska, aki mellett egy villogó, fenyegető szemű, hatalmas termetű óriás lépked, a katonai nevelő. Ismeri egész Belgrád népe és ő, mintha ismerné a maga jövendőbeli fővárosának minden egyes lakóját. Csupa mosolygó arc fogadja, amerre jár, a szép asszonyok rákacsintanak, ő bátran néz a szemük közé és barátságos kézlegyintéssel válaszol, mikor a férjek mélyen megemelik előtte a kalapjukat. Körülötte pedig hullámzik, rajzik a belgrádi nép a villamos lámpák alatt, a Terazián, a szerb főváros erősen kisvárosias színezetű korzóján, egyetlen ép, egyenes utcáján, amelyen csönög a villamos, zörög a gummitalp nélkül való bérkocsi. Az igazi belgrádi embernek szinte az egész élete itt játszódik le, ezen a gránitkocka kövezeten. Úgyszólván itt születnek a belgrádi gyerekek és itt halnak meg a vének, itt van az üzleti forgalom középpontja, ez az esti korzó helyettesíti a börzét, a kaszinót, a tudományos és közhasznú egyesüléseket. Itt, az isten szabad ege alatt, az utcán, kötnek üzleteket és ismeretségeket, itt fogadják az üzletfeleket, itt tartanak politikai pártkonferenciákat, itt költözik bele az emberek szivébe a szerelem, innen indulnak ki a házasságok és a házasságtörések és itt gyilkolnak királyokat. Itt, a konak alján, a Terazián, Belgrád egyetlen ép, egyetlen egyenes utcáján, amin sürögforog a vegyes, vidám, balkáni nép s amelyikről nem is olyan régen csatasorba állított ágyuk tátongó szája ásított a koronás kupoláju palota főfrontjának kilenc ablaka felé . . . * Körül a házakon fekete zászlók lengenek, a Kalimegdán felől tompa harangszó zúg bele az ünnepi délután csöndjébe, a másik oldalról, a Mihály herceg tér felől pedig egy gyászinduló egyes akkordjait, szaggatott, rövid dobpergés hangját hozza magával a szél. Belgrádnak gyásza van, Belgrád temet. Magasrangu katonát, tábornokot visznek utolsó útjára. Az egész város kivonult, hogy részt vegyen a gyászban és hajadonfőnt álló emberek sorfala között halad tova a szomorú menet. Legelői, délceg fekete paripán egy magasrangu tiszt lovagol, mögötte a kürtös. Aztán következik a katonai zenekar, egész Szerbia egyetlen katonai zenekara, vagy harminc ember. Majd egy tiszt vezetésével a díszszázad. A tiszt elegáns és délceg, lakkcsizma van a lábán és vadonatúj a ruhája. De bezzeg a legénység! Szinte leri róluk a nyomor és az éhség. Girbe-görbe, sántító, egyenesen egyet lépni sem tudó legények gyászos egymásutánban, mint egy veterán küldöttség. Ahányan vannak, annyiféle nadrág kandikált ki a köpenyük alól: egyiken piros, a másikon fehér, a harmadikon kék. Egyiknek van puskája, a másiknak nincs. Egyszerre lépni kettő se tud. Rettenetes őket nézni is, pedig, amennyire kellett, bizonyára kiöltöztették őket erre az alkalomra. Mögöttük megint egy vakítóan elegáns fiatal tiszt párnán vitte az elhunyt érdemrendjeit. Egész rakásra valót, kicsi és nagy csillagokat, kereszteket, szalagokat. Majd vörösbejátszó ibolyaszínü süvegben egy csomó szakállas, botra támaszkodó pópa. Hat feketével bevont ló, — nem, inkább gebe — soványak és kiaszottak, borzas szőrüek, apró, fáradt, éhes állatok, húznak egy feketére mázolt szekeret. A szó legszorosabb értelmében szekeret, Zötyögőt, nyikorgót. Épen csak hogy egy ide-oda imbolygó, gyenge lábakon álló baldachin van rajta. Ez alatt fekszik a koporsó. Arannyal, bársonnyal díszes érckoporsó, oldalán az elhunyt neve és rangja. A szekér mögött lehorgasztott fővel a feketébe öltözött család, a síró, fuldokló, roskadozó özvegy. Aztán megint egy fényes katonatiszt,meg egy nyomorúságos század. Mögöttük szinte fénylik az utca. Vakító csillogás, szebbnél-szebb fényesnélfényesebb, sujtásos, aranydíszes katonatisztek. Sokan, nagyon sokan, ahányan Belgrádban csak vannak. Aztán jön a nép, a tarkabarka belgrádi nép, amelyik ott épen olyan kiváncsi és tülekedő, mint egyebütt. Különösen leányok. Szürke munkásleányok és magassarkú cipőben, áttört harisnyában, nagy kalappal a félvilág. A gyász hozta őket ide, vagy a sok fényes, ragyogó katonatiszt ? Ahogy a Teraziare ér a menet, a konak