Délmagyarország, 1911. június (2. évfolyam, 124-147. szám)

1911-06-01 / 124. szám

2 iii,;. t, mint a magyar, sőt a közös érde­kekre is. A munkapárti éra megtörte a jeget a két szövetséges állam népei közt, bizalmatlanságukat udvarias figyelemre váltotta föl s útját egyengette egy­máshoz való kölcsönös közeledésük­nek. Budapest és Bécs helyhatóságai jártak elül a megértésben előzékeny példával. Az osztrák­­ társadalomnál e példa, miként a magyarnál csakhamar visszhangra lelt. Ausztria intézetei és egyesületei részéről egyre több jelen­ségét tapasztaljuk ennek a bizalomnak és becsülésnek Magyarország iránt, a magunk részéről pedig’ e lojális szom­szédérzés viszonzásának, amik kettőnk törvényes összeköttetését bensővé tehe­tik s a kiegyezési mű­ szelleméhez nél­külözhetetlenek. DÉLMAGYARORSZAU 1911 junius 1 A Bánffy-párt föloszlik. — Lázár György elparentálta Bánffyt. — (Saját tudósítónktól.) Nagy magyar­­ és demokrata gondolatok harcosa, Bánffy Dezső báró a Kerepesi-temetőben aluszik pihenőt a csaták fáradalmai után s az ő vezéri alak­jának összeroskadásával hűséges szegedi pártja elé odaállott az a kérdés: mit tegyen a vezére nélkül maradt tábor? Ennek a tábornak lelke, az együttműködésének és egész létének raison d’ etreje Bánffy Dezső báró volt, akinek gondolatait, koncepcióit ez a párt értette meg elsőnek s aki mellett mindvégig ki is tartott/ Demokratikus és liberális elveiket úgy vélték legjobban szolgálni a tábor emberei, hogy Bánffy Dezső körül csoportosultak s most, mikor a halál süket csöndjében pihen a vezér, ezeknek a demokratikus és liberális elveknek a tovább szolgálása kellett, hogy irányítsa a párt további sorsának eldöntését. S ez a döntés — Szeged politikai életének egy igen jelentős mozzanata, — meg is tör­tént. A szegedi Bánffy-párt elnöksége szer­dán tartott ülésén azt­ határozta, hogy a párt június nyolcadikai nagygyűlésének ja­vasolni fogja a párt föloszlását. Ezzel a párt föloszlása befejezett ténnyé vált. Ugyanakkor befejezett ténynek jelenthetjük azt is, hogy a föloszló párt legtöbb tagja a nemzeti munka­párt soraiba fog lépni. Kétszeres örömmel regisztráljuk a Bánffy-pártiak nagy többsé­gének emez elhatározását, mert a nemzeti munkapárt erejének fokozódása a magyar liberalizmus és igazi demokrácia munkála­tait könnyíti meg , mert a nemzeti munka táborához való csatlakozással a Bánffy-párt hű marad vezérének tendenciáihoz. Ezzel pedig tartozott a párt Bánffy Dezső bárónak, akinek elhuny­táról egyébként szerdán kegye­­letes szavakkal emlékezett meg Szeged város közgyűlésének keretében Lázár György dr polgármester. A szegedi Bánffy-párt elnöksége szerdán dél­ben tizenkét órakor volt a Bánffy-pártban kez­dettől fogva elnöklő Végman Ferenc dr laká­sán. Jelen voltak: Balogh Ferenc, Bodnár Géza dr. Brauswetter Ottó, Deési Béla, Dobalj Gyula dr. Holtzer Aladár, Kárász József, Kerner Pál, Landesberg Mór, Lichtenegger Qyván,Lövész An­tal, Obláth Lipót, Patai Pál, Priváry Pál és Szivessy Lehel dr. Az elnökség kimondotta, hogy június 8-ikára nagygyűlésre hívja össze a pártot s a párt plénuma elé a következő ja­vaslattal lép : Tekintettel arra, hogy a párt Bánffy Dezső báró nagy nevéhez és személyéhez kötötte magát, Bánffy Dezsőnek minden magyar őszinte nagy fájdalmára és bánatára történt elhunyta folytán a párt, mint ilyen megszű­nik és föloszlik azzal az elhatározással, hogy a felejthetetlen vezér nemes és nagy emlé­két minden egyes párttag híven megőrzi és hogy azok a demokratikus és liberális elvek és eszmék, melyeket a boldogultban annyira tiszteltünk és szerettünk, irányadóul fog­nak szolgálni minden egyes jövőbeni maga­tartásánál. Ezt a javaslatot a párt magáévá fogja tenni s mint már jeleztük, jórészt beleolvad a sze­gedi nemzeti munkapártba, amelynek impozáns többsége így még növekedni fog. Szeged város törvényhatósági bizottságának szerdán kezdődő májusi közgyűlésén parentál­­ták el Bánffy Dezső bárót. A közgyűlés meg­nyitása után Lázár György dr polgármester emelkedett szólásra és a következő beszédet mondotta: Tisztelt közgyűlés! Mély megilletődéssel hozom a tekintetes közgyűlés tudomására, hogy Szeged város első kerületének országos képviselője, a képviselő­ház volt elnöke, Magyarország volt miniszter­elnöke folyó hó huszonnegyediki reggeli három órakor az élők sorából elköltözött.­­ A megboldogultnak egész közpályáján erős elhatározások és a magyar fajnak meg­alkuvás nélküli erős szeretete és a faj szupre­­mációjának törhetetlen kultusza jellemezte. Mint az ország miniszterelnöke kíméletet nem ismerő kézzel zabolázta meg a hazabéli nem­zetiségek akkori nagy arányokat öltött veszé­lyes dekompozitív irányú mozgalmait és a moz­galmak ellenőrzését kormányzata körében in­tézményesen szervezte. Erős kormányzatának súlyát érvényesítette a nemzeti önállás esz­ménye javára úgy a közös kormányzattal, mint a külföld diplomáciájával szemben és mi­dőn a politikai viszonyok­at a kormányzat éléről való visszavonulásra kényszerítették, általánosan megnyilatkozott az a nézet, hogy a kormányzat éléről Magyar­ország legmagyarabb miniszterelnöke távozott. A kormányzatról történt lelépése után poli­tikai iránya sokban ellenkezésbe hozta őt nem­csak régibb politikai barátaival, de saját eddig követett politikai irányával is, de ez újabb politikai irány mellett kifejtett szívós és min­dig energiával folytatott országos akciója köz­ben is kidomborodott minden cselekvésében két kimagasló irány: a közélet férfiának tör­hetlensége és magyar fajszeretetének izzó melege. Mint a város országgyűlési képviselője poli­tikai pártállása folytán a város érdekében ke­veset tehetett, de soha nem múló érdeme az, hogy ép, izzó fajszereteténél fogva egy tudo­mányegyetemnek Szegeden való fölállításának szükségességét fennen hirdette 03 ennek úgy házelnöki, mint miniszterelnöki minőségében is azzal az energiával adott kifejezést, amely egyéniségének kimagasló sajátsága volt. A város hatósága a gyász alkalmával meg- Éjjel a folyóparton. Irta Simon Maizeroy. II. — Érdekes, de érthetetlen. — Hallgas ide. Mindjárt megérted. Régen volt . . . — Egy évvel ezelőtt. —­ Egy hónappal ezelőtt, de úgy végig­­süvített, végigszántott rajtam, hogy sokkal jobban megöregített, mint amennyi egy év­nek is kijár ebből a kellemetlen műve­letből. — Jártam a folyóparton, nedves, de azért világos szürke, csöndes éjszakán. Fe­­ketéllet a folyó piszkos vize és amikor a közelre-messzire kémlelő tutajosok úsztak le rajta, olyan volt ez, mintha árnyékok vonulnának, siklanának el rajta. Hosszú, négyszögletes, fekete­ árnyékok, amelyek nélkül nem lett volna olyan szép, olyan csöndes, olyan teljes az a­­ harmónia. Jártam a folyóparton és láttam, amint a fiatal levelű, nyúlánk nyárfák titkon össze­ölelkeztek a házak felett és látttam, amint a fekete ablakok, fehér házfalak olyan csön­det kerítettek körül, mintha halottak lak­nának a házakban, csöndes, megbékélt, a természettel együttdolgozó és összeolvadó halottak, akik a nagy Harmóniának szin­tén részesei. Jártam a folyóparton és lát­tam, amint a csillagok fényesen ragyogtak, amint az ég tiszta­ kék volt, amint a hold büszkén trónolt, amint maj esztétikus csönd borult a városra és csak a békák társadalma élt. Jártam a folyóparton és átéltem azt a nagy harmóniát, mely a folyó felett és az ember életén kivü­l honol és azóta félek et­től a harmóniától, mert megloptam, megcsal­tam. Jártam a folyóparton és magammal raboltam a csöndjét, a békéjét, amelyet ne­kem is tartogatott, mert beléloptam a kék­­eges, csöndes, csillagok ragyogásától, hold büszke járásától fényes, nyárfás, fekete ab­lakos, fehér falas, zenés éjszaka néma és mai esztétikus harmóniájába sok rajongó, édes, mámoros csókomat, hosszú, vad és tü­zes ölelésemet, beléloptam egy női arcot, amelyet csak aléltságra tudtam csókolni, de nem tudtam vele együtt beleveszni, bele­­olvadni, belehalni a néma, a csöndes, a szép, a zavartalan, a nagy harmóniába. Jártam a folyóparton, megláttam ott a harmóniát, amely mindig az enyém lehetett volna és magamhoz öleltem egy nőt, aki már nem az enyém. És azóta járok éjjel a folyóparton, árván. A fiatal levelű, nyúlánk nyár­fák még ölelkeznek titkon a házak fö­lött, a falak még fehérek, az ablakok feke­ték, a házakban csend, mint a vizes krip­tákban, a városból talán csak egyetlen ha­talmas szuszogás hallik, az is belevesz a békák hangos életébe, a csillagok r­agyogóan fényesek, a hold maj esztétikusan büszke, a folyó vize szürke és tutajok járásától ár­nyékos. És én még­sem találom itt meg a nyugalmat, a harmóniát. Kisiklott a kezeim közül, akit akkor itt magamhoz öleltem és most nem tudom magamhoz ölelni, amit akkor kisiklani hagytam a lelkemből. Éjjel a folyóparton egyszer majd véres tör­ténet játszik le. Az a lány hiv és a harmónia, a megsértett nagy békesség, szent békesség büntet. Éjjel a folyóparton egyszer majd kien­gesztelést nyer a harmónia és belévész, beleolvad, beléhal egy élet, amelyik valamikor jobban szerette a leányt, mint a csendet, a majesztétikus, a szép, a mélabús, a kedves, a drága, a gyilkosságig hű csendet. Éjjel a folyóparton, ez fog történni egy­szer. A levegő barnára sűrűsödött, amikorra a lázas hangú, izgatott, színes elbeszélés vé­get ért. A két ember szótlan maradt, olya­nok voltak, amint a széken hosszan elnyúj­tózkodtak, mint akikhez este csöndben, osonva lopódzott az ébrenalvás, ami transz­cendentálissá, megrátóvá teszi az embert. A hangulatok, a mesék, az emlékek lenyűgöz­ték őket, érezték mindketten, hogy azé a legnagyobb szenvedés, aki álmok lovagjául szegődik és az élet szépségeit egy nő szív­verésén, csókjain és ölelésén át akarja meg­érezni, meglátni. Az életnek önmagukban való szépségei mindenha megmaradnak, a nő pedig állhatatlan, változékony, jaj annak, akinek egy időben minden életnyilvánulásá­hoz hamisan csengő női hang, ártatlan szempár, csókos ajk, két fehér kar tapad. Ráfekszenek annak torkára az emlékek és kínos kegyetlenséggel szorongatják, mert a nő fut az emlékek elől és útja nem a jövő felé visz, hanem cél nélkül száguld, szenve­dést vet, álmokat arat és csak a csókig szeret.

Next