Délmagyarország, 1911. június (2. évfolyam, 124-147. szám)
1911-06-01 / 124. szám
2 iii,;. t, mint a magyar, sőt a közös érdekekre is. A munkapárti éra megtörte a jeget a két szövetséges állam népei közt, bizalmatlanságukat udvarias figyelemre váltotta föl s útját egyengette egymáshoz való kölcsönös közeledésüknek. Budapest és Bécs helyhatóságai jártak elül a megértésben előzékeny példával. Az osztrák társadalomnál e példa, miként a magyarnál csakhamar visszhangra lelt. Ausztria intézetei és egyesületei részéről egyre több jelenségét tapasztaljuk ennek a bizalomnak és becsülésnek Magyarország iránt, a magunk részéről pedig’ e lojális szomszédérzés viszonzásának, amik kettőnk törvényes összeköttetését bensővé tehetik s a kiegyezési mű szelleméhez nélkülözhetetlenek. DÉLMAGYARORSZAU 1911 junius 1 A Bánffy-párt föloszlik. — Lázár György elparentálta Bánffyt. — (Saját tudósítónktól.) Nagy magyar és demokrata gondolatok harcosa, Bánffy Dezső báró a Kerepesi-temetőben aluszik pihenőt a csaták fáradalmai után s az ő vezéri alakjának összeroskadásával hűséges szegedi pártja elé odaállott az a kérdés: mit tegyen a vezére nélkül maradt tábor? Ennek a tábornak lelke, az együttműködésének és egész létének raison d’ etreje Bánffy Dezső báró volt, akinek gondolatait, koncepcióit ez a párt értette meg elsőnek s aki mellett mindvégig ki is tartott/ Demokratikus és liberális elveiket úgy vélték legjobban szolgálni a tábor emberei, hogy Bánffy Dezső körül csoportosultak s most, mikor a halál süket csöndjében pihen a vezér, ezeknek a demokratikus és liberális elveknek a tovább szolgálása kellett, hogy irányítsa a párt további sorsának eldöntését. S ez a döntés — Szeged politikai életének egy igen jelentős mozzanata, — meg is történt. A szegedi Bánffy-párt elnöksége szerdán tartott ülésén azt határozta, hogy a párt június nyolcadikai nagygyűlésének javasolni fogja a párt föloszlását. Ezzel a párt föloszlása befejezett ténnyé vált. Ugyanakkor befejezett ténynek jelenthetjük azt is, hogy a föloszló párt legtöbb tagja a nemzeti munkapárt soraiba fog lépni. Kétszeres örömmel regisztráljuk a Bánffy-pártiak nagy többségének emez elhatározását, mert a nemzeti munkapárt erejének fokozódása a magyar liberalizmus és igazi demokrácia munkálatait könnyíti meg , mert a nemzeti munka táborához való csatlakozással a Bánffy-párt hű marad vezérének tendenciáihoz. Ezzel pedig tartozott a párt Bánffy Dezső bárónak, akinek elhunytáról egyébként szerdán kegyeletes szavakkal emlékezett meg Szeged város közgyűlésének keretében Lázár György dr polgármester. A szegedi Bánffy-párt elnöksége szerdán délben tizenkét órakor volt a Bánffy-pártban kezdettől fogva elnöklő Végman Ferenc dr lakásán. Jelen voltak: Balogh Ferenc, Bodnár Géza dr. Brauswetter Ottó, Deési Béla, Dobalj Gyula dr. Holtzer Aladár, Kárász József, Kerner Pál, Landesberg Mór, Lichtenegger Qyván,Lövész Antal, Obláth Lipót, Patai Pál, Priváry Pál és Szivessy Lehel dr. Az elnökség kimondotta, hogy június 8-ikára nagygyűlésre hívja össze a pártot s a párt plénuma elé a következő javaslattal lép : Tekintettel arra, hogy a párt Bánffy Dezső báró nagy nevéhez és személyéhez kötötte magát, Bánffy Dezsőnek minden magyar őszinte nagy fájdalmára és bánatára történt elhunyta folytán a párt, mint ilyen megszűnik és föloszlik azzal az elhatározással, hogy a felejthetetlen vezér nemes és nagy emlékét minden egyes párttag híven megőrzi és hogy azok a demokratikus és liberális elvek és eszmék, melyeket a boldogultban annyira tiszteltünk és szerettünk, irányadóul fognak szolgálni minden egyes jövőbeni magatartásánál. Ezt a javaslatot a párt magáévá fogja tenni s mint már jeleztük, jórészt beleolvad a szegedi nemzeti munkapártba, amelynek impozáns többsége így még növekedni fog. Szeged város törvényhatósági bizottságának szerdán kezdődő májusi közgyűlésén parentálták el Bánffy Dezső bárót. A közgyűlés megnyitása után Lázár György dr polgármester emelkedett szólásra és a következő beszédet mondotta: Tisztelt közgyűlés! Mély megilletődéssel hozom a tekintetes közgyűlés tudomására, hogy Szeged város első kerületének országos képviselője, a képviselőház volt elnöke, Magyarország volt miniszterelnöke folyó hó huszonnegyediki reggeli három órakor az élők sorából elköltözött. A megboldogultnak egész közpályáján erős elhatározások és a magyar fajnak megalkuvás nélküli erős szeretete és a faj szupremációjának törhetetlen kultusza jellemezte. Mint az ország miniszterelnöke kíméletet nem ismerő kézzel zabolázta meg a hazabéli nemzetiségek akkori nagy arányokat öltött veszélyes dekompozitív irányú mozgalmait és a mozgalmak ellenőrzését kormányzata körében intézményesen szervezte. Erős kormányzatának súlyát érvényesítette a nemzeti önállás eszménye javára úgy a közös kormányzattal, mint a külföld diplomáciájával szemben és midőn a politikai viszonyokat a kormányzat éléről való visszavonulásra kényszerítették, általánosan megnyilatkozott az a nézet, hogy a kormányzat éléről Magyarország legmagyarabb miniszterelnöke távozott. A kormányzatról történt lelépése után politikai iránya sokban ellenkezésbe hozta őt nemcsak régibb politikai barátaival, de saját eddig követett politikai irányával is, de ez újabb politikai irány mellett kifejtett szívós és mindig energiával folytatott országos akciója közben is kidomborodott minden cselekvésében két kimagasló irány: a közélet férfiának törhetlensége és magyar fajszeretetének izzó melege. Mint a város országgyűlési képviselője politikai pártállása folytán a város érdekében keveset tehetett, de soha nem múló érdeme az, hogy ép, izzó fajszereteténél fogva egy tudományegyetemnek Szegeden való fölállításának szükségességét fennen hirdette 03 ennek úgy házelnöki, mint miniszterelnöki minőségében is azzal az energiával adott kifejezést, amely egyéniségének kimagasló sajátsága volt. A város hatósága a gyász alkalmával meg- Éjjel a folyóparton. Irta Simon Maizeroy. II. — Érdekes, de érthetetlen. — Hallgas ide. Mindjárt megérted. Régen volt . . . — Egy évvel ezelőtt. — Egy hónappal ezelőtt, de úgy végigsüvített, végigszántott rajtam, hogy sokkal jobban megöregített, mint amennyi egy évnek is kijár ebből a kellemetlen műveletből. — Jártam a folyóparton, nedves, de azért világos szürke, csöndes éjszakán. Feketéllet a folyó piszkos vize és amikor a közelre-messzire kémlelő tutajosok úsztak le rajta, olyan volt ez, mintha árnyékok vonulnának, siklanának el rajta. Hosszú, négyszögletes, fekete árnyékok, amelyek nélkül nem lett volna olyan szép, olyan csöndes, olyan teljes az a harmónia. Jártam a folyóparton és láttam, amint a fiatal levelű, nyúlánk nyárfák titkon összeölelkeztek a házak felett és látttam, amint a fekete ablakok, fehér házfalak olyan csöndet kerítettek körül, mintha halottak laknának a házakban, csöndes, megbékélt, a természettel együttdolgozó és összeolvadó halottak, akik a nagy Harmóniának szintén részesei. Jártam a folyóparton és láttam, amint a csillagok fényesen ragyogtak, amint az ég tiszta kék volt, amint a hold büszkén trónolt, amint maj esztétikus csönd borult a városra és csak a békák társadalma élt. Jártam a folyóparton és átéltem azt a nagy harmóniát, mely a folyó felett és az ember életén kivül honol és azóta félek ettől a harmóniától, mert megloptam, megcsaltam. Jártam a folyóparton és magammal raboltam a csöndjét, a békéjét, amelyet nekem is tartogatott, mert beléloptam a kékeges, csöndes, csillagok ragyogásától, hold büszke járásától fényes, nyárfás, fekete ablakos, fehér falas, zenés éjszaka néma és mai esztétikus harmóniájába sok rajongó, édes, mámoros csókomat, hosszú, vad és tüzes ölelésemet, beléloptam egy női arcot, amelyet csak aléltságra tudtam csókolni, de nem tudtam vele együtt beleveszni, beleolvadni, belehalni a néma, a csöndes, a szép, a zavartalan, a nagy harmóniába. Jártam a folyóparton, megláttam ott a harmóniát, amely mindig az enyém lehetett volna és magamhoz öleltem egy nőt, aki már nem az enyém. És azóta járok éjjel a folyóparton, árván. A fiatal levelű, nyúlánk nyárfák még ölelkeznek titkon a házak fölött, a falak még fehérek, az ablakok feketék, a házakban csend, mint a vizes kriptákban, a városból talán csak egyetlen hatalmas szuszogás hallik, az is belevesz a békák hangos életébe, a csillagok ragyogóan fényesek, a hold maj esztétikusan büszke, a folyó vize szürke és tutajok járásától árnyékos. És én mégsem találom itt meg a nyugalmat, a harmóniát. Kisiklott a kezeim közül, akit akkor itt magamhoz öleltem és most nem tudom magamhoz ölelni, amit akkor kisiklani hagytam a lelkemből. Éjjel a folyóparton egyszer majd véres történet játszik le. Az a lány hiv és a harmónia, a megsértett nagy békesség, szent békesség büntet. Éjjel a folyóparton egyszer majd kiengesztelést nyer a harmónia és belévész, beleolvad, beléhal egy élet, amelyik valamikor jobban szerette a leányt, mint a csendet, a majesztétikus, a szép, a mélabús, a kedves, a drága, a gyilkosságig hű csendet. Éjjel a folyóparton, ez fog történni egyszer. A levegő barnára sűrűsödött, amikorra a lázas hangú, izgatott, színes elbeszélés véget ért. A két ember szótlan maradt, olyanok voltak, amint a széken hosszan elnyújtózkodtak, mint akikhez este csöndben, osonva lopódzott az ébrenalvás, ami transzcendentálissá, megrátóvá teszi az embert. A hangulatok, a mesék, az emlékek lenyűgözték őket, érezték mindketten, hogy azé a legnagyobb szenvedés, aki álmok lovagjául szegődik és az élet szépségeit egy nő szívverésén, csókjain és ölelésén át akarja megérezni, meglátni. Az életnek önmagukban való szépségei mindenha megmaradnak, a nő pedig állhatatlan, változékony, jaj annak, akinek egy időben minden életnyilvánulásához hamisan csengő női hang, ártatlan szempár, csókos ajk, két fehér kar tapad. Ráfekszenek annak torkára az emlékek és kínos kegyetlenséggel szorongatják, mert a nő fut az emlékek elől és útja nem a jövő felé visz, hanem cél nélkül száguld, szenvedést vet, álmokat arat és csak a csókig szeret.