Délmagyarország, 1911. szeptember (2. évfolyam, 200-224. szám)

1911-09-01 / 200. szám

1911 Központi szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, c­m Korona-utca 15. szám cm Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., cm Városház-utca 3. szám cm ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN: egész évre . K 24'— félévre . . . K 12 — negyedévre . K 6­— egy hónapra K 2'— Egyes szám­ára 10 fillér. .. ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN: egész évre . K 28'— félévre . . . K 14*— negyedévre . K 7'— egy hónapra K 2.40 Egyes szám ára 10 fillér. Péntek, szeptember I TELEFON­SZÁM: Szerkesztőség 305 cm Kiadóhivatal 836 Interurban 305 Budapesti szerkesztőség telefon­száma 128—12 II. évfolyam, 200. szám Szeged­itől. Pénteken ítélkezik Szeged és ítélete minden bizon­nyal marasztaló lesz az ok nélkül békétlenkedőknek arra a kisded táborára, akik a nemzeti érzések patentírozott védőinek úgy csapnak föl, hogy kockára teszik ezzel a leg­nagyobb nemzeti érdekeket. A vár­megyei és városi törvényhatóságoknak hosszú sora tört már pálcát afölött a törvényhozási tétlenség fölött, amely­ben az ellenzék bujálkodik és amel­­­lyel az alkotásokra képes és fölkészült többséget is megfosztja annak lehetősé­től, hogy a nemzet érdekében való tar­talmas munkásságát folytathassa. Most Szeged következik ezeknek a törvény­­hatóságoknak a sorában és ítélkező szavának minden bizon­nyal hatalmas súlya lesz. Amíg a törvényhatóságok tekintélyes része évekkel ezelőtt felült a mai el­lenzék lármájának, amelyet azonban a hatalomért leszereltek, addig volt súlya és nemzeti félő ereje ezeknek a meg­nyilatkozásoknak. Hálajistennek, az utolsó tíz év politikai eseményei reálisabb gondolkodás biztosabb útjára vezették ezeket a törvényhatóságokat és mert ami a törvényhozói élet célját nem az ok és cél nélkül való hadabandázásban, hanem a nemzet létérdekét istápoló­­ munkásságban látják, az obstruktorok i ma hallatlan vakmerőséggel suba alatt kezelik a törvényhatóságok megnyilat­kozását és azoknak állásfoglalását nem hajlandók többé a nemzet ítéletének tekinteni. No de ez nem keserít el bennünket és azt hisszük, velünk együtt egyet sem azok közül a törvényhatóságok közül, amelyek a nemzet ítéletének meghozatalában eddig szavazatukat le­adták. A volt koalíciónak nem első pálfordulása ez és nem első eset, hogy a függetlenségi pártok eseményeket, embereket aszerint mérlegelnek, amint azokat kisded játékukhoz indokul vagy eszközül fölhasznál­hatják. Szerintünk nagy érdekek fűződnek Szeged város közgyűlésének pénteki állásfoglalásához, amelynek értékéből semmit sem vonhat le az, hogy az obstrukció gyászvitézei lekicsinyléssel fogadják, vagy hallgatással mellőzik. Szeged törvényhatóságának zöme poli­tikailag érett emberekből áll, akik na­gyon jól tudják azt, hogy milyen nagy értéke van már annak is, ha a kép­viselőházi cirkuszosdik helyett sikerülni fog végre konszolidált viszonyokat te­remteni. Csodálatos, hogy a hazafiak nem tudják, hogy a függetlenségi szónak százezerszer való elmagolása sem hasz­nál annyit a nemzeti ügynek­, mint egy törvénynek megalkotása, amelyet akár az­­ ipari, akár a kereskedelmi élet fel­lendítésére hoznak, akár a zilált köz­egészségügyi viszonyok rendezésében működik közre. Hisszük, hogy az ala­­koskodóknak és a komoly hazafiaknak csatája Szegeden az első összeütközés első percében el lesz döntve és Szeged közgyűlésének tagjai nagy többséggel foglalnak állást a nemzeti munka nagy céljai mellett. A képviselőházi obstruktorok szegedi ekszponensei minden bizonnyal veresé­get szenvednek, hiszen Szegeden épen úgy nincs meg közöttük az egység és összetartás, mint az ország tanácsában vagy bárhol az országban, míg ellen­ben az obstrukció elitélését célzó indít­ványt a bizottsági tagoknak olyan te­kintélyes sora írta alá, amely már egy­magában is biztosítja a feltétlen győ­­zelm­et. Holnap tehát Szegedről, a ma­gyarság­ Mekkájából megy üzenet azok­nak, akik nem átalnak a nemzeti aspirációk színes leple alatt a kor­mányra jutásért dolgozni. Ennek az­ üzenetnek, amely Magyarország Mek­kájából küldetik különleges karakterisz­­tikuma is van és ez abban csúcsosodik ki, hogy a józan magyar nép­­ intelli­genciája, ipari és gazdasági osztálya Az uj cseléd. írta Leon Xanroj. Reggeli tiz óra negyvenkét perckor mutat­kozott be a helyszerző utján s már tiz óra Negyvenhét perckor megkezdte hivatalos működését. Az a gyors elhatározás melylyel felfogadták, biztosan rokonszenves külsejé­nek volt tulajdonítható. Mert vörös, nagy szeplőkkel teli arca, kevés de annál égőbb baja és olyan himlőhelyes bőre volt, aminőt elképzelni is alig lehet. Óriási lábain kacsáz­­va járt és kiejtése, valamint illata az auverg­­ne-i parasztokra emlékeztetett. És a madame mégis így szólt hozzá: — Maga nagyon tetszik nekem! Milyen elnézővé teszi az embert a negy­vennyolc óráig tartó cselédhiány!. . . Zetulbé — igy hívták a megnyerő külsejű felédet — első ténykedései azonban nem Voltak valami szerencsések. Jól bemázolta fekete fénymázzal az ur sárga cipőit s azután, felkor asztalt kezdett teríteni, iszonyú csö­­röm­pölés kíséretében összetörte az edények­n­ek legalább a felét. A reggeli is rosszul sikerült, bár biztosí­totta úrnőjét, hogy kitünően készíti a leütött ojást, mert nem tett alájuk vajat. De azért­­ fodalmas arccal vitte az ebédlőbe a serpe­­fe­ihez elválaszthatatlanul odatapadt to­rkát. Nbitán az ur által erélyes dorgálásban ré­zsűt, kinek a türelem nem volt épen fö­lényt. — Zetulbé elárulta érzékeny termé­szetét önnyzáporával, melynek sós vize a többi ételekbe vegyült és élvezhetetlenné tette azokat is. A valódi dráma azonban csak délután öt órakor következett. A monsieur ugyanis ekkor tért haza. Hogy elfelejtse a rossz villásreggelit, remek ho­márt hozott magával, melyet letett a konyha­­asztalon. Zetulbé ebben a pillanatban épen távol volt. Azután feleségéhez ment, de mert meg akarta őt lepni, olyan erőltetett arckifejezés­sel lépett be hozzá, hogy az rögtön gyanút fogott. — Semmi, éppen semmi, édesem! — mondta a férj most már természetes mo­­sol­lyal, amiből az asszony még inkább meggyőződött, hogy a monsieur valamit rej­teget. — Fogadni mernék, hogy valami megle­petést tartogatsz számomra, cicuskám!... — De nem, aranyaim! — Nos, gyorsan, valld be kicsi feleséged­­nek! — szólt az asszony egy bébé bájossá­gával. — Ha bevallanám, titkom nem rejtene többé magában meglepetést! — válaszolt a férj, aki kissé már ingadozott. — Nos, drágk­ám! — erősködött az as­­­szony, aki hogy kielégítse kíváncsiságát, nem habozott visszaélni száztíz kilós bájai­nak varázsával. Kedveskedő mozdulattal férje ölébe ült és nyakára számtalan csókot nyomott. Zetulbé ebben a pillanatban rohant be nagy robajjal a szobába, lelkendezve, ku­szált hajjal, réveteg szemekkel és a csipte­­tővel, reszkető kezeiben. Azonban mindjárt az ajtónál megállt, mer kénytelen volt meg­fogni a kilincset, hogy meg tudjon állani roskadozó lábain. — Ah, asszonyom!... Ah, asszonyom!. — kiáltozott rémülettől elhaló hangon. — Nos, mi történt? — kérdezte az ur némi aggodalommal. — Tűz van? — kiáltott fel ijedten az as­­­szony. —­ Nem ... irtem, én... az ablak... az ablakon ... — Talán kiesett az ablakon? — ordított az u­­r. — Nem ... nem, én ... estem ... ki, ha­nem ki... kidobtam..-. — Mit dobott ki az ablakon, maga szeren­csétlen?... Csak nem a salátás tálat? — Azt a szőr .. .nyereget, az ... asztal­ról ! ... — Mit beszél?... Az én homáromat dobta ki az ablakon? — kiabált magánkívül ur és kirohant a szobából. — Lehetetlen! ... Miként tehetett ilyen ostobaságot? — kérdezte boszosan az as­­­szony, aki kimondhatatlanul imádta a ho­márt. — Milyen állat!... — Ah, igen, milyen állat! — ismételte Ze­tulbé, aki nagy zavarában nem tudta megér­teni, hogy tulajdonképen róla van szó. Midőn az ur végtére­­ felmászott az öt emeleten, valami alaktalan, piszkos tömeget hozott magával. Ez volt minden, ami az ő gyönyörű homárjából megmaradt... t

Next