Délmagyarország, 1911. október (2. évfolyam, 225-250. szám)

1911-10-01 / 225. szám

2 DELMAGYARORSZAü vele, hogy az obstrukció küzdelme nemzeti fejlődésünknek és boldogulásunknak egye­düli célravezető eszköze, alkotmányos jo­gaink védelmének legfőbb őre és biztosí­téka. Talán szomorú, hogy a múltak ta­pasztalatai után ezek a kérdések a közvéle­mény ítélőszéke előtt még felmerülhetnek, de a küszöbön álló harcban, mely a több­ségre vár, szükségünk van arra, hogy a nemzet figyelmét felhívjuk még egyszer züllött parlamenti viszonyaink nagy veszé­lyeire. Ebben a harcban szükség van a ko­moly közvélemény odaadó támogatására, s szükségünk van főleg arra, hogy egysé­ges erővel megvédelmezzük a magyar nem­zet nagy érdekeit e hamis tanok ellen. A magyar nemzet a múltak szomorú ta­pasztalatai után tisztában lehet immár az­zal, hogy alkotmányos életét, békés fejlő­dését csakis egy erejében, tekintélyében súllyal bíró zavartalan parlamenti élet biz­tosíthatja, s nem a házszabály, hanem ös­­­szes erkölcsi és anyagi erőnk tömör egy­sége az, mely védelmet, biztonságot nyújt a nemzet számára, nagy megpróbáltatá­sok idején. Mi bízunk a magyar nemzet józan ítélő­képességében, mely a legválságosabb vi­szonyok között is meg tudja találni a he­lyes kibontakozás útját, s bízunk főleg ab­ban, hogy a nemzeti öntudat ereje szét fogja tépni a hazugságoknak ama hálóját, melyben a magyar parlamentarizmus évek óta tehetetlenül vergődik. A magyar társa­dalomnak tisztába kell jönni immár egy kétségbeesett politikai irányzat céljaival és törekvéseivel, s be kell látnia azt, hogy az obstrukció halála egyszersmind pusztu­lást jelent azok számára, kiknek a közéleti küzdelmek tiszta elvi harcaiban, a tehetsé­gek nemes versenyében szerepük többé nem lehet. Az obstrukció bukásával elbukik az a politika, mely a nemzet belső békéjét­­ és nyugalmát az utolsó évtizedben feldúlta, a nemzetet a komoly alkotó munka útjáról hosszú időn át elvonta s a király és nemzet közötti kölcsönös bizalom áldásos össz­hangját állandóan megzavarta. Ebben a harcban minden igaz magyar embernek a hazafias meggyőződés erkölcsi bátorságá­val bele kell vinni minden erejét és tehetsé­gét, abban a tudatban, hogy meghátrálás nincs és nem is lehet. Bukásunk a magyar parlamentarizmus bukása, győzelmünk a magyar alkotmány, a magyar állameszme győzelme. 1911 október 1 Olaszország és Törökország tengeri hadereje. (Saját tudósítónktól.) Olaszország, hogy a mindinkább szaporodó népességét elhelyez­hesse, már a múlt század nyolcvanas éveinek vége felé gyarmatosítani próbált északkeleti Afrikában, Eritreában, Abeszinia tőszom­szédságában. Ebbe a gyarmatosításba senki sem szólt bele, de amikor a kopár és termé­ketlen Eritreában megfelelő területet nem találtak s a gazdag és termékeny Abesziniát akarván elfoglalni, oda betörtek, északi Abe­szinia Tigre nevű tartományának fővárosá­nál, Aduánál, a hatalmas negus, Menelik ut­­jokat állotta s ott, valamint Abba Garimánál az olasz hadsereget 1896-ban teljesen tönkre verte. Egész Olaszország gyászba borult a ret­tenetes vereség hatása alatt. Eleinte meg­torló ekszpedicióra gondoltak, de aztán be­látták, hogy Abeszinia kétszázezernyi vitéz és modernül felfegyverkezett hadseregével szemben ismeretlen terepen, nehéz éghajlati viszonyok alatt ez nagyon is kockázatos vál­lalat lenne s elvérezhet belé a szép Itália. Visszahúzódtak tehát ismét Eritreába s azóta balkáni zavarosban igyekeztek halászni. A magyar-osztrák monarchia és Törökország szilárd magatartása ezt is meghiúította, mire rávetették magukat Tripoliszra, erre az észak afrikai török hűbéres államra. Az olasz pénz és az olasz kereskedelem egy évtized alatt teljesen úrrá lett a tartományban s most, hogy Franciaország Marokkó elfoglalásával teljesen kikerekítette északafrikai hatalmas gyarmatbirodalmát, elérkezettnek látják az időt arra, hogy fegyveres erővel befejezzék az utolsó afrikai török tartomány meghódí­tását. A diplomáciájuk nagyon jól és ügyesen vá­lasztotta meg az alkalmat erre s keresve se találhatott jobb időt rá. Ha szárazföldön folyna le a küzdelem a két ellenfél között, a török kemény dió lenne s az olaszok könnyen úgy járhatnának, mint Abesziniában, de a döntő harc a tengeren folyhat csak le s hogy itt milyenek az erőviszonyok, azonnal tisztán látjuk: Olaszországnak nem számítva a most épülő négy Dreadnoughtját, amelyek közül kettő ugyan vízre van már bocsájtva, de még nincs felszerelve, tizenegy csatahajója van, köztük nyolc darab húsz évesnél fiatalabb. A négy első típusa a Róma, Napoli, Vittorio Emanuele és a Regina Elena, 1904—1907-ben lett vízre bocsátva, mindegyiknek tonnatartalma 12.630, óránkénti sebessége 22 tengeri mérföld. (Egy tenger mérföld 1852 méter.) Tüzérségi fel­szerelése két darab 30.5 centiméteres, 12 darab 20.3 centiméteres nehéz ágyú, 24 darab 7.6 és két darab 4.7 centiméteres könnyű ágyú. A második típusú, a Regina Marghereta és Benedetto Brin 1901-ben lett vízre bo­csájtva, tonnatartalmuk 13.430, óránkénti se­bességük húsz tengeri mérföld, tüzérségi fel­szerelésük négy darab 30.5, négy darab 20.3 centiméteres nehéz, 12 darab 15 centiméte­res közép, húsz darab 7.6 és két darab 4.7 centiméteres könnyű ágyú. A harmadik típusú az Admiraglio di Ss. Bon és az Emanuele Fili­­berto, mindkettő 1897-ben lett vízre bocsájtva. Tonnatartalmuk 9800, óránkénti sebességük 18 tengeri mérföld. Tüzérségi felszerelésük négy darab 25.4 centiméteres nehéz, nyolc darab 15 centiméteres és nyolc darab 12 cen­timéteres közép és nyolc darab 5.7 és két da­rab 3.7 centiméteres könnyű ágyú. Az első típusúak legénysége hajón ki­.t 764, a második típusuaké 810, a harmadik típu­­suaké 560 ember, a nyolc hajó össztonna tartalma 97.000. A három régi tipusu a Sicilia, 1891-ben, a Re Umberto 1888-ban és a Sardegna 1890-ben lettek vizre bocsátva, az az első 13.300, a másik kettő 13.900 tonnás, séget én nem értem meg. Ezt csak maguk értik meg, de természetesen úgy a maguk módja szerint. Én becsülöm a törvényt, de csak addig, míg az igazságos dolgokra szo­rítkozik és mihelyt arra akar tanítani ben­nünket, hogy a hazugságot igazságnak ne­vezzük, és hogy az igazságot hazugságnak mondjuk, — már gyűlölöm. Én pedig nem tudom igazságnak nevezni azt, mikor egy leányt, aki mindent odaad egy férfinak, és aki attól a férfitől semmit sem kap cserébe, a törvényre való hivatkozással elitélnek és rossznak mondanak, csupán azért, mert ak­kor borult annak a férfinak a karjai közé, mikor erre a szive kényszeritette s nem ak­kor, mikor az anyakönyvvezető és a pap őket egy sereg ismerős és idegen ember előtt ös­­­szeadta. Most az asszony vágott a férfi beszédébe. — Ez pedig a maga felfogása. A tisztessé­get sárba tiporja és a bűnt fölemeli. — Az én felfogásomat és az én gondolat­­menetemet maga soha nem fogja megérteni, mert magának egyetlen gondolata sem egye­zik meg az enyémmel. Amit maga nevez erénynek, azt én bűnnek tartom és amit maga bűnnek mond, az erény az én szememben. — Ha valaki kijátszva a törvényt, a tisztes­séget, visszaélve egy nő szerelmével, bizal­mával, odaadásával, megcsalja a feleségét, a­kinek örök hűséget esküdött, ez erény ugye­bár ? Az asszonynak metszően gúnyos volt a hangja. Most már a férfi fagyossága is kez­dett felengedni. — Itt más esetről van szó. Én a maga sze­relmével, bizalmával és odaadásával vissza nem éltem. Ezt annál kevésbé tehettem, mert maga soha a bizalmával ki nem tüntetett és a szerelmével meg nem tisztelt. Én csupán má­sutt, idegen otthonban kerestem azt, amit ne­kem az otthonom meg nem adott. — A csábosajkú, ledér szeretet, ugyebár, a­kinek csak azért édesebb a csókja, mert bűn és vétek tapad hozzá. Szomorú mosoly vonult végig a férfi sápadt arcán. — Nem, — mondotta csöndesen. — Nem a csábos ajkú, ledér szeretőt kerestem, mert hi­szen az meg­volt az otthonomban. Mást ke­restem. Egy picinyke embert, egy göndörfilr­­tit gügyögő csöppséget, aki engem apának szólít és akit én olyan végtelen hosszú ideig hiába vártam . . . Gyermeket akartam, hogy értéke legyen az életemnek, hogy meg tud­jam becsülni a jelent és hogy ne tartsam hiá­bavalónak a jövőt. Azt akartam, hogy nekem is részem legyen abban a boldogságban, ami­ből annyi millió embernek kijut. — Maga bű­nös, tiltott módon rabolta el tőlem ezt a bol­dogságot, mert a termete karcsúságát féltette, mert a tennijét óvta, mert agyában rémként settenkedett az a gondolat, hogy kevesebb ideje marad bálozni, zsúrozni, szórakozni és mert reszketett arra a gondolatra, hogy egyik udvarlója kimarad arra a hírre, hop­y­ gyer­meke született. Maga megtagadta tőlem a leg­nagy­obb boldogságot, a leghőbb vágyamat és ezzel egyszersmint nevetségessé tette a tör­vényes házasságunkat. Én magát — bocsás­son meg ezért a kijelentésért — nem tudom úgy tekinteni, mint a hites feleségemet. Én magát csupán a szeretőmnek tartom, a tör­vényes szeretőmnek, akivel az anyakönyvve­zető és a pap adott össze. Tabajdy Mária pe­dig — tette hozzá és a hangja önkéntelenül gyengéddé vált — az én törvénytelen felesé­gem, akit egy tehetetlen kis csöppség örökre hozzám láncolt. Az asszony szólni akart. De mintha hirtelen összeszorult volna a torka, nem volt képes egyetlen hangot sem kiejteni. A férfi pedig, a mindig komoly, nyugodt férfi, szinte reszke­tett a belső felindulástól. — Tudja most már, hogy mit kerestem, hogy miért csaltam meg és hogy miért nem egyezik meg az én nézetem a maga elveivel ? Én csupán azt a házasságot ismerem el tör­­vényesnek, amelyet gyermek szentesített, a többit pedig törvényesen engedélyezett sze­retkezésnek tartom. Ez az én felfogásom és én így gondolkozom. Az asszonynak most hirtelen, önkéntelenül egy könycsepp gördült alá a szeméből. Mi volt ez ? A fájdalom, a harag, a kétségbeesés könnye, vagy talán a megbánásé ? . . . A férfi nem tudhatta meg. A szobaleány férfilá­togatót jelentett és az asszony gyorsan letö­rülte azt a kénycseppet, aztán pedig megiga­zította a haját, ruháját és mosolygott kacé­rul, csábítóan tetszenivágyóan.

Next