Délmagyarország, 1911. november (2. évfolyam, 251-275. szám)

1911-11-01 / 251. szám

2 ha Kossuth Justhot mégis exkontentálni akarja, úgy ő is hozzájárul a legradikáli­sabb választójognak a katonai kérdéseket megelőző törvénybe iktatásához. Akárhogyan vizsgáljuk is az előttünk fekvő autentikus vezéri nyilatkozatokat, nem juthatunk más eredményhez, mint ah­hoz, hogy Kossuth egy iskolapéldáját akarta nyújtani a Darwin-féle natural adoptation-nak. Jó szerencse, hogy a nemzeti munkapártban nem ül 256 poli­tikai darwinista. DELMAGYARORSZAQ 1911 november 1 A szervezkedő néposztályok. (Saját tudósítónktól.) A középosztály szervezését sokszor meg akarták csinálni, különösen Németországban, a legszervezet­tebb társadalomban. És ez a szervezés ed­dig sohase is sikerült, semmi tekintetben. A múlt hetekben Münchenben volt három na­pig tartó nemzetközi kongresszus, amely szétoszlott szintén, minden eredmény nél­kül. Pedig ez a kongresszus azokat a gaz­dasági problémákat tolta előtérbe, amelyek a középosztályt legjobban izgatják és ame­lyeknek az előtérbe tolásával a legkönnyeb­ben értékelhetővé tudták tenni, hogy men­­nyire szükség van erre a szervezkedésre. Éis itt, ezen a ponton feneklett meg végleg a szervezkedési kísérlet. A kongresszusról ki­derült, hogy heterogén elemekből áll, hogy sem a meggyőződése, sem az érdekei nem egységesek és hogy a legegyszerűbb kér­dések is a belső harc kitörésének magvát rejtik magukban. A középosztály szervezkedésének a gon­dolata szükségképen merült föl, mert hiszen az utóbbi évek gazdasági válságai majdnem kivétel nélkül a középosztályt sújtották leg­élesebben. Ezt mindenütt felismerték már, még — hogy nagyot mondjunk — Szegeden­­ is, mert a ma esti tisztviselői mozgalom szintén ebbe a kategóriába tartozik. A pro­­letáriátust szervezve találták a gazdasági válságok, amelyek dacára a helyzetét foly­ton javította, míg a középosztály az osztály­harcban csak ütköző volt, amelyet a viharok mindig jobban megtépáztak. „Szervez­kedni!“ — ez a jelszó hangzott föl ekkor mindenütt, mindenhonnan és a középosztály is megpróbált szervezkedni nemzetközi ala­pon, úgy, ahogy tudott. Ki ellen irányult ez a szervezkedési kísérlet? A proletárok el­len? Nem tudni. A középosztály nemzetközi szervezése n­em sikerült, mert nem sikerülhetett. A munkásosztály egységesen rossz, silány, sa­nyarú helyzetben van, a proletár az egész világon proletár és a munkás máról­ hol­napra él Magyarországon csa­k úgy, mint Ausztriában. De a középosztály helyzete mindenütt a világon más és más. Az angol középosztály kétségtelenül erősebb, mint a magyar, a német középosztálynak egészen más érdekeik vannak, mint a francia bourgeo­­isnak. Nálunk a küzdelem a szervezkedés éle a feudalizmus ellen megy, a feudálisok ere­jét kell megtörni annak a gazdasági harc­nak, amelyben a középosztálynak egy bizo­nyos pontig együtt kell haladnia a proletá­­riátussal. De hogyan szervezkedjék ez a kö­zéposztály egységesen és egyöntetűen a né­met középosztál­lyal, amelynek a gazda­sági harca nem a feudális arisztokrácia el­len folyik, hanem az iparbárók és tőkemág­nások ellen? Nálunk előbb el kell jutni a fej­lődésnek arra a pontjára, hogy e nagy tőke indusztralizálja az országot és erre a pontra Németország társadalmi elhelyezkedése már eljutott. Vagy hogyan szervezkedjék a nagytőke ellen harcoló német polgár a fran­cia bourgeois val, akinek már a szervezke­dése a proletáriátus gazdasági előrenyomu­lásának akar gátat vetni? És végül: ki is tartozik a középosztályba? Az ötven forintos kishivatalnok, vagy az az egyetemi tandíj akinek az évi­ jövedelme ötvenezer korona? Ki a „középpolgár“: a gyáros, vagy a hivatalnoka, a kereskedő, vagy a kereskedelmi alkalmazott? Az érdekek olyan sokszerűek, olyan egy­másba fűződők, hogy az egyetlen társadalmi osztál­lyá való szervezkedés lehetetlen. A középosztály voltaképen nem is osztály és ezért bukott meg az osztál­lyá szervezésé­nek minden kísérlete is. A müncheni kon­gresszus pedig, ha más eredményt nem is tudott elérni, egy tanulsággal mindenesetre szolgált: szemléltető alapon bizonyította be, hogy a „középosztály” a nagy gazdasági harcot egy táborban nem m­­hatja meg. És hogy az egész középosztályt átfogó tábort még a született adminisztrátorok, a néme­tek sem tudták megcsinálni. élet titkáig juthatunk. Mert minden titok az élethez tartozik, amíg élünk és minden filozófia, minden gyönyör, min­den igazság, minden fantázia csak egy miatt él: a halál félelméért és a halál miatt kell élnünk, hogy ne legyünk halottak, amíg élünk. Hogy ne maradjunk halottak, amikor meg­halunk. Megsemmisülni, ez az ómegája minden alfának. Ez ellen küzdünk minden pillanatban. E­miatt ra­gaszkodunk minden produktumhoz, amivel csak összedobban a szívünk. Mindenkinek ez a gondolata: Ma én megsemmisülök, leg­alább a műveim maradjanak meg, legalább az ágyékomból pattant élőben éljek, így hisszük, reméljük, szeretjük, — dacára, hogy millió évek múltán a legszebb műre­mekek is elpusztulnak, s dacára, hogy az én utódom nem az én életem már, — mégis hiszek, mégis menekülök a megsemmisülés elöl. Nemhiába mindannyian csak oda me­nekülhetünk... csak a megsemmisülésbe vethetjük a koporsónkat, amikor kiégtünk, miként a világűrbe zuhant csillagok. Halál! Csak ennek a legyőzéséért halt meg Krisztus. Legyőzte a halált, — így his­­­szük szentül, de azért Nagypéntek halálos napján mégis siratjuk a Mestert, mert ezen a napon nem volt isten, hanem ember. És hiába hisszük, hogy legyőzte a halált, mert e ihivés mögött ott viziózik a hitetlenség csudafantomja, aminthogy az eksztázisos kés mögött is min­dig fájdalom a miénk. Feltámadunk! így írtuk ki a temetőre, ezt kiáltjuk a ha­lottakat keresve. És valljuk be, — bűnünket ne is bánva —­­hogy kiáltásunk mögött soha se a Halál van. De mindig az Élet, a közön­séges, az elnyűtt, az isteni, a csudás, a meg­utált, az imádott, a bűnös, az Élet! Mely befogad minden jelzőt és minden élőt is ... Föltámadunk! Ó, antik szók zsolozsmája, koporsók érccsengése, aj! földbe hatoló üze­net, testek titkos temploma. Föltámadunk! Ó, istenhez hanyatló ár­nyék, aj! szivek őrjöngő üzenete — ó, sze­retet el nem apadó folyása — aj, világokon áthatoló fantázia: élet megváltása, halottak élete. Föltámadunk! Zeng az élők kiáltása a halottak felé. Akik azonban hallgatnak és elbújnak és nem láthatjuk, hogy hívnak-e, intenek-e, szeretnek talán? Föltámadunk — de előbb meghalunk. Meghalunk. Olyan egyszerű igy, olyan megnyugtató, olyan bizonyos, hogy — nem hihetünk benne, nem nézhetjük csak igy — hanem sírunk a sírokra rogyva és filozo­fálunk a sötétségbe kapaszkodva és fantá­ziánkat a koporsókon túlra küldjük és hív­juk a halottakat, hogy velük együtt remél­jünk és föltámasztjuk az élőket, a holtakat és... Igen. És meghalunk. A tejhamisitók ellen. — Porondra a méregkeverőkkel! — (Saját tudósitónktól.) Megszivlelésre méltó indítványt nyújtott be a tanácshoz Frankl Antal felsővárosi gyógyszerész, a törvény­­hatóság egyik agilis és rokonszenves tagja. Az indítvány a tejhamisitás megnehezitését célozza és abban Frankl Antal arra kéri a ta­nácsot, hogy a tejhamisításért elitéltek ne­veit, a bírságolás nagyságát közöljék a la­pokkal, hogy így a közönség tisztában le­gyen azzal, kiktől kell óvakodni. Az indítvány, amelyet minden bizon­nyal magáévá tesz a tanács, így hangzik: A tejnek vízzel való hamisítása oly nagy mérveket ölt és a hamisítást olyan nagy vak­merőséggel űzik, hogy szükséges, miszerint a hamisítás meggátlására a hatóság a legna­gyobb szigorral járjon el. A lelkiismeretlen hamisítók, amíg­ egyrészről különféle ürü­gyek alatt a fogyasztó közönséget a tej árá­nak emelésével kiuzsorázzák, addig másrész­ről a leggaládabb módon törnek a közönség egészsége ellen, meghamisítván a tejet lefö­lözéssel, vagy bőséges vízmennyiséggel. Persze a h­amisitóknál fő a haszon. Itt nem veszik tekintetbe, hogy a közönség a drága pénzért jó árut kíván, nem akarják tudni, hogy az élelmiszerek között milyen elsőrendű fontossággal bír épen a tej, de lel­kiismeretüket sem furdalja az, hogy rossz tejjel árasztják el a város közönségét, be­teggé teszik a fejlődő gyermekeket, megmér­gezik a súlyos betegeket, akiknek a tej ké­pezi egyedüli táplálékukat.­­ A hatósági orvosok igazolhatják, hogy ma már olyan vakmerően űzik a hamisítást Sze­geden, hogy volt tej, amelynek csak egyhar­­mad része volt tej, kétharmad része pedig víz. Elismerem, hogy a piaci ellenőrzés a ható­ság részéről lelkiismeretesen történik, de a bírságolás mai módja nem eléggé szigorú és nem elegendő a hamisítás meggátlására. Ma a leleplezett hamisító a kirótt pénzbírságot egyszerűen lefizeti, de az elkövetett vissza­éléseket titokban maradnak, mert más nem tud azokról, mint az ügyben ítélkező hatósági közeg. Javaslatom tehát erre vonatkozólag az, hogy a tekintetes tanács olyan határozatot hozzon, hogy a jövőben mindazokat az élel­­miszerhamisítókat, akiket a lelkiismeretlen üzérkedésnél rajtakapnak, ne csak a szoká­sos pénzbírsággal büntessék, hanem minden egyes esetet hozzanak nyilvánosságra, még­pedig olyan módon, hogy a hírlapok közöl­jék a kihágást elkövető nevét, lakását és a kirótt bírságot, így legalább a közönség is tudomást szerez arról, kiktől kell óvakodni a fejvásárlásnál. Azt hiszem tekintetes tanács, hogy ez a módszer, ha nem is fogja teljesen meggátol-

Next