Délmagyarország, 1911. november (2. évfolyam, 251-275. szám)
1911-11-01 / 251. szám
2 ha Kossuth Justhot mégis exkontentálni akarja, úgy ő is hozzájárul a legradikálisabb választójognak a katonai kérdéseket megelőző törvénybe iktatásához. Akárhogyan vizsgáljuk is az előttünk fekvő autentikus vezéri nyilatkozatokat, nem juthatunk más eredményhez, mint ahhoz, hogy Kossuth egy iskolapéldáját akarta nyújtani a Darwin-féle natural adoptation-nak. Jó szerencse, hogy a nemzeti munkapártban nem ül 256 politikai darwinista. DELMAGYARORSZAQ 1911 november 1 A szervezkedő néposztályok. (Saját tudósítónktól.) A középosztály szervezését sokszor meg akarták csinálni, különösen Németországban, a legszervezettebb társadalomban. És ez a szervezés eddig sohase is sikerült, semmi tekintetben. A múlt hetekben Münchenben volt három napig tartó nemzetközi kongresszus, amely szétoszlott szintén, minden eredmény nélkül. Pedig ez a kongresszus azokat a gazdasági problémákat tolta előtérbe, amelyek a középosztályt legjobban izgatják és amelyeknek az előtérbe tolásával a legkönnyebben értékelhetővé tudták tenni, hogy mennyire szükség van erre a szervezkedésre. Éis itt, ezen a ponton feneklett meg végleg a szervezkedési kísérlet. A kongresszusról kiderült, hogy heterogén elemekből áll, hogy sem a meggyőződése, sem az érdekei nem egységesek és hogy a legegyszerűbb kérdések is a belső harc kitörésének magvát rejtik magukban. A középosztály szervezkedésének a gondolata szükségképen merült föl, mert hiszen az utóbbi évek gazdasági válságai majdnem kivétel nélkül a középosztályt sújtották legélesebben. Ezt mindenütt felismerték már, még — hogy nagyot mondjunk — Szegeden is, mert a ma esti tisztviselői mozgalom szintén ebbe a kategóriába tartozik. A proletáriátust szervezve találták a gazdasági válságok, amelyek dacára a helyzetét folyton javította, míg a középosztály az osztályharcban csak ütköző volt, amelyet a viharok mindig jobban megtépáztak. „Szervezkedni!“ — ez a jelszó hangzott föl ekkor mindenütt, mindenhonnan és a középosztály is megpróbált szervezkedni nemzetközi alapon, úgy, ahogy tudott. Ki ellen irányult ez a szervezkedési kísérlet? A proletárok ellen? Nem tudni. A középosztály nemzetközi szervezése nem sikerült, mert nem sikerülhetett. A munkásosztály egységesen rossz, silány, sanyarú helyzetben van, a proletár az egész világon proletár és a munkás máról holnapra él Magyarországon csak úgy, mint Ausztriában. De a középosztály helyzete mindenütt a világon más és más. Az angol középosztály kétségtelenül erősebb, mint a magyar, a német középosztálynak egészen más érdekeik vannak, mint a francia bourgeoisnak. Nálunk a küzdelem a szervezkedés éle a feudalizmus ellen megy, a feudálisok erejét kell megtörni annak a gazdasági harcnak, amelyben a középosztálynak egy bizonyos pontig együtt kell haladnia a proletáriátussal. De hogyan szervezkedjék ez a középosztály egységesen és egyöntetűen a német középosztállyal, amelynek a gazdasági harca nem a feudális arisztokrácia ellen folyik, hanem az iparbárók és tőkemágnások ellen? Nálunk előbb el kell jutni a fejlődésnek arra a pontjára, hogy e nagy tőke indusztralizálja az országot és erre a pontra Németország társadalmi elhelyezkedése már eljutott. Vagy hogyan szervezkedjék a nagytőke ellen harcoló német polgár a francia bourgeois val, akinek már a szervezkedése a proletáriátus gazdasági előrenyomulásának akar gátat vetni? És végül: ki is tartozik a középosztályba? Az ötven forintos kishivatalnok, vagy az az egyetemi tandíj akinek az évi jövedelme ötvenezer korona? Ki a „középpolgár“: a gyáros, vagy a hivatalnoka, a kereskedő, vagy a kereskedelmi alkalmazott? Az érdekek olyan sokszerűek, olyan egymásba fűződők, hogy az egyetlen társadalmi osztállyá való szervezkedés lehetetlen. A középosztály voltaképen nem is osztály és ezért bukott meg az osztállyá szervezésének minden kísérlete is. A müncheni kongresszus pedig, ha más eredményt nem is tudott elérni, egy tanulsággal mindenesetre szolgált: szemléltető alapon bizonyította be, hogy a „középosztály” a nagy gazdasági harcot egy táborban nem mhatja meg. És hogy az egész középosztályt átfogó tábort még a született adminisztrátorok, a németek sem tudták megcsinálni. élet titkáig juthatunk. Mert minden titok az élethez tartozik, amíg élünk és minden filozófia, minden gyönyör, minden igazság, minden fantázia csak egy miatt él: a halál félelméért és a halál miatt kell élnünk, hogy ne legyünk halottak, amíg élünk. Hogy ne maradjunk halottak, amikor meghalunk. Megsemmisülni, ez az ómegája minden alfának. Ez ellen küzdünk minden pillanatban. Emiatt ragaszkodunk minden produktumhoz, amivel csak összedobban a szívünk. Mindenkinek ez a gondolata: Ma én megsemmisülök, legalább a műveim maradjanak meg, legalább az ágyékomból pattant élőben éljek, így hisszük, reméljük, szeretjük, — dacára, hogy millió évek múltán a legszebb műremekek is elpusztulnak, s dacára, hogy az én utódom nem az én életem már, — mégis hiszek, mégis menekülök a megsemmisülés elöl. Nemhiába mindannyian csak oda menekülhetünk... csak a megsemmisülésbe vethetjük a koporsónkat, amikor kiégtünk, miként a világűrbe zuhant csillagok. Halál! Csak ennek a legyőzéséért halt meg Krisztus. Legyőzte a halált, — így hisszük szentül, de azért Nagypéntek halálos napján mégis siratjuk a Mestert, mert ezen a napon nem volt isten, hanem ember. És hiába hisszük, hogy legyőzte a halált, mert e ihivés mögött ott viziózik a hitetlenség csudafantomja, aminthogy az eksztázisos kés mögött is mindig fájdalom a miénk. Feltámadunk! így írtuk ki a temetőre, ezt kiáltjuk a halottakat keresve. És valljuk be, — bűnünket ne is bánva —hogy kiáltásunk mögött soha se a Halál van. De mindig az Élet, a közönséges, az elnyűtt, az isteni, a csudás, a megutált, az imádott, a bűnös, az Élet! Mely befogad minden jelzőt és minden élőt is ... Föltámadunk! Ó, antik szók zsolozsmája, koporsók érccsengése, aj! földbe hatoló üzenet, testek titkos temploma. Föltámadunk! Ó, istenhez hanyatló árnyék, aj! szivek őrjöngő üzenete — ó, szeretet el nem apadó folyása — aj, világokon áthatoló fantázia: élet megváltása, halottak élete. Föltámadunk! Zeng az élők kiáltása a halottak felé. Akik azonban hallgatnak és elbújnak és nem láthatjuk, hogy hívnak-e, intenek-e, szeretnek talán? Föltámadunk — de előbb meghalunk. Meghalunk. Olyan egyszerű igy, olyan megnyugtató, olyan bizonyos, hogy — nem hihetünk benne, nem nézhetjük csak igy — hanem sírunk a sírokra rogyva és filozofálunk a sötétségbe kapaszkodva és fantáziánkat a koporsókon túlra küldjük és hívjuk a halottakat, hogy velük együtt reméljünk és föltámasztjuk az élőket, a holtakat és... Igen. És meghalunk. A tejhamisitók ellen. — Porondra a méregkeverőkkel! — (Saját tudósitónktól.) Megszivlelésre méltó indítványt nyújtott be a tanácshoz Frankl Antal felsővárosi gyógyszerész, a törvényhatóság egyik agilis és rokonszenves tagja. Az indítvány a tejhamisitás megnehezitését célozza és abban Frankl Antal arra kéri a tanácsot, hogy a tejhamisításért elitéltek neveit, a bírságolás nagyságát közöljék a lapokkal, hogy így a közönség tisztában legyen azzal, kiktől kell óvakodni. Az indítvány, amelyet minden bizonnyal magáévá tesz a tanács, így hangzik: A tejnek vízzel való hamisítása oly nagy mérveket ölt és a hamisítást olyan nagy vakmerőséggel űzik, hogy szükséges, miszerint a hamisítás meggátlására a hatóság a legnagyobb szigorral járjon el. A lelkiismeretlen hamisítók, amíg egyrészről különféle ürügyek alatt a fogyasztó közönséget a tej árának emelésével kiuzsorázzák, addig másrészről a leggaládabb módon törnek a közönség egészsége ellen, meghamisítván a tejet lefölözéssel, vagy bőséges vízmennyiséggel. Persze a hamisitóknál fő a haszon. Itt nem veszik tekintetbe, hogy a közönség a drága pénzért jó árut kíván, nem akarják tudni, hogy az élelmiszerek között milyen elsőrendű fontossággal bír épen a tej, de lelkiismeretüket sem furdalja az, hogy rossz tejjel árasztják el a város közönségét, beteggé teszik a fejlődő gyermekeket, megmérgezik a súlyos betegeket, akiknek a tej képezi egyedüli táplálékukat. A hatósági orvosok igazolhatják, hogy ma már olyan vakmerően űzik a hamisítást Szegeden, hogy volt tej, amelynek csak egyharmad része volt tej, kétharmad része pedig víz. Elismerem, hogy a piaci ellenőrzés a hatóság részéről lelkiismeretesen történik, de a bírságolás mai módja nem eléggé szigorú és nem elegendő a hamisítás meggátlására. Ma a leleplezett hamisító a kirótt pénzbírságot egyszerűen lefizeti, de az elkövetett visszaéléseket titokban maradnak, mert más nem tud azokról, mint az ügyben ítélkező hatósági közeg. Javaslatom tehát erre vonatkozólag az, hogy a tekintetes tanács olyan határozatot hozzon, hogy a jövőben mindazokat az élelmiszerhamisítókat, akiket a lelkiismeretlen üzérkedésnél rajtakapnak, ne csak a szokásos pénzbírsággal büntessék, hanem minden egyes esetet hozzanak nyilvánosságra, mégpedig olyan módon, hogy a hírlapok közöljék a kihágást elkövető nevét, lakását és a kirótt bírságot, így legalább a közönség is tudomást szerez arról, kiktől kell óvakodni a fejvásárlásnál. Azt hiszem tekintetes tanács, hogy ez a módszer, ha nem is fogja teljesen meggátol-