Délmagyarország, 1911. december (2. évfolyam, 276-300. szám)
1911-12-01 / 276. szám
2 Dtt'MAOYAtOESmi val is a maguk számának erkölcsi nagyobb sélj^k. A szívességet és a maguk kérését is hozzáfűzték a magántisztviselők drágaságpőtlém m mmm küldöttek. Minden cégfőnök megkapta, el is olvasta, de fogadást teszünk rá, hogy a legtöbb esetben a legrövidebb után intézték el, vagyis a papírkosárba kerül. Nem valószínű, hogy a főnök urak kiadják a levelező és könyvelő uraknak — elintézés végett. Nagyon jó lenne, ha törvény vagy szabályrendelet kötelezné a főnököket arra, hogy tisztviselőiknek drágasági pótlékot adjanak ugyanolyan arányban, mint az állam a maga tisztviselőinek. Hiszen annyi főnök akad, aki már belátja azt, hogyha a tisztviselők helyzete érdekében vállalatuk áldozatot hoz, az busásan bejön, mert lelkes, dolgos tisztviselőket nyernek. Szóval olyanokat, akik a munka óráiban nem azért rettegnek, hogy mint tud megélni a családjával, hogy mit eszik holnap, sőt ma . . . Szeged szabad királyi város tisztviselőinek érdekében íme, ma áldozatot hoztak. Reméljük, hogy a humánus példát követik azok, kiknek feladatuk a magántisztviselők helyzetén segíteni. Mennyi lesz az állami tisztviselők drágasági pótléka ? Amit az ország összes állami tisztviselői szinte lélekretfojtva nagy kíváncsisággal várnak, hogy milyen mérvű segítséget kapnak az államtól, azt végre megtudják. Holnap jelenik meg ugyanis a pénzügyminiszter rendelete, mely a drágasági pótlék iránt rendelkezik. Jól beavatott helyről ez ügyben annyi szivárgott ki, hogy az állami tisztviselők közül azok, akik IX., X. és XI. fizetési osztályokba tartoznak, egyenként kétszáz koronát kapnak. A mai ir./önl "sztf f ¥": » ennyit azok, akik a VII., VIII. és IX-ik fizetési osztályba tartoznak. A díjnokok, alltisztek, szolgák és a pénzügyőri legénység fejenként 100 korona drágasági pótlékot kap, mik. Az alkalmazottak abban az esetben kapják meg a drágasági pótlékot, ha legalább két gyermekük van. Családi pfrffék iránt nem intézkedik a rendelet, sírt határozottan I .kitűnik ebből, hogy családos, nős és nőtlen tisztviselők között különbséget nem ismer el." A rendelet szerint a drágasági pótlékot december 31-ig minden arra jogosultnak ki kell utalni. MI decMibw 1 Az ingatag Itália. (Saját tudósitónktól.) A hatalmak akkor, mikor Olaszországot arra kényszerítették, hogy a Dardanellák ellen tervezett akcióját hagyja abba, ha nem is szándékosan, de tényleg Olaszországot nagyon súlyos helyzetbe hozták. Az olasz flottát a kormánya már most másodszor biztosította arról, hogy neki is szerepe jut ebben a háborúban, de mind a kétszer meg kellett hátrálnia. Először akkor, mikor Ausztria és Magyarország az Adriában megkezdett akciója ellen tiltakozott s most másodszor, mikor a hatalmak Oroszország indítványára az 1871-iki londoni egyezményre hivatkozva követelték, hogy a Dardanellák ellen Oroszország minden támadást hagyjon abba. Kétségtelen, hogy ebben az intervencióban nem az vezette a hatalmakat, mintha így közvetve segítséget akartak volna nyújtani a portának, vagy mintha Olaszország ellen akartak volna állást foglalni, de tényleg mégis ez történt. Mert nincs még egy pontja a török tengerpartnak, amelyen egy olasz flottaakciónak a háború befejezésére siettető hatása volna. Egyéb célja pedig nem lett volna annak, hogy az olasz flotta benyomuljon a Dardanellákba. Pedig az olaszoknak épen az volna a fő, hogy a háború minél előbb véget érjen. Nemcsak azért, mert rengeteg költséget erdészt fel a háború s rengeteg fáradtságba kerül, s hanem főleg azért, mert a megszálló Adsz seregét demoralizálja ez a háborút. A legénységet idegessé teszi az araboknak és a törököknek az a fiatalkodósa, mely nem egy nagy ütközet provokálásában áll, hanem az olasz csapatok folytonos nyugtalanuitásában s a tiszteket idegessé teszi az, hogy a vezérlet avatatlan kezekben van. Egyáltalán nem válik valami nagy dicsőségére az olasz hadseregnek ez a háború. Soha még támadó fél nem volt olyan kedvező helyzetben, mint az olasz. Hisz a flotta egyenesen lehetetlenné teszi, hogy az anyaországból bárminő segítséget is kapjon a Tripoliszt védő sereg, míg az olaszok szinte korlátlan mennyiségben szállíthatnak Tripoliszba csapatokat, fegyvereket s élelmiszert. Mégsem ér el semmi valamire való eredményt az olasz sereg. S ennek az oka katonai szakemberek szerint a vezérlet, amelyben nincs semmi aggresszivitás és semmi intuíció. Amellett a felderítő szolgálat is rosszul van szervezve s Caneva fővezér csak bennszülött kémek állításaira építi fel haditervét. Nem is szólva arról, hogy az olaszok nem ismerik a védő török seregnek céljait és szándékait, hanem még a számát sem tudják s egyátalán nem tudják, hogyan vannak felszerelve a törökök. Nagy fölénnyel említik az olasz jelentések, hogy a törökök csak kis kaliberű ágyukkal lőnek a városra, de azt elhallgatják, hogy van a törököknek nyolcvan egész modern, nagykaliberű gyorstüzelő ágyújuk, amelyből majd akkor kapnak kóstolót az olaszok, ha beljebb merészkednek Tripolisz belsejébe. Az egészségi viszonyok is kedvezőtlenek az olasz csapatokban, mert nem szokták meg az éghajlatot. Tegnapelőtt volt négy hete, hogy az olaszok megszállva tartják Tripolisz városát, de négy hét óta semmit sem csináltak. Miután maga az olasz kormány is sejtette Cseppnyi tizennégy éves fejében volt már annyi értelem, hogy felfogja, milyen keserves otthon a pénzszerzés, mennyire gond és mennyi az emésztő bánat, nem akarta hát a maga bajával is megtoldani az öregek helyzetét. Kora reggel a cipőtisztítás, aztán befűteni a kályhába, öntözni az öntözőkannával, kiseperni az üzletet, a redőnyöket felhúzni, mind az ő dolga volt. Milyen jól esett volna egy kis panaszkodás, milyen enyhülést hozna egy versöny, amit az anyja kötényébe belesírhatott volna! De ha nem lehetett! Minden két-három hónapban mehetett csak haza, akkor is csak rövid időre, mert bizony a szülei messze laktak és sok volt a költség. És mennyi különböződése volt a segédekkel! A Spitzer úr a nagy és a mérgeszöld nyakkendőjével, a piperkedő Krón úr és a pufók, örökösen perlekedő Rosmayer úr, mennyi fájdalmat és keserűséget nyelettek le vele. Azt hitte nem birja tovább! Pedig szerette az üzletet. Ha nem bántották, nem volt boldogabb ember nála. Ismerte az üzlet egész berendezését és ez a megismerés igaz örömet szerzett neki. Sugárzott az arca, ha a Papek úr nagyúri vevőket szolgált ki és tőle kért egy-egy végárut: Árpád, a piros, kékcsíkos diagonált! Ilyenkor mosolygóra fordult a szája és a jól végzett munka öröme emelte a mellét. Egy vasárnap reggel valamivel később ébredt fel a szokottnál és nem készült el rendes időre a cipőtisztítással. Rosmayer úr, aki a legszigorúbb volt hozzá, kidugta az ágyból a fejét és amikor a tisztálatlan cipőkre tévedt a tekintete, nagyon feldühösödött, felkapta az egyik cipőt és az inas fejéhez vágta. Az inas sírni sem mert, pedig egész teste rángatódzott a gyilkoló fájdalomtól. Sántikálva kivánszorgott a segédszobából és a konyhába menekült Márihoz. Itt kisírta magát és megint jó volt minden. De Rosmayer úrnak még a pillantását is messziről elkerülte. Márival annyira összeszokott, hogy valahányszor Mári vasárnap délutánonként elment a kimenőjére, az inaska sírásra fakadt. Pár hónap múltán Mári elment Papekéktől. Az inaska csüggedten kérdezte: — Hát itt hagysz engem Mári? Mit csinálok egyedül, mikor mindenki engem bánt. Meglátod, egyszer még a Rosmayer úr beveri a fejem. Hát igazán itthagysz engem Mári? A cselédnek beárnyékolta a szívét az örömérzés és a megelégedés, hogy a kisfiú így vonzódik hozzá és csaknem sírva mondta: — Elmegyek kisfiú, itt kell hogy hagyjalak. Mit csináljak, mikor a nagysága olyan szekánt? De azért ne felejtsél el kisfiú, ne felejtsd el a Márit . . . Az inaska átfogta a nagy vad leány nyakát és ott szepegett, nyöszkélt a mellén. Mári beszélni akart, de minduntalan kettéharapta a szót, mert nyelnie kellett, hogy hangosan ne törjön elő belőle a sírás. Simogatta a kisfiú haját és törölgette a homlokát. Közben egyre csak azt hajtogatta: Ne felejtsél el kisfiú . . . II. Mári mégis csak visszakerült Papekékhoz. Büszkébben, hegyesebben, mint mikor elsőizben volt ott, mert gondolta, hogy szükség van rá, különben nem vették volna vissza csaknem másfélszeres bérrel. Az inaskora alig ismert rá. Csenevész alakját megkeményitette az erőltető munka. Nemcsak hogy megnyúlt azóta, hanem mindenképen gyarapodott. — De megnőttél kisfiú — szólt Mári. Az inaska büszkén mondta: — Ide üss Mári, ha akarsz valamit látni, — és széles emelkedett mellére mutatott. Este beszélgettek sokáig, míg csak ki mem