Délmagyarország, 1911. december (2. évfolyam, 276-300. szám)

1911-12-01 / 276. szám

2 Dtt'MAOYAtOESmi val is a maguk számának­­ erkölcsi nagyobb sélj^k. A szívességet és a maguk kérését is hozzá­fűzték a magántisztviselők drágaságpőtlé­m m mmm küldöttek. Minden­ cégfőnök megkapta, el is olvasta, de fogadást teszünk rá, hogy a legtöbb esetben a legrövidebb után intéz­ték el, vagyis a papírkosárba kerül. Nem valószínű, hogy a főnök urak kiadják a le­velező és könyvelő uraknak — elintézés végett. Nagyon jó lenne, ha törvény vagy sza­bályrendelet kötelezné a főnököket arra, hogy tisztviselőiknek drágasági pótlékot adjanak ugyanolyan arányban, mint az ál­lam a maga tisztviselőinek. Hiszen annyi főnök akad, aki már belátja azt, hogyha a tisztviselők helyzete érdekében vállala­tuk áldozatot hoz, az busásan bejön, mert lelkes, dolgos tisztviselőket nyernek. Szó­­val olyanok­at, akik a munka óráiban nem azért rettegnek, hogy mint tud megélni a családjával, hogy mit eszik holnap, sőt ma . . . Szeged szabad királyi város tisztvise­lőinek érdekében íme, ma áldozatot hoz­tak. Reméljük, hogy a humánus példát kö­vetik azok, kiknek feladatuk a magántiszt­viselők helyzetén segíteni. Mennyi lesz az állami tisztviselők drágasági pótléka ? Amit az ország összes állami tisztviselői szinte lélekretfojtva nagy kíváncsisággal várnak, hogy milyen mérvű segítséget kapnak az államtól, azt végre megtudják. Holnap jelenik meg ugyan­is a pénzügyminiszter rendelete, mely a drá­gasági pótlék iránt rendelkezik. Jól beava­tott helyről ez ügyben annyi szivárgott ki, hogy az állami tisztviselők közül azok, akik IX., X. és XI. fizetési osztályokba tartoznak, egyenként kétszáz koronát kapnak. A ma­i ir./önl "sztf f ¥": » ennyit azok, akik a VII., VIII. és IX-ik fize­­­­tési osztályba tartoznak. A díjnokok, alltisz­­­tek, szolgák és a pénzügyőri legénység fe­­jenként 100 korona drágasági pótlékot kap­­, mik. Az alkalmazottak abban az esetben kap­­­­ják meg a drágasági pótlékot, ha legalább­­ két gyermekük van. Családi pfrffék iránt­­ nem intézkedik a rendelet, sírt határozottan I .kitűnik ebből,­ hogy családos, nős és nőtlen tisztviselők között különbséget nem­ ismer el."­­ A rendelet szerint a drágasági pótlékot de­cember 31-ig minden arra jogosultnak ki kell utalni. M­­I decMibw 1 Az ingatag Itália. (Saját tudósitónktól.) A hatalmak akkor, mikor Olaszországot arra kényszerítették, hogy a Dardanellák ellen tervezett akcióját­­ hagyja abba, ha nem is­­ szándékosan, de tényleg Olaszországot nagyon súlyos hely­zetbe hozták. Az olasz flottát a kormánya már most másodszor biztosította arról, hogy neki is szerepe jut ebben a háborúban, de mind a kétszer meg kellett hátrálnia. Először akkor, mikor Ausztria és Magyarország az Adriában megkezdett akciója ellen tiltako­zott s most másodszor, mikor a hatalmak Oroszország indítványára az 1871-iki lon­doni egyezményre hivatkozva követelték, hogy a Dardanellák ellen Oroszország min­den támadást hagyjon abba. Kétségtelen, hogy ebben az intervencióban nem az vezette a hatalmakat, mintha így közvetve segítséget akartak volna nyújtani a portának, vagy mintha Olaszország ellen akartak volna állást foglalni, de tényleg mégis ez történt. Mert nincs még egy pontja a török tengerpartnak, amelyen egy olasz flottaakciónak a háború befejezésére siet­tető hatása volna. Egyéb célja pedig nem lett volna annak, hogy az olasz flotta be­nyomuljon a Dardanellákba. Pedig az olaszoknak épen az volna a fő, hogy a háború minél előbb véget érjen. Nem­csak azért, mert rengeteg költséget erdészt fel a háború s rengeteg fáradtságba kerül, s hanem­ főleg azért, mert a megszálló­­ Adsz seregét demoralizálja ez a háborút. A legény­­­­séget idegessé teszi az araboknak és a törö­köknek az a fiatalkodósa, mely nem egy nagy ütközet­­ provokálásában áll, hanem az olasz csapatok folytonos nyugtalanuitásában s a tiszteket idegessé teszi az, hogy a vezér­let avatatlan kezekben van. Egyáltalán nem válik valami nagy dicső­ségére az olasz hadseregnek ez a háború. Soha még támadó fél nem volt olyan ked­vező helyzetben, mint az olasz. Hisz a flotta egyenesen lehetetlenné teszi, hogy az anya­országból bárminő segítséget is­­ kapjon a Tri­­poliszt védő sereg, míg az olaszok szinte korlátlan mennyiségben szállíthatnak Tripo­­liszba csapatokat, fegyvereket s élelmiszert. Még­sem ér el semmi valamire való ered­ményt az olasz sereg. S ennek az oka kato­nai szakemberek szerint a vezérlet, amely­ben nincs semmi aggresszi­vitás és semmi in­tuíció. Amellett a felderítő szolgálat is ros­­­szul van szervezve s Caneva fővezér csak bennszülött kémek állításaira építi fel hadi­tervét. Nem is szólva arról, hogy az olaszok nem ismerik a védő török seregnek céljait és szándékait, hanem még a számát sem tud­ják s egyátalán nem tudják, hogyan vannak felszerelve a törökök. Nagy fölén­nyel em­lítik az olasz jelentések, hogy a törökök csak kis kaliberű ágyukkal lőnek a városra, de azt elhallgatják, hogy van a törököknek nyolcvan egész modern, nagykaliberű gyors­tüzelő ágyújuk, amelyből majd akkor kap­nak kóstolót az olaszok, ha beljebb merész­kednek Tripolisz belsejébe. Az egészségi vi­szonyok is kedvezőtlenek az olasz csapatok­ban, mert nem szokták meg az éghajlatot. Tegnapelőtt volt négy hete, hogy az ola­szok megszállva tartják Tripolisz városát, de négy hét óta semmit sem csináltak. Miután maga az olasz kormány is sejtette Cseppnyi tizennégy éves fejében volt már annyi értelem, hogy felfogja, milyen keser­ves otthon a pénzszerzés, mennyire gond és mennyi az emésztő bánat, nem akarta hát a maga bajával is megtoldani az öregek hely­zetét. Kora reggel a cipőtisztítás, aztán befűteni a kályhába, öntözni az öntözőkannával, ki­seperni az üzletet, a redőnyöket felhúzni, mind az ő dolga volt. Milyen jól esett volna egy kis panaszko­dás, milyen enyhülést hozna egy vers­­öny, amit az anyja kötényébe belesírhatott volna! De ha nem lehetett! Minden két-há­­rom hónapban mehetett csak haza, akkor is csak rövid időre, mert bizony a szülei messze laktak és sok volt a költség. És mennyi kü­lönböződése volt a segédek­kel! A Spitzer úr a nagy és a mérgeszöld nyakkendőjével, a piperkedő­ Krón úr és a pufók, örökösen perlekedő Rosmayer úr, mennyi fájdalmat és keserűséget nyelettek le vele. Azt hitte nem birja tovább! Pedig szerette az üzletet. Ha nem bántották, nem volt boldogabb em­ber nála. Ismerte az üzlet egész berendezését és ez a megismerés igaz örömet szerzett neki. Sugárzott az arca, ha a Papek úr nagyúri ve­vőket szolgált ki és tőle kért egy-egy vég­árut: Árpád, a piros­, kékcsíkos diagonál­t! Ilyenkor mosolygóra fordult a szája és a jól végzett munka öröme emelte a mellét. Egy vasárnap reggel valamivel később éb­redt fel a szokottnál és nem készült el ren­des időre a cipőtisztítással. Rosmayer úr, aki a legszigorúbb volt hozzá, kidugta az ágyból a fejét és amikor a tisztá­latlan ci­pőkre tévedt a tekintete, nagyon feldühösö­­dött, felkapta az egyik cipőt és az inas fejé­hez vágta. Az inas sírni sem mert, pedig egész teste rángatódzott a gyilkoló fájdalomtól. Sánti­­kálva kivánszorgott a segédszobából és a konyhába menekült Márihoz. Itt kisírta ma­gát és megint jó volt minden. De Rosmayer úrnak még a pillantását is messziről el­kerülte. Márival annyira összeszokott, hogy vala­hányszor Mári vasárnap délutánonként el­ment a kimenőjére, az inaska sírásra fakadt. Pár hónap múltán Mári elment Papekék­től. Az inaska csüggedten kérdezte: — Hát itt hagysz engem Mári? Mit csiná­lok egyedül, mikor mindenki engem bánt. Meglátod, egyszer még a Rosmayer úr be­veri a fejem. Hát igazán itthagysz engem Mári? A cselédnek beárnyékolta a szívét az örömérzés és a megelégedés, hogy a kisfiú így vonzódik hozzá és csaknem sírva mondta: — Elmegyek kisfiú, itt kell hogy hagyja­lak. Mit csináljak, mikor a nagysága olyan szekánt? De azért ne felejtsél el kisfiú, ne felejtsd el a Márit . . . Az inaska átfogta a nagy vad leány nya­kát és ott szepegett, nyöszkélt a mellén. Mári beszélni akart, de minduntalan kettéharapta a szót, mert nyelnie kellett, hogy hangosan ne törjön elő belőle a sírás. Simogatta a kis­fiú haját és törölgette a homlokát. Közben egyre csak azt hajtogatta: Ne felejtsél el kisfiú . . . II. Mári mégis csak visszakerült Papekékhoz. Büszkébben, hegyesebben, mint mikor első­­izben volt ott, mert gondolta, hogy szükség van rá, különben nem vették volna vissza csaknem másfélszeres bérrel. Az in­askora alig ismert rá. Csenevész alakját megkemé­­nyitette az erőltető munka. Nemcsak hogy megnyúlt azóta, hanem mindenképen gyara­podott. — De megnőttél kisfiú — szólt Mári. Az inaska büszkén mondta: — Ide üss Mári, ha akarsz valamit látni, — és széles emelkedett mellére mutatott. Este beszélgettek sokáig, míg csak ki mem

Next