Délmagyarország, 1912. február (3. évfolyam, 26-49. szám)

1912-02-01 / 26. szám

1912 Központi szerkesztőség és Kiadóhivatal Szeged, en Korona-utca 15. szám cin budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., Városház-utca 3. szám cin ELŐFIZETÉSI KR SZEGEDEK egész évre . K 24­— félévre . . . R 12’— negyedévre . R 6­— egy hónapra K 2*— n­ Egyes szám­ára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN: egész évre K 28­— félévre . . . S 14*— negyedévre . K V— egy hónapra i­ 2.40 Egyes szám ára 10 fillér. Csütörtök, február I 11 TELEi Uft-SMft. Szerkesztőség 305 Kiadón­.veisz 836 interurbán 3<­5 n Budapesti szerkesztősei­ telefon­száma 118—12 Ill. évfolyam­, 26. szám Az új horvát bán. Az első lépés, mellyel politikáját az uj horvát bán mindjárt kineveztetése után bevezette, a zágrábi országgyűlés felosz­latása volt. Nem kár érte. Rövid életű voltára maga is el lehetett készülve. Hiányzott összeté­teléből az élőképesség. Csupa negatív elem alkotta többségét, az is frakciókra széttö­redezve; a kormányzat megbízható táma­szául csupán egy jelentékeny számú unio­­nista csoport szolgált, s a bán imént le­mondott elődének híveiből. Ahogy nem boldogult egy ily szerke­zetű országgyűléssel Tomasich Miklós, úgy nem kezdhetett vele semmit utóda, Duvaj Ede sem. Kísérletezni talán lehetett volna, de előre láthatóan kilátástalanul, mert csak meddő kínlódást eredményezhetett bár­mily ekszperimentum. Föltétlen többség szerkesztése kizárt dolog volt, hiányzott hozzá az alkalmas anyag. Akikkel a magyar koalíció alatt próbál­koztak az államférfiak: a horvát-szerb koalíció embereivel a kísérlet balul ütött ki. Ez a pártképződmény ugyan állítólag a kiegyezés alapján áll, de aspirációi mes­­­sze eltérnek a kiegyezés eszmekörétől s programja az őszinteség hiányában szű­kölködik. Már Tomasich is tisztában volt vele, hogy ez a képződmény a gyakorlati politika számára értéktelen. Felette az új horvát bán most egyszerűen napirendre tér s ezt teszi annál inkább, mert a múlt választáskor is a horvát-szerb koalíció két­kulcsos volt: elvileg anionistának hirdet­te magát, de taktikailag az államegység ellenzékével, a jogpárti töredékekkel ko­operált. Hogy ez utóbbiak a kormányzat támo­gatására egyáltalán nem valók, az bizo­nyításra alig szorul. Duvaj bán annak puszta gondolatát is­­ elutasítja magától, mert ő a horvát országgyűlésen elvhű és elvszilárd unionista többségre óhajt és re­mél támaszkodhatni. Neki nem kellenek az olyan frakciók, melyek a kiegyezési alap ellen támadnak, sem megbízhatatlan koa­­leáltak, kik azt politikájukhoz csak kiinduló pontnak fogadják el. Ilyen összetételű szaborban le kellett tennie egy kormányképes többség alakítá­sának minden reményéről. Mindezeket fontolóra vette az új horvát bán, s leszámolt a helyzettel. Nem voltak illúziói a­felől, hogy az országgyűlési frak­ciók felé bármely közeledő lépés gyakor­lati eredménnyel kecsegtetne. A keserves munka, amit esetleg egy dolgozó ad hoc többség összehozására pazarolt volna, alig éri vala meg a fáradságot, mert rövid idő u­tán már napok elmúlta után is, összeom­lással fenyegetett, s annál keserűbb har­cokat, vad összeütközéseket, botrányokat idézett volna utólag elő. Ezeket előzte meg Cuvaj dr okos előrelátással, midőn a hor­vát országgyűlés felosztásához folyamo­dott, s ez által a létező bonyodalmak he­lyén tabula oasa-t csinált, hogy jobb uj helyzetalakulásra adjon alkalmat és mó­dot. Uj­bánnak uj helyzetre van szüksége, melyet politikájához s melyhez politiká­ját alkalmazhassa. Megnyugvással, biza­lommal nézhetünk törekvései felé; mert ő erős meggyőződésű hive az uniónak s ab­ból a politikai iskolából való, mely a hor­vát és magyar hazafiságot összhangzatba hozni, a közélet alapos ismeretét államfér­fim judiciummal és hivatali óvatossággal alkalmazni tudja. Ez az iskola sok kiváló politikust adott már a horvát nemzetnek. A horvát nemzet kijózanodási folyama­tára alapítja az új horvát bán az ő termé­szetes és jogos várakozásait. E folyamat megindulásából már előtte is látott biztató előjeleket s elért belőle annyit, hogy a hor­vát választók bizalmában a felforgató elem térvesztése megkezdődött és egy új unionista párt kialakulhatott. Cuvaj­di erő­sen bízik a kijózanodási procedura további Komédiás-ünnepek. írta Váradi Antal. Kívülről nézve: mindennap ünnep a szín­háznál. Mindennap öröm és szórakozás, mu­latság és vigalom. Belülről tekintve nyomo­rúság, de még csak nem is cifra. Ünnep a kezdő színésznek az első föllé­pése, a javakorbéninek a jutalomjátéka, a vén színészeknek a nyugalomba vonulása. És ezek az ünnepek milyen keserűek! A rosszul sikerült jutalomjáték, — az örökre való búcsú a színpadtól, — és az első föllépés ré­mes aggodalmai, amikhez csak a rigorozáló diák félelme hasonlítható, azzal a különbség­gel, hogy ha a rigorozáns elbukik, megismé­telheti a vizsgálatot. De jaj annak a színész­­nek, aki előszörre elbukott. Az ugyan nem egyhamar l esz doktorátusi! Balogh István leírja az ő kezdő lépéseit, melyek elég göröngyös pályán haladtak. „Jártam az iskolába — írja naplójában — és csekély fizetésért tagja lettem a színész­­társaságnak. Mikor játszottam, iskola­­társaim feljöttek a színpadra s ott bátoríthat­tak, hogy szégyent ne hozzak a fejekre s lent tapsokkal jutalmaztak.“ Szóval, kollegiális klakkja volt. „Sokszor gonosz tréfákat is csináltunk egymással. Egyszer gyolcsos-tót szerepét játszván, tótos magyarságom, dalocskám és táncom igen tetszett a víg cimboráknak. Egy­szer, ily minőségben — már tudniillik a gyol­csos-tót szerepében és maszkjában — feicsal­tak engem a színpadra vezető folyosóra s midőn már jelenésem következnék, egyen­ként ellopództak tőlem s magamra hagytak. Színpadra akarván visszamenni, a betanított őr szegzett fegyverrel állotta utamat s iszo­nyúan leszidott, hogy vándor gyolcsos­ tót létemre mit akarok a színpadon keresni. Hiába mondom, ki vagyok, mi vagyok, nem­ akart bebocsátani s már aggódni kezdek, hogy színpadi jelenésem elmarad s utóbb csak az urfiak eszközléséből juthattam be hivatásom helyére.“ Vagyis: mikor már megelégelték a jurá­tus-pajtások a szegény Pista kínszenvedését, előállottak és beb­ocsátottak. De ő sem maradt adós. Csinált ő is magá­nak ünnepet! ..Kölcsön fejében magam is gyakran meg­tréfáltam a műpártoló urfiakat, kik szebb színésznő ittek neik cukorsüteményeket- és ez­zel egyértékű édes, hízelgő beszédekkel ud­varoltak. Lehet, hogy egy kis irigység is fért oldalbordámhoz, elég az hozzá, néha felmásztam az ismert zsinórpadlásra s innen egy korsó vízből erősen kezdem fecsken­dezni szép kalapjaikat és öltönyeiket. Eleinte azt hitték, hogy a födélen át eső csepeg be,­­a régi rondella olyan épület volt, hogy sokszor becsurgott az eső, sőt a szél állandóan ke­­resztülfújt rajta, kivált mikor árverésen el­adták és uj német gazdája lerontatta a fejét), ide amint megtudták, hogy kint száraz idő van, rám rohantak, megugrasztottak úgy, hogy csak a rác ürm­ös és csája mellett bé­­kültünk meg.“ Előadás után tudniillik vagy a ma is meg­levő aranykéz-utcai hasonló nevű vendég­lőbe, vagy a hajóhídon át a Rácváros kis korcsmáinak valamelyikébe mentek, ahol a már akkor is divatos csája (rétesféle rác sü­temény) és jóféle ürmös mellett szövögették tovább ábrándjaikat. A régi Nemzeti Színháznak voltak azután a fönt nevezetteken kívül még egyéb ünnepei, teszem föl azt, mikor vándor kóklerek, kép­­mutogatók vagy zene­virtuózok léptek föl a színpadon. Mert ez is megtörtént,­­még­pedig igen gyakran.­­Legalább húsz esetet tudok kimu­tatni. Többi között valaki irt egy egyfelvoná­­sos darabot, amely egy gőzhajó fedélzetén játszott, mialatt a háttérben a vászon egyre változott, tengelyen járt a függöny és egyre húzták, amíg le nem forgott az egész s ez ábrázolta a hajó menete közben változó tája­kat. Ezt nevezték régente vándor-képeknek- Magam is láttam. A régi Nemzeti Színház nagyon kedélyes kis teátrum volt. Először is párnázott kék ülései voltak s minden páholy máskép volt kárpitozva. A bérlő tudniillik úgy elhelyezke­dett benne, mintha örök időre az övé volna a páholy és berendezte azt a maga teljes ké­nyelmére. Hozatott belé bútorokat, szőnye­geket, lábzsákot és párnákat. Akár aludni is lehetett­­ benne. Legcifrább volt azonban a minden páholy-ajtón lógó csengetyű­, amely

Next