Délmagyarország, 1912. március (3. évfolyam, 50-76. szám)

1912-03-01 / 50. szám

2 napról-napra az ország legszentebb ja­vait, a­nélkül, hogy a házszabályokkal való visszaéléseknek legalább bizonyos korlá­tok közé való szorítását, könnyű és ké­nyelmes garázdálkodásnak megnehezíté­sét, szóval a házszabályszerű védekezés­nek eddig még ki nem próbált eszközeivel való élést meg nem kísértené? Valóban lehetetlen humoros érzések nél­kül tudomást venni a technikai obstrukció mai felzúdulásáról, mikor észrevette, hogy az elnök, pártatlanságának teljes megőrzé­sével és minden erőszak nélkül, egy kissé tövisesebbé és rögösebbé teszi a techniká­­zás útjait és róka­csapásait. DÉLMAGYARORSZÁG 1912. március 1. A képviselőház ülése. — Harc a házszabály körül. — (Saját tudósítónktól.) A technikába fűlt a Ház mai ülése is és a technika eszköze a teg­nap bevált módszer szerint ma is a házsza­bályvita volt. Sűrű sorokban voltak együtt a képviselők, amikor Návay elnök fél tizenegy után megnyitotta az ülést, csak a Kossuth­­párti mezőny üres. Minden érdeklődés az el­nök előterjesztései felé fordult, mert a teljes erővel megújult technika szabadságkérő le­velekben rejtegette a maga bombáit. A ház­szabályvita különben eltartott egész az ülés végéig, úgy hogy határozathozatalra nem kerülhetett sor. Holnap valami újabb válto­zattal előreláthatóan tovább tart a huzavona. Az ülésről ez a tudósítás szól: Návay Lajos elnök féltizenegy órakor nyi­totta meg az ülést. Mihályi Péter jegyző fölolvassa a tegnapi ülés jegyzőkönyvét, amelyet észrevétel nél­kül hitelesítenek. Az elnök fölolvassa a leveleket, amelyek a kérés visszavonását azzal okolják meg, hogy az elnök házszabályellenesen akarta kezelni a kérést. Mihályi Péter jegyző fölolvassa az össze­férhetetlenségi bizottságnak azt a h­atároza­tát, amel­lyel Inczédy Samu báró mandátu­mát, gondnokság alá helyezése miatt, meg­szűntnek jelenti ki. A Ház fölhatalmazza az elnököt, hogy a széki kerületben rendelje el a választást. Széchenyi Emil gróf összeférhetetlenségi ügyében a zsűri kisorsolását március 11-én déli 1 órára tűzik ki. (Vita a névszerinti fölött.) Az elnök bejelenti ezután, hogy több kép­viselő szabadságot kért. — Megadjuk! — kiáltja az egész jobboldal. Eitner Zsigmond kéri, hogy a kérdést kü­­lön-külön tegyék fel. Kenedi Géza: Mivel a képviselőház nem névszerinti szavazásokkal tartozik, hanem az a kötelessége, hogy dolgozzék s az időt ne vesztegesse . . . Hogy a szavazások egyen­­ként történjenek, erre semmi szükség, ezért beterjesztem a következő indítványt: „Mondja ki a Ház, hogy a szabadságot mind az öt képviselőnek megadja“. (Viharos éljenzés és taps a jobboldalon, nagy lárma a Justh-párton.) Polónyi Géza: A házszabályok 255. sza­kasza alapján a kérdést az elnöknek úgy kell feltennie, hogy a képviselők igen­ nel vagy nem­mel szavazhassanak. Már most, ha én az egyiknek meg akarom adni a szabadságot, a másiknak nem, akkor mikép szavazzak. (Ne­vetséges beszéd.) A házszabályokat úgy te­kintjük, mint alkotmánygaranciát. (Fel­kiáltások: Visszaélnek vele!) A tisztelt elnök úr a házszabályt eddig így gyakorolta és így értelmezte. Kenedi Géza indítványát ilyen körülmények között nem bocsáthatja szava­zás alá. Ha a házszabályt meg akarják vál­toztatni, akkor tegyenek ilyen irányban in­dítványt. Batthyány Tivadar gróf: Fejtegeti, hogy minden kérést külön kell szavazás alá bocsá­tani. Kozma Andor: Akadályozzák a törvény­hozást! Batthyány Tivadar gróf: Kérdi Keneditől, mint jogásztól, van-e joga neki arra, hogy egyiknek megadja a szabadságot, a másiknak ne? Ha igen, akkor az indítvány sérelem, erőszak. (Nagy ellentmondás és derültség jobbról.) Azt mondják, nem azért jöttünk össze, hogy név szerint szavazzunk. Ha Ke­nedi új szabadságokat akar, nyújtson be in­dítványt a házszabályok megváltoztatására , ha majd eltörlik a név szerinti szavazást, ak­kor nem lesznek. De addig akkor rendezhe­tünk név szerintit, amikor hazafias meggyőző­­désü­nk megkívánja. (Az elnök nyilatkozata.) Návay Lajos elnök: Kijelenti, hogy Kenedi indítványának megokolását nem fogadja el, mert teljesen irreleváns, akar-e név szerintit a Ház, vagy nem. Részletes fejtegetésébe bo­csátkozik a házszabályoknak s azt bizonyítja, hogy először Kenedi indítványát kell szava­zás alá bocsátani, mert ha a Ház mindenkinek megadja a kért szabadságot, senkit sérelem nem ér. De ha a Ház többsége nem fogadná el Kenedi indítványát, akkor sor kerül a többi indítványokra, melyek az egyenkénti szavazást sürgetik. Precedenst olvas föl, mely szerint a Ház a koalíció idején Hoitsy indít­ványára törvényszakaszokról is együttesen szavazott. (Élénk helyeslés és derültség a jobboldalon.) Lovászy Márton: Miután akkor ellenindít­­ványt nem tettek! Návay Lajos elnök: Dehogy­nem. Maniu is tiltakozott ellene, de a Ház úgy határozott s tovább ment. Akkor is az obstrukció leszo­rítására­ tették ez intézkedéseket, csakhogy akkor más volt az önök látképe. (Élénk tet­szés, taps és éljenzés a jobboldalon.) A sza­bály előírja, hogy a törvényjavaslatokat elő­ször az osztályoknak kell tárgyalni. Hát meg­tartják ezt? Olvassa a házszabályt. Ráth Endre: Már elolvasta, de úgy látszik, nem érti. (Nagy zaj.) Az elnök: Lehet, hogy korlátolt vagyok. Tehát Kenedi indítványának házszabálysze­­rűségét az próbálja ki, lehet-e rá igennel vagy nemmel szavazni. Ha kétszáz képviselő mind az ötnek megadja a szabadságot, teljesen mellékes, hogy harminc meg akarja-e adni vagy nem. (Nagy zaj a szélsőbaloldalon.) Ke­nedi indítványa egészen házszabályszerű, azt visszautasítani joga nincs, szavazás alá fog bocsáttatni. (Élénk helyeslés a jobbolda­lon.) (A házszabály vita eredménye.) Barabás Béla: A házszabályok fölötti vita mindig eredmén­nyel jár és nem időpocséko­­lás. (Székely Ferenc tagadólag int.) Hiába rázza a fejét az igazságügyminiszter, a ház­ az egyik ispán-ház felől egy piros ruha előtte volt már. A lustasága eltűnt és meglepetve ugrott fel: — Szeréna. Az asszony fehér arccal meredt rá és a szikrázó napon, a piros ruhába dideregni kezdett. — Tass ur, Tass ur, — hebegte félig ájul­tam — No, Szeréna, ne ijedjen meg, mondta Tass. Nem szólok senkinek. Az asszony kezet akart csókolni neki. — Hát asszony lett, Szeréna? — Igen. — Itt laknak? — Igen. Ispán az uram a Csákány nagy­ságos urnái. Azután elváltak. Egy hét múlva rettenete­sen unatkozott Tass. A major szép volt, a kényelem fejedelmi volt, de naphosszat nem látott egy emberi lelket sem. Délelőtt tíz óra tájban ekkor átsétált az ispánház felé. A ház előtt két apró gyermek játszott, a konyha ajtaja­ nyitva volt. Tass bement. Az ajtóban találkozott az asszonnyal. Alig volt ideje meglátni a felgyűrött ujjú, gömbölyű karját, már elárasztotta a suttogó, rémült, felhábo­rodott kitiltás. — Menjen innen. Hogy jöhetett ide? Meg­látják. Nem szabad idejönnie. Rögtön men­jen. Azonnal. Tass elámulva nézte a sápadt, riadt as­­­szonyt. — Rögtön menjen. Rögtön. Tass dühbe jött. — El akarok jönni egyszer — mondta — mikor egyedül van. — Nem. Nem. — Maga nem volt mindig ilyen erényes. — Takarodjék. Tass nem akart veszekedni. Elment. De ha­lálosan unatkozott és bosszantotta ez a nagy erkölcsiség. Ez nem komoly dolog. Nevetsé­ges. Másnap délelőtt megint átsétált. Az asszony sötét, csendes gyűlölettel fogadta. — No, Szeréna — mondta Tass — csak nem komoly dolog ez. — Menjen. Takarodjék. Tass dühbe jött. — Holnap délelőtt tíz óráig meggondolási időt adok. Ha nem gondolja meg a dolgot, furcsa történetet fognak tőlem hallani a Csá­kány-majorban. Az asszonynak remegett a teste valami belső didergéstől. Tass most már dühösen kegyetlenkedett: — Délelőtt tíz óra — mondta ridegen. Délután a veranda elé került az asszony. Tass egyedül volt. Odament hozzá. — No — mondta Tass — látja, ezt szere­tem, ha okos. Egy olyan szép asszony, mint maga... — Nem, — válaszolt sápadtan az as­­­szony — nem azért jöttem. — Hanem? — Tass ur, könyörgöm, ne bántson. Tass dühösen rázta meg a fejét. — Tass ur, hebegte az asszony, az isten szerelmére... — Eh, mondta Tass, hagyjon békét ne­kem. Az Olympiában nem volt ilyen kényes. Csak nem hiszi, hogy komolyan veszem a maga tisztességét.­­ Az asszony egy nagyot lélekzett, ránézett és elment. Másnap reggel nyolc óra tájban kelt fel Tass. A verandán Csákánnyal találkozott. — Te még itt vagy, kérdezte tőle. Vége a három órás felkelésnek? — Dehogy — válaszolta bosszankodva Csákány. Dolgom van. Az ispánnám agyon­lőtte magát. Tass megszédült. — Az ispánnéd? Melyik? — Az a gömbölyű asszony, az a piros­ruhás, amelyiket láttál. Csákány elment. Tass remegő lábakkal állott és szédülve fogódzott a korlátba. Bele­bámult a friss, meleg nyári reggelbe. Görcsös fájdalom csavarta össze a szivét. Nem tudott gondolkozni és nem tudott álmélkodni se ezen a kétségbeesett, hallatlan becsületességen. Csak azt érezte, hogy nem is akarta igazán az asszonyt, hogy csak szeszélyből és bos­­­szuságból zsarnokoskodott vele, hogy egy tiszta emberi életre úgy taposott rá, mint ahogy egy féregre tapos gondtalanul az em­ber. Nag v árnyék borult rá könnyelmű lel­kére és dühödt magakínzással mondta el ma­gának : — Becstelen, gaz gyilkos vagyok.

Next