Délmagyarország, 1912. április (3. évfolyam, 77-100. szám)

1912-04-02 / 77. szám

1912 Mzponti szerkesztőség és kiadóhivatal Szeded. s=3 Sorona-Btca !5. szám­ért Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., «= Városház-utca 3. szám 1=1 ÍLöramS­­AH SZÍtiKUSft egész évre . R 24-— félévre . . . R negyedévre . R £•— egy hónapra . Egyes szám­ ára 10 fillér. lii. évfolyam, 77. szám 11 aÖPIZETESI AR VEDEREN: 12*— egész évre R 2S*— félévre . . . R 14*— 2*— negyedévre . R 7*— egy hónapra R 2.40 u Egyes szám ára 10 fillér. Kedd, április 2 TELEFON-SZAÄ: Szerkesztősei 305 crs ftiadóhivatv *30 Interurbán 305 Budapesti szerkesztőség telefon­száma 12* 17 A politikai helyzet. Jelentőségét a királyi kéziratnak a tör­ténelem fogja egész nagyságában megálla­pítani. De már ma is, a jelen harcaiban, megmutatkozik rendkívüli hatása abban a nagy megnyugvásban, amelyet a közvéle­ményben keltett. Kiváltkép a munkapárton kitörő lelkesedéssel fogadták a szerencsés megoldást, mely beláthatatlan zavarokat hárít el az országról s amely úgy formájá­nál, mint tartalmánál fogva minden ma­gyar embert nemcsak megnyugtathat, ha­nem elégtétellel tölthet el. Újabb királyi­ nyilatkozattal, melyhez semmi más idegen tényezőnek hozzászólása nincs, pecsétel­tetek meg nemzetünk újoncmegajánlási joga különösen s alkotmányossága általá­ban. Ez eloszlathat minden­­ aggodalmat azokban, akikben ilyen aggodalmak éltek. Viszont félrem­agyarázhatatlanul precizí­­rozza királyunk alkotmányos és a nemzet által törvények útján reája ruházott jogait a felmerült kérdésben. Az a­ meleg szívü felhívás pedig, amel­­­lyel Európa szentkoronás patriarchája nemzetünkhöz fordul, hogy segítsük őt királyi feladatainak teljesítésében és ural­kodói gondjainak elviselésében, lehetetlen, hogy mély hatást ne keltsen minden gon­dolkodó és érző magyar ember szivében. Minden pártszempontnak háttérbe kell vo­nulnia hallatára e felhívásnak, melylyel az agg király a nemzethez fordul. Mert nincs nagyobb érdeke ennek az országnak s a benne élő nemzetnek, mint a királyával és a dinasztiával való egyetértés és har­mónia. A kormány és a munkapárt, mely kez­dettől fogva ennek a nagy érdeknek ápolá­sát vallotta feladatául, örömmel és elég­tétellel mutathat rá, hogy e feladatát az elmúlt hetek legnehezebb­ óráiban is teljes sikerrel tartotta szem előtt s ezáltal a vál­ság minden elmérgesedésének gátat vetett. Hála érte azoknak a férfiaknak, akik ebben a nehéz és kényes munkában közreműköd­tek: első­sorban gróf Khuen-Héderváry Károly miniszterelnöknek s akik az ő ol­dalán állottak végig: Lukács Lászlónak és Tisza Istvánnak, valamint a kormány ös­­­szes tagjainak. Ami az ellenzék magatartását illeti, el lehetünk készülve gáncsoskodásra, mert hisz a munkapárt a válságot a maga ere­jére támaszkodva hárította el. De nem hisszük, hogy akadjon lelkiismeretes és komoly politikus, aki meg mem­ hajolna a megoldást motiváló nagy szempontok előtt s magának a megoldásnak szerencsés ihlettel megragadott formája előtt. Most pedig idézzük azt a valóságot, ami kicseng a királyi manifesztumból. A királyi kéziratnak megkapó szubjektív hangjában tragédia zsong. Ez a hang töb­bet mond, mint a tartalom. Egy öreg ki­rály hivatkozik benne előéletére, mely az alkotmány respektálásában telt el s kéri a lehetőséget, hogy uralkodói feladata to­vábbi betöltésénél békén élhessen a lelki­ismeretével. Megérezzük belőle, hogy az eskü, melyet az alkotmányra tett, komoly vezérlője az uralkodásban s nyugalmát feldúlja, ha az eskü tiszta megtartásához kétség fér. Tán még több lappang ezekben a sorokban, talán épen az, amit sokfelé suttognak, hangosan hi­resztelnek, hogy ha a dologi konfliktus el nem intéződik, öreg királyunk a lelkiismerete harmóniáját az­zal lett volna kész megmenteni, hogy másra hárítja a döntést s a lelki tusát, másra, aki fiatalabb, ellentállóbb s még nem tette le azt az esküt. Nem vétünk a köteles diszkréció ellen, ha nyíltan kimondjuk, hogy a kormány gyors és elszánt fellépése megdöbbentő eseményeknek vágta be az útját s meg­mentette nemcsak az országot, de a monarchia másik államát is, egy, követ­kezményeiben egész Európára kiható meg­rázkódtatástól. Hol az a rezolució, amely egy koronás király e nyilakozatával felérne? Hol az a politikus, hol az a párt, hol az a hazafi, aki ezzel be nem érné? „Határozott akarata“ őfelségének „tisz- A rongyművész.*) Irta Juhász Gyula.­­. Ennek a történetnek nagyon számom a szövege, de valami víg Offenbach muzsikát ■ tessék gondolni hozzá kíséretül, valami olyan muzsikát, amelyben aranyos őszi levelek nótázva, táncolva és kacagva­­ hullanak a földre. Valami ilyen muzsikát. Georges mesterről szól ma igaz mesém. Georges mester valódi neve, ha jól emléke­zem, Péter volt, vagy Pál, de ez nagyon pol­gári, nagyon egyszerű, minden titokzatos­ság nélkül való és a polgárok nem szeretik a polgári nevet, ha művész viseli. A polgá­rok azt szeretik, hogy a művész valami fura figura legyen, valami különös, mert külön­ben hogyan szidhatnák és hogyan bámulhat­nák. Ezért lett az én igaz mesém hőse Georges mesterré. Mert ez francia név és ,ha már francia, akkor lehet vele kezdeni va­lamit. Karmester úr, ott a szivem mélyén, maga nagyon gúnyos muzsikába kezdett! Egy kis szünetet kérek, egy kis csöndet, így, most már tovább mesélhetek. Georges mester rongyokból színes tarka *) Ez a végtelenül finom és őszinte elbeszé­lés megjelent angol nyelven, egyik londoni artista lapban, és misztikus rongyokiból ismert hires képe­ket rakott föl egy nagy, bánatos fekete vá­szonra a színpadon, a közönség előtt. Mert a közönség nem csak a művészetre kiváncsi, de a művészre magára is! És látni akarja, hogyan csinálja a szépséget a művész. A közönség gyönyörködni akar a művészke­désben, a közönség azt akarja, hogy előtte szenvedjen, vergődjön és teremtsen a mű­vész. Csak ide vele, mutassa meg szépen a könnyeit, a kínjait, a szerszámait. Mert így el lehet hinni a művészetét. Georges mester tudta ezt és ezért csinálta a képeit ott, a nyilvánosság­­ dobogóján. Georges mester művész volt, igazi, aki valamikor nem ron­gyokból csinálta a képét, de drága festék­kel nagyon drága festékkel és az úgyneve­zett műértők és műpártolók még a festék árát se tudták és nem is akarták megfizetni neki. Mert Georges mester a maga szemé­vel nézte a világ ábrázatát és az ő szeme furcsa szem volt. Mámoros lett színektől, vonalaktól, amelyek csak az ő saját külön lelkében égtek, ragyogtak, lendültek és ker­­getőztek. És amikor látta, hogy ez nem kell a magyarnak, nagyon szomorú lett mind­halálig. Egy este, mikor november végi elé­giák zokogtak a szobájában, eszébe jutott valami. Hogy az ő szines álmait rongyokká tépte az élet. Hogy rongyok az álmok és hogy rongyokból álmokat lehet szinezni. A inasok álmait. És kitalálta a mesterségét. És rongyművész lett. Egy kis­ szünetet tar­tok a mesében, karmester úr a szivem mé­lyén, de azért maga csak muzsikáljon to­vább. Valami nagyon víg Offenbach muzsi­kát, amitől fájni szoktak a november végi szivek. Valami ilyen muzsikát! 3. A zongorista, aki Georges mester munká­ját kísérte, rokona volt neki a keserűség­ben. Reménytelen szőke fiú volt, nagyon és hiába szerette Barsi Sárit, aki rózsaszínü lángruhában, lengén és kacagón táncolt, énekelt rózsaszínü és lenge malacságo­kat, amelyeket a zongorista kisért, mint mikor az ember a maga temetésén sanzonokat ját­szik. A zongorista valamikor egy lehetetlen nevű külföldi operában a zenekarban ült és diadalmas zengésű szimfóniákat tervezett. De hol van a tavalyi szimfónia? A zongo­rista lelke mélyéből gyűlölte a léha, kön­­­nyelmű melódiákat, amelyek Barsi Sári aj­káról szálltak, szálltak, egészen egy csinos, joviális kis hadnagy szívéig. Gyűlölte a zongorista e melódiákat,­­ mert a gyűlölet és szerelem olyan nagyon testvérek a szo­morú és beteg emberi szívben. De mikor Ge­orges mester száma következett, a zongo­rista egészen megváltozott. E komoly, szinte tragikusan lassú, ünnepélyes szám alatt szí­ve szerint játszhatta a kíséretet. A sárguló billentyűk égtek és zokogtak keskeny, bá­natos ujjai alatt és amig a derék kereskedők és isJhrosok a többi számok rózsaszínü és kacagó emlékein felejtették a lelküket, a szőke zongorista lágyan, tüzesen idézgette Beethovent és társait. Néha a saját meló­diáiból is próbált valamit, míg a viharos taps

Next