Délmagyarország, 1912. április (3. évfolyam, 77-100. szám)
1912-04-02 / 77. szám
1912 Mzponti szerkesztőség és kiadóhivatal Szeded. s=3 Sorona-Btca !5. számért Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., «= Városház-utca 3. szám 1=1 ÍLöramSAH SZÍtiKUSft egész évre . R 24-— félévre . . . R negyedévre . R £•— egy hónapra . Egyes szám ára 10 fillér. lii. évfolyam, 77. szám 11 aÖPIZETESI AR VEDEREN: 12*— egész évre R 2S*— félévre . . . R 14*— 2*— negyedévre . R 7*— egy hónapra R 2.40 u Egyes szám ára 10 fillér. Kedd, április 2 TELEFON-SZAÄ: Szerkesztősei 305 crs ftiadóhivatv *30 Interurbán 305 Budapesti szerkesztőség telefonszáma 12* 17 A politikai helyzet. Jelentőségét a királyi kéziratnak a történelem fogja egész nagyságában megállapítani. De már ma is, a jelen harcaiban, megmutatkozik rendkívüli hatása abban a nagy megnyugvásban, amelyet a közvéleményben keltett. Kiváltkép a munkapárton kitörő lelkesedéssel fogadták a szerencsés megoldást, mely beláthatatlan zavarokat hárít el az országról s amely úgy formájánál, mint tartalmánál fogva minden magyar embert nemcsak megnyugtathat, hanem elégtétellel tölthet el. Újabb királyi nyilatkozattal, melyhez semmi más idegen tényezőnek hozzászólása nincs, pecsételtetek meg nemzetünk újoncmegajánlási joga különösen s alkotmányossága általában. Ez eloszlathat minden aggodalmat azokban, akikben ilyen aggodalmak éltek. Viszont félremagyarázhatatlanul precizírozza királyunk alkotmányos és a nemzet által törvények útján reája ruházott jogait a felmerült kérdésben. Az a meleg szívü felhívás pedig, amellyel Európa szentkoronás patriarchája nemzetünkhöz fordul, hogy segítsük őt királyi feladatainak teljesítésében és uralkodói gondjainak elviselésében, lehetetlen, hogy mély hatást ne keltsen minden gondolkodó és érző magyar ember szivében. Minden pártszempontnak háttérbe kell vonulnia hallatára e felhívásnak, melylyel az agg király a nemzethez fordul. Mert nincs nagyobb érdeke ennek az országnak s a benne élő nemzetnek, mint a királyával és a dinasztiával való egyetértés és harmónia. A kormány és a munkapárt, mely kezdettől fogva ennek a nagy érdeknek ápolását vallotta feladatául, örömmel és elégtétellel mutathat rá, hogy e feladatát az elmúlt hetek legnehezebb óráiban is teljes sikerrel tartotta szem előtt s ezáltal a válság minden elmérgesedésének gátat vetett. Hála érte azoknak a férfiaknak, akik ebben a nehéz és kényes munkában közreműködtek: elsősorban gróf Khuen-Héderváry Károly miniszterelnöknek s akik az ő oldalán állottak végig: Lukács Lászlónak és Tisza Istvánnak, valamint a kormány összes tagjainak. Ami az ellenzék magatartását illeti, el lehetünk készülve gáncsoskodásra, mert hisz a munkapárt a válságot a maga erejére támaszkodva hárította el. De nem hisszük, hogy akadjon lelkiismeretes és komoly politikus, aki meg mem hajolna a megoldást motiváló nagy szempontok előtt s magának a megoldásnak szerencsés ihlettel megragadott formája előtt. Most pedig idézzük azt a valóságot, ami kicseng a királyi manifesztumból. A királyi kéziratnak megkapó szubjektív hangjában tragédia zsong. Ez a hang többet mond, mint a tartalom. Egy öreg király hivatkozik benne előéletére, mely az alkotmány respektálásában telt el s kéri a lehetőséget, hogy uralkodói feladata további betöltésénél békén élhessen a lelkiismeretével. Megérezzük belőle, hogy az eskü, melyet az alkotmányra tett, komoly vezérlője az uralkodásban s nyugalmát feldúlja, ha az eskü tiszta megtartásához kétség fér. Tán még több lappang ezekben a sorokban, talán épen az, amit sokfelé suttognak, hangosan hiresztelnek, hogy ha a dologi konfliktus el nem intéződik, öreg királyunk a lelkiismerete harmóniáját azzal lett volna kész megmenteni, hogy másra hárítja a döntést s a lelki tusát, másra, aki fiatalabb, ellentállóbb s még nem tette le azt az esküt. Nem vétünk a köteles diszkréció ellen, ha nyíltan kimondjuk, hogy a kormány gyors és elszánt fellépése megdöbbentő eseményeknek vágta be az útját s megmentette nemcsak az országot, de a monarchia másik államát is, egy, következményeiben egész Európára kiható megrázkódtatástól. Hol az a rezolució, amely egy koronás király e nyilakozatával felérne? Hol az a politikus, hol az a párt, hol az a hazafi, aki ezzel be nem érné? „Határozott akarata“ őfelségének „tisz- A rongyművész.*) Irta Juhász Gyula.. Ennek a történetnek nagyon számom a szövege, de valami víg Offenbach muzsikát ■ tessék gondolni hozzá kíséretül, valami olyan muzsikát, amelyben aranyos őszi levelek nótázva, táncolva és kacagva hullanak a földre. Valami ilyen muzsikát. Georges mesterről szól ma igaz mesém. Georges mester valódi neve, ha jól emlékezem, Péter volt, vagy Pál, de ez nagyon polgári, nagyon egyszerű, minden titokzatosság nélkül való és a polgárok nem szeretik a polgári nevet, ha művész viseli. A polgárok azt szeretik, hogy a művész valami fura figura legyen, valami különös, mert különben hogyan szidhatnák és hogyan bámulhatnák. Ezért lett az én igaz mesém hőse Georges mesterré. Mert ez francia név és ,ha már francia, akkor lehet vele kezdeni valamit. Karmester úr, ott a szivem mélyén, maga nagyon gúnyos muzsikába kezdett! Egy kis szünetet kérek, egy kis csöndet, így, most már tovább mesélhetek. Georges mester rongyokból színes tarka *) Ez a végtelenül finom és őszinte elbeszélés megjelent angol nyelven, egyik londoni artista lapban, és misztikus rongyokiból ismert hires képeket rakott föl egy nagy, bánatos fekete vászonra a színpadon, a közönség előtt. Mert a közönség nem csak a művészetre kiváncsi, de a művészre magára is! És látni akarja, hogyan csinálja a szépséget a művész. A közönség gyönyörködni akar a művészkedésben, a közönség azt akarja, hogy előtte szenvedjen, vergődjön és teremtsen a művész. Csak ide vele, mutassa meg szépen a könnyeit, a kínjait, a szerszámait. Mert így el lehet hinni a művészetét. Georges mester tudta ezt és ezért csinálta a képeit ott, a nyilvánosság dobogóján. Georges mester művész volt, igazi, aki valamikor nem rongyokból csinálta a képét, de drága festékkel nagyon drága festékkel és az úgynevezett műértők és műpártolók még a festék árát se tudták és nem is akarták megfizetni neki. Mert Georges mester a maga szemével nézte a világ ábrázatát és az ő szeme furcsa szem volt. Mámoros lett színektől, vonalaktól, amelyek csak az ő saját külön lelkében égtek, ragyogtak, lendültek és kergetőztek. És amikor látta, hogy ez nem kell a magyarnak, nagyon szomorú lett mindhalálig. Egy este, mikor november végi elégiák zokogtak a szobájában, eszébe jutott valami. Hogy az ő szines álmait rongyokká tépte az élet. Hogy rongyok az álmok és hogy rongyokból álmokat lehet szinezni. A inasok álmait. És kitalálta a mesterségét. És rongyművész lett. Egy kis szünetet tartok a mesében, karmester úr a szivem mélyén, de azért maga csak muzsikáljon tovább. Valami nagyon víg Offenbach muzsikát, amitől fájni szoktak a november végi szivek. Valami ilyen muzsikát! 3. A zongorista, aki Georges mester munkáját kísérte, rokona volt neki a keserűségben. Reménytelen szőke fiú volt, nagyon és hiába szerette Barsi Sárit, aki rózsaszínü lángruhában, lengén és kacagón táncolt, énekelt rózsaszínü és lenge malacságokat, amelyeket a zongorista kisért, mint mikor az ember a maga temetésén sanzonokat játszik. A zongorista valamikor egy lehetetlen nevű külföldi operában a zenekarban ült és diadalmas zengésű szimfóniákat tervezett. De hol van a tavalyi szimfónia? A zongorista lelke mélyéből gyűlölte a léha, könnyelmű melódiákat, amelyek Barsi Sári ajkáról szálltak, szálltak, egészen egy csinos, joviális kis hadnagy szívéig. Gyűlölte a zongorista e melódiákat, mert a gyűlölet és szerelem olyan nagyon testvérek a szomorú és beteg emberi szívben. De mikor Georges mester száma következett, a zongorista egészen megváltozott. E komoly, szinte tragikusan lassú, ünnepélyes szám alatt szíve szerint játszhatta a kíséretet. A sárguló billentyűk égtek és zokogtak keskeny, bánatos ujjai alatt és amig a derék kereskedők és isJhrosok a többi számok rózsaszínü és kacagó emlékein felejtették a lelküket, a szőke zongorista lágyan, tüzesen idézgette Beethovent és társait. Néha a saját melódiáiból is próbált valamit, míg a viharos taps