Délmagyarország, 1912. május (3. évfolyam, 101-125. szám)

1912-05-01 / 101. szám

2 DÉLMA­G­Y­AR­ORSZ ' állapítjuk, hogy Lukács László irányesz­méit, alapgondolatait mindenki helyesnek ítéli, mindenki elfogadja. Ha pedig egy­szer a vezéreszmékre és a bázisra nézve a felfogások egyezők, nem látszik hiúnak a reménykedés, hogy a kompromisszum a részletekre nézve is létrejön. A kor­mányban mindenesetre meg van a teljes liberalitás arra nézve, hogy minden esz­mét és javaslatot fontolóra vesz, ha azok az alapelveket nem érintik s azokkal ellen­tétben nem állanak. A miniszterelnök a kormány létalapját és létjogosultságát abban a törekvésében jelölte meg, hogy a parlament munkaké­pességét helyreállítsa. Meg akarja szün­tetni azt a bizalmatlanságot, mely a vá­lasztójog megalkotására vonatkozólag ed­dig a kormán­nyal szemben fennállott. Tényekkel kívánja igazolni, hogy kész a választójogi reformot haladéktalanul munkába venni s­­ azt oly időben letárgyal­­tatni, hogy a legközelebbi választások már annak alapján legyenek kiírhatók. Kormány, többség és ellenzék ilyenké­pen ezen a fontos ponton is találkoznak. A miniszterelnök programbeszédének olyan jelentékeny részét foglalta le a vá­lasztóreform problémája, hogy az egyéb tervezett törvényalkotások sorozatát szinte csak szárazon elősorolta, így azon­ban a hatás talán még erősebb volt. Mert a miniszterelnök egymásután sorolta föl az egyes reformterveket, melyek kívána­tosak, fontosak és amelyek mindenképen megújhodást hoznak erre a nagyon agyonsanyargatott országra, erre a ma­gyar parlamentre. Mert az országnak s a nemzetnek legfőbb óhaja a munkaképes­ségét visszanyert képviselőház! Az eddig is eléggé ismert nagy országos érdeken felül újabb nagy ok arra, hogy e cél el­érésére mindenki lelkiismerete szerint és tőle telhetőleg törekedjék. A képviselőház a miniszterelnök hatal­mas ekszpozéja után elnapolta tanácsko­zásait. A legközelebbi néhány nap alatt a delegáció fog megszavazni provizóriumot a közös ügyek költségeiről. Azután meg fog indulni a diszkusszió a miniszterelnök program­nyilatkozatáról. 1912 május 1.' küdtem. Rendbe­­ hozom azokat. ‘Ez termé­szetes. Ezentúl közös tárcáink lesz. Hiszen együtt lakunk s együtt m­együnk színházba, Iá foglalóba.’fia két ember szereti egymást, nem válik el egymástól. És mi­nthogy ket­tőnk közül én vágyaik a gazdag,­­én fizetek. Az én ,inasom szolgálja ki ebédnél s az én soffőröm viszi a városba. A többivel ne tö­rődjék. Van pénzem s minden rendben fog menni. Én­­ annyit fogok­­ magának adni, amennyi az éttermekben szükséges a szám­lák fizetésére. Ez elég. És így nagyon bol­dog leh­et. Lionel.. . —De . . . — — Igen, nagyon boldog. Nos, mit felelhetett volna a szegény Lio­nel? Hozzá kell tennünk, hogy az ő felesége, Maud széles­­ válla, nagy asszony, hogy­­ pa­rancsoló tekintetét nehéz elviselni s hogy minden franciát gyűlöl, mint egy jelentékte­len és frivol nemzet fiait. . Egy napon, mikor a vincennesi dém­­ont nézték meg együtt,, — mert Maud mindent látni kívánt — t­rom­bi­tah­a­r­so­g­ást­­ hallottak: a katonák tartottak épen gyakorlatot. — íme, — magyarázta Lionel — itt van t az ébredés ... az ebéd . . . a zászlókiiü­­t­és ... a váltás,. . . a­ fejfuvás .. . — És a futás? A­­ futásra nincs külön dal­lamuk? — tudakolta Maud. Lionel­nek dühbe kellett vollna jönni, ugy­e bán- s kikérni m­agának az eíhihez hasonló él­­­ceket ihlazája1 fiairól? De . ... De .Lionel ’tökéletes nagyvilági férfiú, sohase fogja magát kellemetlen túlzásokra ragadtatni ... okai és veszélyei. Irta Kunz József, Az Országos Magyar Keres­kedelmi Egyesülés alelnöke. A középeurópai pénzvilág két vezető fér­fi­, akik magas átállá­sból tekintik át a gaz­dasági életet, néhány héttel ezelőtt bizalmas figyelmeztetést intéztek a bankok igazgatók­hoz. A bizalmas intések nyilvánosságra ke­rültek és riasztó hatást idéztek elő. Az első ■ vészkiáltá­st Havenstein, a német birodalom ■ jegybankjának­­ vezérigazgatója hallatta. És ennek az intelemnek nyomban utána vissz­hangot adott Pranger udvari tanácsos, az osztrák-magyar jegybank vezértitkára. Két év óta azt­­ látjuk, hogy rekordtermé­sek dacára az elsőrendű szükségleti cikkek, az élelmiszerek, a lakások egyre drágulnak. A bajt eleinte nem is ismertük fel. Ját­szottunk a magas árakkal. Az üzlet világ csak a spekulációba való ösztönt­­ merítette belőlük. A tiltó vámok oltalma­­ alatt erős­­böd­tek az ipari kartelek, nagyarányú ter­jeszkedésre buz­dul­tak a gyárosok. És a ro­hamosan fejlődő­ gazdasági éleit a kis és nagy bankokat arra biztatta,­­hogy évről­­évre öt milliókkal és húsz­milliókkal emel­jék a tőkéjüket.­­ Rohamosan emelkedett a földbirtok érté­ke és az iparvállalatok részvényeinek az ár­folyama. A tőzsdére csak ,úgy özönlött a mágnások és a kisemberek pénze, mert ott állandóan uralkodott a hausseláz és akik a legvakmerőbben játszottak, néhány hét alatt százezreket, milliókat nyertek. Azzal vajmi keveset gondoltak, hogy a földbirtok hozadéka arányban áll-e a befek­tetések összegével, hogy a kockázatokkal dolgozó­­ iparvállalatok árfolyama megfelel-e az ipartelepek belső, állandó értékének? A külső látszat úgy festett, hogy az or­szág duzzad a jóléttől. A múlt évben több, mint kétezer millió korona értékű árut vá­sárolt a külföldtől. Hogy sokkal többet fo­­gyasztott-e vagy sokkal drágábban fizette-e a szükségleteit, mint az előző években, azt meg nem tudjuk, mert a múlt évben impor­tált áruk átlagos értékeit nem állapították meg pontosan és nem hasonlították­­ össze az előző éviekkel. Csak az ejtette némileg gondolkodóba az embereket, hogy a külke­reskedelmi mérleg ijesztően nagy passzívu­mot mutat föl, hogy gabonakivitelünk las­san fejlődik és állatekszportunk óriásilag csökkent, iparcikkeikből való behozatalunk pedig a kartelek által megdrágított árak folytán messze túlhaladta ekszportunkat. A nagy iparállamokban a külkereskedelmi mérleg passzívuma senkit sem aggaszt, mert helyre üll a fizetési mérleg nagy aktí­vuma. Nagybritannia gazdasági élete oly 'erősen van konszolidálva, hogy három héten át ki­bírta közel két­millió ipari munkásnak a sztrájkját, a három heti szénhiányt és a leg­merészebb munkabérpolitikai kísérletet meri megkockáztatni. De már a franciák visszariadnak a tőke­­ekszport túlzásaitól. A párisi kormány gá­takat emel a hármas szövetségi értékpapírok beözönlése elé. Ezt ,a lépést nem tisztán gaz­dasági szempontokkal indokolja, holott ezek, úgy látszik, ép olyan befolyást gya­koroltak az elhatározásaira, mint a külpoli­tikai érvek. Most, hogy a francia tőke, amely még a m­últ évben oly erősen kínálkozott a magyar fővárosnak, teljesen kerül bennünket, —ami súlyos válságba sodorta a már említett am­biciózus középbankot — most kénytelenek vagyunk szigorú kritikát gyakorolni a leg­utóbbi évek pénzügyi és ipari alkotásai re­korderedményei fölött. Egyes szenzációs eseményekből megtud­juk, hogy­­ hiteléletünk impozáns fejlődése jórészben túltengés volt, hogy az évről-évre jobban duzzadó váltótárcákban sok a selej­tes anyag, hogy sok vállalat fenomenális árfolyama csak képzelt értéktöbbleteket fe­jezett ki. Budapest székesfőváros új sugár­­utat tervez, amikor a körúti paloták százai roskadoznak a jelzálogkölcsönök alatt. A vidéki városok milliós kölcsönöket vesznek fel olyan kulturális célokra, amelyek majd csak későbbi jövőben fognak a lakosság reá­lis szükségleteinek megfelelni. Villamos világítást rendezünk be olyan városokban, melyeknek csekély keresetű la­kossága a legszükségesebb élelmi és ruhá­zati cikkek árait nem képesek elviselni. A német nép a drágaság és a túlspekulá­­cib alapokait már felismerte és a lehető leg­nyomatékosabban, hét és félmillió szavazó­lappal tiltakozott az agrárvámok ellen, ame­lyek az élelmiszereket drágították meg, hoz­zájárulván ezzel a munkabérek és az ipari termelés egyéb költségeinek emelkedéséhez. A német nemzet nagy többsége félreért­hetetlen módon fejezte ki azt a­­ meggyőző­dését, hogy az élelmezési és egyéb szükség­leti cikkek mostani horribilis árai csak egy helytelen vámpolitika szüleményei és nem felelnek meg a termékek és készítmények belső értékének. Ebből aztán szü­­kségképen következik, hogy a könnyelműen hitelező pénzintézetek és a túlságos sokat termelő iparvállalatok részvényeinek mai árfolya­mai irreálisak. Mi itt Magyarországon az ott már felis­mert hibákat hatványozott mérvben követ­tük el. Mi a mi palotáinkat, húszmilliós kö­zépbankjainkat sokkal gyöngébb alapokon építettük fel, mint a németek. Alacsonyabb­­ kultúrájú, csekélyebb keresőképességű nép­nek a vállaira rakjuk az élelmiszerek, a la­kások és a ruházati cikkek mostani árait, melyek ebben a tőke nélküli országban sok­kal­ magasabbak, mint az erőtől duzzadó Németországban, a millárdokban dúskáló Franciaországban. És a legszomorúbb az, hogy mi, akik ilyen szomorú anyagi helyzetben vagyunk, vajmi keveset törődünk égető gazdasági problé­máinkkal és mint évek óta annyiszor, most ismét csak a tülekedő politikai­­ pártok lyu­kas mogyoróival játszunk. A pénzügyi válság

Next