Délmagyarország, 1912. május (3. évfolyam, 101-125. szám)

1912-05-01 / 101. szám

6 tiltakozott a delegáció esetleges határozatainak törvénytelensége ellen. (A külügyi albizottság előadója.) A magyar delegáció külügyi albizottsága ma délután ülést tartott, amelyen Wickenburg Márk helyébe Nagy Ferencet választották meg a bizottság előadójául. SZÍNHÁZ,JfŰVÉSZET Színházi műsor. Szerdán Leányvásár, operett. (®/3) Csütörtökön Bál az udvarnál, operett. Bemutató. (3/3) Pénteken Bál az udvarnál, operett (1/s) Szombaton Bál az udvarnál, operett. (2/a) Vasárnap este Bál az udvarnál, operett. (3/a) , Hétfőn Váljunk el, vígjáték. (3/3) Kedden Berkovics és társa, operett. (s/a) Szerdán Hoffmann meséi, zenedráma. (3/a) Csütörtökön Szerelem gyermeke, szinmü, Odry Árpád fölléptével. (V3) Pénteken Éva boszorkány, szinmü. (Váradi Aranka és Odry Árpád föllépte.) Bemutató. Bérletszünet. Szombaton Éva boszorkány, szinmü. (Váradi Aranka és Odry Árpád föllépte.) Bérletszünet. Vasárnap délután A görög rabszolga, operett. Vasárnap este Berkovics és társa, operett. (*/.) * Szinyei-Merse Pál kitüntetése. Mint félhivatalosan jelentik, a király Szinyei- Merse Pál festőművészt, a képzőművészeti főiskola igazgatóját a Szent István-rend kiskeresztjével tüntette ki. Az erről szóló legfelsőbb kézirat a hivatalos lap egyik legközelebbi számában fog megjelenni. Szinyei- Merse Pál a magyar képzőművészetnek egyik legnagyobb kitűnősége, aki a magyar névnek külföldön is— legutóbb a római kiállításon — mindenfelé becsületet, dicsőséget szerzett. Szinyei azok közül a festőink közül való, akiknek nagysága a legelső kulturállamok művészeti nívójának mértékével mérve is imponáló. Combet-tól, továbbá Monet-tól és Cézanne-tól egészen függetlenül és tőlük különböző plain air festést teremtett meg, amelyben sikerült neki a természet saját színeit úgy visszaadni, amint azok a nap teljes világításában megjelennek. Ehez persze saját magának kellett összeállítani a színeit is. Már a hatvanas évek végén Münchenben készült tájképei valóságos picin air tanulmányok voltak, nemsokára megfestette a „Majális“-t, azt a remekművét, mely azóta a legnagyobb diadalokat szerezte neki. Ekkor még csak nagyon kevesen értették meg őt, a publikum és a kritika visszautasította a kisérleteit. Ez annyira elkedvetlenítette, hogy létére az ecsetet, hazament sárosmegyei birtokára gazdálkodni s csak 1894-ben tudták rábírni barátai, hogy újra hozzáfogjon a festéshez. A francia impresszionisták nagy sikerei hozták meg az elismerést és elégtételt neki is s Szinyed-Merse Pál elfoglalhatta azt a helyet, amely tehetsége, alkotó zsenije révén őt joggal megilleti Minden festmény, mely az ecsetje alól kikerül, egy-egy újabb állomás azon a dicsőséges uton, amely a művészet legnagyobb alakjai közé vezette őt. A Szent István-rend, melyet most a mellére tűz az uralkodó elismerése, szép és díszes kitüntetés, amelyre Szinyei Merse Pál már régen rászolgált, de amelynek adományozását a római világraszóló siker tette aktuálissá. A kitüntetett művész 1845 július 4-ikén született Szinye-Ujfaluban ,s 67 év mellett is teljes erőben, egészségben él a művészetnek s vezeti a fiatal magyar művészgeneráció nevelését. DELMAOYAffoiRSZÄQ 1912 május 1. A szegedi közkórház őrültjei. (Sürgős az uj kórház. Földön fetrengő betegek. — Somogyi Szilveszter dr főkapitány nyilatkozata. — Hollós József dr a magyar kórházi viszonyokról.) (Saját tudósitónktól.) Nincs Szegednek, de talán az országnak se még egy olyan középülete, amivel a sajtó és a közvélemény annyit foglalkozott volna, mint a szegedi közkórházzal. Ez a íivénhedt épület az elégedetlenség és a megbotránkozás szimbóluma. A betegek panaszkodnak, az orvosok panaszkodnak, a sajtó elégedetlenkedik, a város nagyon jól tudja, hogy a közkórház szégyene Szegednek és a vén, egészségtelen épület még mindig áll és kivigyorog minden tervet, amit ellene eszelnek ki a jobb érzésű emberek. A hatóság az egészségtelen lakásokból kilakoltatja a lakókat, de a legegészségtelenebb középületből nem. Sok a tragikomikum abban, hogy Szegeden a beteg embereket a város legegészségtelenebb helyére zsúfolják össze. Ennek a szégyenfészeknek legmegbotránkoztatóbb része az elmeosztály. Az az osztály, aminek éppen legjobban kellene berendezve lenni. Itt szalmazsákokon hevernek a betegek és két beteg helyett négynek van hely szorítva, ami gazdaságos beosztás ugyan, de égbekiáltó embertelenségre vall. Sehol annyi botrány nem születik, mint a közkórház kicsiny, de piszkos elmeosztálya körül. Napirenden vannak a botrányok. Hisz nem egyszer megírtuk már, hogy az őrülteket a szegedi rendőrség fogdájában kellett ápolni, mert a kórházban nem volt hely. Tudtunkkal pedig a kórház épen azért épült, hogy a betegeket legyen hova elhelyezni. Szegeden ez nem áll. A kórház itt arra való, hogy állandó cikktéma legyen. Pedig annak is rossz. Az ugyan már bebizonyosodott, hogy nincs értelme a közvéleményt megszólaltatni a botrányfészek ellen, hisz eredménye nem volt és beláthatatlan időkön belül nem is lesz. Azonban az események kényszerítenek bennünket rá. Szegeden megint megőrült egy ember, persze hogy a rendőrségi szuterénben kellett volna elhelyezni, de szerencsére meghalt egy elmebajos és így az élőhalott a halott helyére kerülhetett. Privát szerencséje volt ennek az őrültnek. Az őrültet Papp Péter Sándornak hívják, vasúti lőszertárnok. Hétfőn este tört ki rajta az őrület, bevitték a rendőrségre. A rendőrség intézkedett, lelkiismeretesen intézkedett, de a kórház, az nem. Hisz nem is kötelessége, öreg, elaggott, mit kívánhat tőle az ember. Papp Péter Sándor felesége így mondotta el a férje tragédiáját: — Szerencsétlen férjem a Rókus-állomáson a műhelyben volt főszertárnok. Most betegállományban volt, mert régebben deliriumban szenved. Volt azonban idő, mikor egy hónapig sem ivott, ilyenkor józan pillanatai voltak. Hétfőn végkép kitört rajta az őrület. A szobában levő nagy asztalt összetörte, a szőnyegeket a fogával tépdesni kezdte, magára zárta az ajtót és nem engedett a szobába senkit. Öt gyermekünk van, csak nem maradhatunk éjjelre egy őrülttel. Délután mentőket hívtunk és elvitettük. Most még a rendőrségen van, de ha tudnak helyet szorítani a kórházban, oda teszik. Ott azonban nem hagyom, hanem a rákospalotai szanatóriumba fogom szállíttatni. Ez egyszer véretlenségből volt hely a közkórházban, mert meghalt egy őrült és így annak a helyére fektették az uj áldozatot. Szégyenletes állapot. Somogyi Szilveszter dr. Szeged város főkapitánya a következőket mondotta a tragikus esettel kapcsolatban: — A szegedi közkórház miatt sok kellemetlensége volt és van a rendőrségnek. Ezt a legújabb őrültet is a szuterénbe kellett volna elhelyeznünk, ha véletlenül meg nem hal egy beteg. Nincs hely őrültek számára a közkórházban. Ez pedig nagyon súlyos helyzeteket teremt, mert a család sem maradhat az őrülttel együtt, a rendőrségnek pedig nem feladata az őrültek ápolása. Első és elmulaszthatatlan kötelessége a városnak fölépíteni az ij közkórházat. Ezt mondotta a rendőrfőkapitány, ezt mondottuk mi már százszor és még sincs semmi foganatja. Ezen üggyel kapcsolatban kérdést intéztünk Hollós József dr-hoz, aki a következőket mondotta el munkatársunknak: — Ez nemcsak speciálisan szegedi tünet, mert az egész ország sínyli az elmegyógyintézetek hiányosságát. Magyarországban harmincötezer elmebajos van, ezzel szemben háromezernek van csak hely a kórházakban. Kirívóbb a helyzet Szegeden, mint bárhol másutt, mert itt a kórház tényleg teljesen alkalmatlan hely a betegek kezelésére. A fent elmondott szomorú statisztikai adatokkal nem akartam a szegedi kórházat menteni, hisz minden becsületesen érző embernek erkölcsi kötelessége követelni az új közkórház felépítését. Követelni kell az új közkórházat, ha más egyébre tud a város pénzt teremteni, erre a célra kell, hogy tudjon. A Tisza túlsó partján. — Miért nem fejlesztik Újszegedet ? — (Saját tudósítónktól.) Vasárnap, verőfényes szép tavaszi nap, az emberek bátorságot kaptak ahhoz is, hogy felöltő nélkül merészkedjenek ki az utcára és közönséggel, úri közönséggel volt tele Újszeged. A football-verseny után az emberek százai lepték el az újszegedi utakat, amelyek most már minden napsütéses időben tele lesznek a szegediekkel, akik átmennek a Tisza túlsó partjára egy kis friss levegőt szívni, meg nézni egy kis zöldességet. És ilyenkor, amikor Újszegeden jóformán mozogni is alig lehet, amikor minden ember, aki csak egy szabad perchez tud jutni, Újszegedre rohan át, nem lehet másra gondolni, mint a mi nagy és szegényes élhetetlenségünkre. Van egy csodaszép városrészünk, tiszta és egy kis munkával könnyen pormentessé tehető levegővel és nincs bennünk annyi vállalkozói szellem, hogy ezt a szép helyet jövedelmezővé is tegyük. Ha azt a sok sétáló embert nézzük odaát Újszegeden, lehetetlen másra gondolni, mint arra, hogy mindegyikük hasznot jelent egy ügyes és ötletes vállalkozásnak. Újszegeden ez idő szerint egy vendéglő, egy cukrászda és egy céllövészet van. A versenypályáról, amelyen a pénzért lát is valamit a közönség, itt nem lehet szó. A vendéglő, istenem, az ujszegedi vendéglő, jobb arról nem beszélni. Megírtuk már nem egyszer, hogy az ujszegedi vendéglőt rendszerint olyan emberek veszik bérbe, akik itt szeretnének meggazdagodni egy szezon alatt, de tőkével nem rendelkeznek. A vendéglőben eddig az volt a szokás, hogy csak az abonenseknek és azoknak főztek, akik előre rendelték meg az ennivalót. Ha valakinek eszébe jutott, hogy Újszegeden vacsorázzék, akkor azt mondták neki a pincérek: — Miért nem tetszett rendelni telefonon vacsorát? — és az illető nem kapott semmit. A kenyeret árusok hordták szét kosárban és a vendégeknek, ha véletlenül több asztal mellett ültek, addig kellett várni a felszolgálásra, hogy másodszor senki sem óhajtott az ujszegedi vendéglő vendége lenni. A cukrászdáról annyit, hogy az Újszegeden nyaraló családok is Szegedre jöttek, ha fagylaltot akartak enni. A céllövészetről semmit, íme, így nézett ki eddig Újszeged. Isten ellen való vétek parlagon hevertetni ezt a kincsesbányát és épen ezért itt van már az ideje, hogy azt csináljanak ebből a szép helyből, aminek azt a fekvése, a parkja, a levegője predesztinálja. Nem kell ahhoz nagy befektetés, nem kell ahhoz semmni egyéb, mint