Délmagyarország, 1912. szeptember (1. évfolyam, 17-41. szám)

1912-09-01 / 17. szám

1912 szeptember 1. DÉLMAGYARORSZÁG 3 A színházi helyárak fel­emelése. írta: Wimmer Fülöp. Azt írja az egyik esti lap: „hogy ezen most már két éven át segíteni nem lehet.“ Én e véleményt épenséggel nem osztom, ha­nem meg vagyok győződve arról, hogy ezen nemcsak segíteni lehet, de ezt már azért is meg kell tenni, mert a lehető legveszedelme­sebb precedens volna egy ily fontos határo­zatot, egy ennyire kezdettől végig helytelen és törvénytelen úton-módon megvalósítani engedni, csak azért, mert Almássynak nem­csak itt lent, de fönt is befolyásos barátai vannak. Helytelen és törvénytelen a miniszter határozata ugyanis azért, mert: 1., már a Szmollény-féle felebbezés fel­­terjesztése, amely a miniszternek ezen állás­­foglalásra alkalmat adott, helytelen és tör­vénytelen volt, amennyiben „közbeeső hatá­rozatok“ felebbezés tárgyát nem képezhetik. Már­pedig világosan közbeeső határozat­ volt az, mely szerint a törvényhatóság kimon­dotta ugyan, hogy a tanács a színházi hely­árak dolgában végérvényesen nem dönthet, mivel a köztörvényhatóság ebbeli törvénybizto­­sította felülbírálati jogáról soha le nem mon­dott, de egyúttal utasította a tanácsot, hogy a helyárak ügyét hozza most már egy indo­kolt javaslattal érdemben a közgyűlés elé, amit a tanács megtenni ígért is, ezen vállalt kötelezettségének azonban, úgy látszik, azért nem tett eleget, mert félt, hogy a közgyűlés a magasabb helyárakat nem szavazza meg és e miatt a dolgot egyrészt elaludni hagyta, másrészt azután, hosszabb vajúdás után fel­terjesztette az ezen be nem fejezett kérdés­ben beadott Szmollény-féle felebbezést, kéz­zelfoghatóan törvényellenesen. A minisztériumban, ahol Szeged város közönsége sokkal kisebb gráciában áll, mint Almássy úr, ezen nem akadtak fel, hanem megítélték Almássynak a 35—40,000 korona helyáremelést a következő két falsum-indok alapján: a) Mivel a közgyűlés állítólag az Al­­mássyval kötött szerződés szövegének elfoga­dása által a tanács határozatait felülbíráló jogáról lemondott volna; b) (tessék csak figyelemmel olvasni) — „mert tekintettel arra, hogy a helyárak jöve­delme a színház bérlőjét illeti, a helyárak felemelése a város vagyoni és gazdasági ér­dekeit egyáltalában nem érinti.“ Szeged város 50.000 főnyi színházláto­gató közönségét,­­amelynek érdekeit a bérlő­vel szemben a város hatóságának igenis megvédeni kötelessége, tehát nem ismeri ez a bölcs határozat, amely enyhébb jelzést, mint: frivolitás, nem érdemel, mert frivolabb felfogást, mint azt, hogy egy ily kérdésben a város közgyűlésének nincs szava, mert nem a város pénztáráról van szó, hanem csak a közönség zsebéről, én még nem ta­pasztaltam. De még ennél is furcsább azon mód, a­hogyan Almássy protektorai a minisztérium­ban túltették magukat az első indokkal a meglevő jogállapoton ? ? Ugyanabban a szerződésben ugyanis, a­melynek 13-ik pontjába a minisztériumban belekapaszkodtak, a város tanácsa imperative utasittatik egy szinügyi szabályrendelet alko­tására, hogy a szinügyi kérdések aszerint in­­téztessenek el. Ez meg is történt, a tanács a szabály­rendeletet a közgyűlés elé terjesztette, a köz­gyűlés elfogadta és a­­ miniszter úr azt ez év április 1-én jóváhagyta. Ezen április 1-én végleg jóváhagyott szabályrendelet 2-ik §-ának 4-ik pontja így szól :­­ „A törvényhatósági bizottság határoz a tanács határozatai ellen beadott fe­­lebbezések fölött.“ Amidőn tehát a miniszter április 1-én jóváhagyta ezen, a színigazgatóval kötött szerződésben provedeált szabályrendeletet, a­mely az összes faktorok intencióit kétség­telenül és világosan kimutatja, augusztus 22-én erről teljesen­­ megfeledkezik és csak a szerződés 13-ik pontját veszi figyelembe, a­mely ezek után már bebizonyítottan nem akart mást kifejezni, mint hogy a tanács természetesen a város közönségét képviseli a színigazgatóval, mint a várossal szerződő féllel szemben, de tudja mindenki, hogy e szerződés tárgyalásakor egy szó sem esett arról, hogy ezzel a közgyűlés egy jogáról a tanács javára le akart mondani, aminthogy ilyen szándék határozottan egyik oldalról sem állott fenn. Fényesebb bizonyíték erre, mint az ezen szerződés kapcsán megalkotott szabályrende­let, nem létezhet. Amikor tehát a miniszter szóban forgó döntése helytelen, — mert 1­ egy oly felebbezés alapján hozatott,­­ amely törvényellenes és amellyel tehát fog­lalkoznia egyáltalában nem szabadott volna; 2., mert az általa négy hónappal előbb jóváhagyott és jogerőre emelkedett szinügyi szabályrendeletet, melyek rendelkezései a szóban forgó kérdésben kétségtelenül döntők, nemcsak figyelmen kívül hagyta, de ezzel homlokegyenest ellenkezően döntött és végre mert csak azt látja, hogy a magasabb hely­árak Almássy zsebébe kerülnek, azt azonban nem, hogy e pénz kiktől ered — a város közgyűlése e leiratot nem veheti tudomásul, ha­nem utasítania kell a város tanácsát, hogy ez ellen az itt felhozottak alapján felterjesztést in­tézzen a miniszterhez, kérve döntésének megfe­lelő megváltoztatását, így legalább észre fogják odafönt venni, hogy az Almássy-monopolium nem elégítheti ki e nagy város közönségének összes szóra­kozási szükségletét és hogy p. o. nem lehet még továbbra is megtagadni Szegedtől azt, ami Váradon és Debrecenben évek óta folya­matban van, hogy t. i. a színi éved alatt is mindenféle más előadás (cirkusz, kabarét, hangverseny stb.) nyugodtan megtartható. A közönség jogát és érdekét védjük az egyén érdeke ellen. talán a régi temetőben, ahol­ olyan emberek is feküdtek, akik a művészt színházi zenész korá­ban ismerték. Cipősúrolás támadt. Diákok és finomabb mesterlegények jöttek elő a művész háta mögül. Kettyűs, órás és divatárus bebocsátást nyertek a terembe, de a kerékgyártót Herman a minap megöklözte az udvaron. A leányok, hangosan felnevettek, mintha csiklandozták volna őket, midőn az ifjak táncra kérték őket. Az asszonyok egy darabig húzódoztak, csupán Pityerné, aki vörös cipőben járt szabóné létére, nem vona­kodott soha. Ledobta a mantilját, a derekát ki­nyújtotta, mert karcsú dereka volt és balkezé­vel megtapogatta hajában a piros szallagot. Mondották, hogy ez az asszony annyi verést kapott a férjétől, amennyit senki se bírna ki a városban. Esténkint, midőn hazafelé ment kí­sérőjével, csinos nyomokat hagyott a hóban kis lába, de szeretett letelepedni a hókupacokra és szétvetett lábbal hintázódott ültében és úgy hallgatta az udvarlókat. Jó darabig mindenki Pityerinébe volt szerelmes X. városkában. Amig Major Anna feltűnt a tánciskolában, Herman úr fedezte fel a szőke leányt és térdet hajtott előtte, amikor táncra kérte. A leány rózsaszínű arcával mosolygott, mert mosolyogni tudott. Beszélni nem szokott, mert nem merész­kedett Herman úrhoz szólni, aki úgy bánt vele, mint egy hercegnővel. Pedig otthon rikoltott, mint a páva, midőn testvéreivel verekedett a sárga ház udvarán, ahol egy nagyon csinos fiatal kéményseprő vitte a létrát a táblára festve. Herman úr hamarosan megtanította járni, ma­gát ilegetni, fejét féloldalra fordítani és derekát kihúzni. Miközben sokszor fülébe súgta, hogy mennyire szereti. — Színésznő lesz belőle — mondta a szőke hölgy háta mögött, de úgy, hogy ő is meg­hallja. — Színésznő lesz a Major-lányból — ter­jedt a hir X városkában. Anna kinyújtotta a derekát, lassan, kifeszí­­tett lábbal lépkedett és a szemét lesütötte, amint Herman úr erre megtanította. A varrólányok a nyelvüket öltötték Annára az ablakból. Prépa bácsi, a városka névtelen levélírója igen szemérmetlen dolgokkal vádolta meg Annát a közönség előtt, Regina kisasszony valósággal ráerőszakolt egy fűzőt, amint boltja előtt elhaladt. Így lett Major Annából híres hölgy X-ben. András estéjén, a francia négyes után Her­man úr bizalmasai előtt azt indítványozta, hogy ránduljanak át a közeli régi temetőbe, kísérte­teket nézni. — Nagyon szép dolog, amint hosszú lepe­dőben sétálnak a sírok között, mondta Herman és csettintett nyelvével. Pityeriné természetesen nyomban vállalko­zott a dologra, miután egy Macskási nevű diák verseket írogatott hozzá akkoriban és állandó táncosa volt. — Kapaszkodjon a karomba — suttogta Herman forrón az Anna fülébe, midőn kiosontak a táncteremből és a régi temető felé elindultak a mély hóban. Pityeriné a diákkal a nyomukban lépkedett és alig tudta visszafojtani csiklandozó kaca­gását. Az est csöndes volt, mint a bábjátéknál a színpad és az ablakokat a színpad mögül vilá­gítják imitt-amott. Herman két kézzel fogta Anna kezét. Leírtam, hogy mennyi mindent hazudott e rövid percek alatt Herman ? Hisz mindenki ment már téli este karonfogva fiatal hölg­gyel! A temető árkánál Pityeriné a hóba ült, mert nagyon szeretett a hóba ülni — tulian a be­havazott sírkövek nézegettek át, a néma cipru­sok alatt bizonyosan járt valaki, mert a hó néha lecsúszott a vékony galyacskákról. — Istenem — sóhajtotta Pityeriné. Macskási, reszketve a félelemtől, kapaszko­dott az asszony kezébe. Herman, bár belülről maga is különösen érezte magát, Annát átemelte az árkon és tétova, félénk léptekkel vezette a régi temető sírdombjai között. Egy sirdomb nagyot döngött, midőn Herman rálépett, Herman visszarántotta a lábát, mintha a rák csípte volna meg- A félig ájult Annát reszketve tartotta karjai között . . . Egy kóborló róka nagyot ugrott az árok szélén. Pityeriné éleset sikoltott, hogy szinte meghasadt bele a levegő. Aztán hanyat-homlok futni kezdtek mind­nyájan. Csupán Anna botlott el egy sírkereszt­ben és hanyatvágódva a hóban maradt. Természetesen Herman úr szaladt legelől és még azon éjszakán elszökött X-ből, hogy oda sokáig ne merészelje betenni a lábát.

Next