Délmagyarország, 1912. október (1. évfolyam, 42-68. szám)

1912-10-01 / 42. szám

Szerkesztőség Kárász­ utca 9. □ c Telefon 305. D­D Előfizetési ár Szegeden egész évre . K 24­— félévre.... K 12­— negyedévre K 6­— egy hónapra K 2-— Egyes szám ára 10 fillér. Előfizetési ár vidéken egész évre . K 28-— félévre.... K 14 — negyedévre K T— egy hónapra K 2-40 Egyes szám ára 10 fillér. Kiadóhivatal ,Kárász­ utca 9. □ □ Telefon 81. □ □ Szeged, 1912. I. évfolyam 42. szám. Kedd, október I. t Mérleg. A lefolyt évtized alatt magyar kor­mányok gyakran jutottak éles ellentétbe a minoritással. A megostromolt kormá­nyok majdnem kivétel nélkül kritikus hely­zetbe is kerültek, mert az ellenzék ered­ményesen tudta lehetetlenné tenni e kor­mányoknak, hogy a parlamentben bármit is keresztül vigyenek. Obstrukcióval aka­dályozták meg a legelemibb államszük­ségleteknek elintézését s a szorongatott kormányok végre is olyan kedvezőtlen taktikai helyzetbe jutottak, melyből rájuk nézve nem volt szabadulás. A megob­struált kormányok részben visszaléptek, részben pedig egyezkedni voltak kényte­lenek a kisebbséggel. A Lukács-kormány helyzete egészen más. Ez a kormány szintén éles ellentét­be jutott ugyan az ellenzékkel, élesebb ellentétbe, mint elődei, parlamenti akció­képessége azonban nincs megbénítva. A Lukács-kormánynak módjában van, hogy a reaktivált szigorú koalíciós házszabá­lyok segítségével a képviselőház törvény­­alkotó funkcióit biztosította. Ez a kormány ex-lexbe nem kerülhet. Kompakt többsé­ge lévén, kaphat költségvetést is, indem­­nitást is és idején gondoskodhatik a jövő évi újoncjutalék megszavaztatásáról. A tanácskozásokat megzavaró ellenzéki képviselőket mentelmi bizottság elé uta­síthatja s a bizottság kizáró ítéleteinek ér­vényt szerezhetvén, biztosíthatja a tanács­kozások zavartalanságát. Mindez objektív tény, amit kétségbe­vonni vagy megcáfolni meddő fáradozás volna. A kormány tehát a maga akcióké­pességének teljes birtokában van. Taktikai helyzetét még erősiti, hogy ezt az akció­képességét üdvös, humanitárius és szociá­lis törvényalkotások megvalósítására használja föl s így az ország rokonszenvét biztosítja a parlament munkálkodásának. Nem lehet tagadni, hogy ez erős pozíció. Ezzel szemben az ellenzéknek alig van fegyvere. A zenebonái már unalmasak kezdenek lenni, azokat állandóan nem foly­tathatják. A botrányaikkal az ország szim­pátiáját maguk felé irányítani képesek nem voltak s azonfelül ez a taktika hatályosnak sem bizonyult, mert a kormánynak komoly nehézségeket a kereplőikkel nem támaszt­hatnak. A botrányok múló incidensek ma­radtak, ami egy ellenzéki politikának bi­zonyára nem lehet célja. De még az sem sikerült az ellenzék­nek, hogy a történtek negációjában egy világos elvi álláspontot megkonstruáljon. A restitúció in integrum gondolatát, me­lyet eleinte hangoztattak, gyakorlati okok­ból el kellett ejteniök. A véderőtörvények elleni rezisztenciát, egy ilyen akció súlyos következményeinek ismeretében, fölvetni meg sem kísérelték. A koalíciós házszabá­lyok alkalmazásának megakadályozásához pedig szintén hiányzik az ellenzék ereje, annál is inkább, mert ezeknek a házszabá­lyoknak elfogadása az ügyrend minden rendelkezésének minuciózus figyelembe­vételével történt. Ha az ellenzék ezt az egész szituá­ciót teljes tárgyilagossággal végig­tekinti, úgy neki magának is arra az eredményre kell jutnia, hogy a maga vigasztalanul rossz hadállása nem igazolja azt a pózát, amellyel ő egy parlamenti béke föltételeit diktálni akarja s a győztesnél önérzetébe mélyen belevágó követeléseket hangoztat. Ilyen szituációban a minoritásnak gondolnia sem lehet olyan béke lehetősé­gére, mely a nagy parlamenti küzdelem objektiv eredményeit vagy azoknak bár­melyik végét is föláldozza. A többség a maga küzdelmét azért folytatta, hogy az obstrukciót parlamentarizmusunk testéből kioperálja. Küzdelmének ezt a célját elérte. Hát lehetséges erről lemondani? Három gyilkosság. Irta: Hjalmar Söderberg. Meg vagyon írva: Ne ölj! Tudjuk mind­annyian, hogy azért néha kénytelenek va­gyunk ölni. De azért nagy igazság van az írás szavában. Noha a létért való harc egész porréteget szórt rá lelkiismeretemre, azért néha mégis borzongás fog el, ha azokra a gyilkosságok egynémelyikére gondolok, ame­lyeket elkövettem. Nem emlékszem vala­mennyire. Voltak közöttük olyanok is, ame­lyek szükségesek voltak és ezek miatt nem is érzek megbánást. Azok között a lények között, amelyeket rosszindulatból vagy szeszélyességből meg­öltem, igen élénken emlékszem egy kis ma­dárra, egy pókra és egy rókára. A legtöbb gyermek rossz. Gyermekko­romban sokat barátkoztam egy olyan fiú­val, aki még nálam is rosszabb volt. Arra tanított, hogyan kell parittyával lőni. A szün­idő megjöttével mindennap kimentünk pa­­rittyázni az erdőbe. Mihelyt valahol meglát­tunk egy madarat, azonnal előszedtük pa­rittyánkat és rálőttünk. De soha se találtuk el őket. A madarak, csakúgy, mint a többi állatok, már megtanulták, hogy az emberek­től őrizkedniük kell és igy mielőtt még elrö­­pithettü­k volna kavicsunkat: a madár már eltűnt. Állandó kudarcunk valósággal fölbő­­szített bennünket, úgy, hogy szinte becsület­beli dolognak néztük, hogy valamiképpen meggyilkoljunk egy madarat. Egy nap — nem az erdőben, hanem ott­hon, a villánk kertjében — megpillantottunk egy csicsergő madárfiókát, amelyik röpülni sem tudott, hanem csak úgy szőkéit egyik ágról a másikra. Habozás nélkül a közelébe osontunk és parittyáinkkal rálőttünk. A ma­dárfiók a földre hullott, de még volt benne élet. Csőrét kitátotta és láttuk, hogy mozog a nyelve. Szeme is élt. Meghökkenve, a szé­­­­gyentől kipirulva állottunk egymás mellett, mintha azt akartuk volna egymástól kér­dezni: Hát most mit csináljunk? Öljük meg? És mit csináljunk aztán vele? — Magától is vége lesz mindjárt — mon­dotta a pajtásom. —Én is azt hiszem, hogy nem él már sokáig. Éreztük, hogy egyikünk­nek sem volt bátorsága hozzányúlni. A nap derülten sütött tovább, a többi madár énekétől zengett a kert. De mi elsom­polyogtunk és a kertnek azon a részén soha­se játszottunk többet. * Miért öltem meg a pókot? Nem rosszin­dulat hajtott rá, hanem tisztára az ösztön, mert a pók nagyon rámijesztett. Hamburgban történt. Szállóm szobájá­ban egyedül olvastam. A villamoslámpa fé­nye hidegen és fehéren esett a könyvemre. Valamennyi izzólámpát fölcsavartam. A szo­ba csöndjét csak a kandalló szélén álló óra ingájának a kattogása szakította meg, meg a könyvem oldalainak a zizegése, ha átla­poztam. Ködös őszi este volt. A város egész­ségtelen párái behatoltak a szobámba és megrontották kedvemet. Egyszer-másszor fölnéztem a könyvemből, ott láttam a halott, üres Alster vizét és a híd lámpáit . . . Hirtelen érzem, hogy valami megérinti a kezem. Óriási pók volt, szőrös, zsíros ál­lat, végigmászott kezemen, keresztül a könyv­be. Amikor észrevette, hogy nézem, szalad­ni kezdett. Fölugrottam székemről, elhajítot­tam könyvemet és belesápadtam az ijedtség­be. A pók azonban már végigszaladt láb­száramon és lenn volt már a padlón. Mint valami pamutgombolyag gördült tova a szo­bában és olyan szaporán, mintha tűz melegí­tette volna a hátsó lábát. Meg kellett ölnöm — az önvédelem parancsszava volt ez. Föl­emeltem a könyvet, utánahajítottam s agyon lapítottam a pókot. És ekkor jutott eszembe az a régi babona, hogy pókot megölni sze­rencsétlenség. Nem mertem hozzányúlni könyvemhez. Azóta sem olvastam belőle soha. Hirtelen elfogott a vágy: embert kell látnom. Csöngettem. Amikor bejött a pincér. Zavartan bámultam rá és csak nagy nehezen tudtam ennyit mondani neki: — Hozzon kérem egy pohárka konya­kot. * A rókát azért öltem meg, mert puska volt nálam, amikor találkoztam vele. Úgy éreztem, hogy ha az ember az erdőben ró­kára talál és puska van nála, akkor ölni kell. Télen volt. Napokon keresztül havazott és naponta rossz, avult puskámmal és a ku­tyámmal künn jártam az erdőben. Nem va­dásztam. Néha-néha rálőttem egy-egy fe­nyőfa ormára, egyrészt, hogy valami szóra­kozásban legyen nekem is részem, másrészt hogy kutyámnak örömet szerezzek, vala­hányszor lőttem, nagyot ugrott és örömében ugatni kezdett. A kutya nem ijedt meg a ld

Next