Délmagyarország, 1912. november (1. évfolyam, 69-93. szám)
1912-11-01 / 69. szám
Szerkesztőség Kárász utca 9. Telefon 305. a □ Előfizetési ár Szegeden egész évre . K 240— félévre.... K 12 — negyedévre K 6-— egy hónapra K 2-— Egyes számára 10 fillér. Előfizetési ár vidéken egész évre . K 28— félévre.... K 14 — negyedévre K T— egy hónapra K 2 40 Egyes szám ára 10 fillér. Kiadóhivatal Kárász utca 9. □ □ Telefon 81. □ □ Szeged, 1912. I. évfolyam 69. szám. Péntek, november I. Andrássy. Mikor tegnap — miután az ellenzéki pártok ama kisded művelete, hogy a Dunapart felől lepik meg és játszák ki a fegyveres kordont, vízbe esett s a vert hadak, a harc méltósága rovására menő uj stratégiájuk gyászos bukásával nem a legvigabban elvonultak, — Andrássy bejött a Házba s hire jutott, hogy fölszólal, azt gondolhatta mindenki: kiváló politikus lelkét nagy elhatározások ihlete érintette. A történelmi név, amelyet visel, kötelez. A hármas szövetség lángeszű megalkotójának, a monarchia híres külügyminiszterének, a balkánviszonyok elsőrangú mesterének a fiában fölébredt talán az az érzés, hogy mikor a monarchia és benne Magyarország sorsáról, érdekeinek megvédéséről, délkeleti határainkon tornyosuló veszedelmekről van szó, akkor Andrássy Gyula junior nem hallgathat. Ily viszonyok között talán volna égetőbb feladata is, mint újságcikkekben és nyilatkozatokban naprólnapra marék számra dobálni a rőzsét a szövetkezeti pártok tüzébe; volna magasztosabb tiszte is, mint elméleti módon elitélni az obstrukciót és gyakorlati eszközökkel egyengetni az útját a győzelmének; volna talán méltóbb hivatása is, mint nap-nap mellett fölidézni azt a látszatot, mintha őt szemelték volna ki az új koalíció generalisszimuszának. Ahogy előkelő, szikár alakja szemközt állt a többség feketéllő padjaival, valami hatalmas megnyilatkozás vártunk tőle; valami szokatlanul nagy objektivitást; a napi politika apró vakondtúrásai fölé emelkedő sasszárnyalást. Azt reméltük, hogy a hazafiak lelkiismeretére fog apellálni, de a hazafiak lelkiismeretére jobbról és balról. Azt gondoltuk, a politikai magábaszállás gyönyörű látványában lesz részünk. Andrássy Gyula gróf be fogja ismerni, hogy a pártok élet-halál harcának meg kell szűnni oly időkben, amikor senki sem tudja, mit hoz a holnap s amikor a legelevenebb fantáziával sem tudunk elképzelni oly irtózatos veszedelmeket, amelyek negyvennyolc óra alatt az országok nyakába nem szakadhatnak. E helyett vádbeszédet kellett végighallgatni a többségnek, egyoldalút, igazságtalant, minden izében elfogultat. Végig kellett hallgatnunk júliusi értekezésének minden aprólékos okoskodását; csupa oly dolgot, amelyet már könyv nélkül tudunk, maga Andrássy, írásbap és élőszóval oly gyakran ismételte. Egyetlen uj szint nem hozott, egyetlen uj érvet nem mondott, egyetlen uj és más gondolattal nem állott elő. Békecsináló művészete ma is abban merült ki, hogy a többség hajtsa járomba a nyakát, vegye magára egy terrorisztikus kisebbség igáját, szolgáltassa ki vezéreit, akiknek minden cselekedetét ellátta a maga jóváhagyásának pecsétjével s akiknek feje ha kosárba hull, csak első fecskéje lesz az összes többségi fejek levágatásának. Ezzel a beszédével Andrássy Gyula nem helyettesítette mással, hanem csak kiegészítette a szövetkezeti pártok taktikai eljárását. Nem is beszélt másért, — saját vallomása szerint — főleg azért, hogy „álláspontja a naplóban megörökíttessék“. Ha már tartalmánál és célzatánál fogva Andrássy beszéde nem kelthette a legkellemesebb érzést a többség tagjaiban, a kedvezőtlen benyomást még kedvezőtlenebbé tette furcsa viselkedésével. Mert valóban a közélet ily jeles esztétikusától nem volt esztétikus dolog, hogy elmenekült a Tisza István válasza elöl. Tisza ezzel nem veszített semmit, mert beszéde, amellyel a többséget magával ragadta és lelkes tüntetésre bírta, szintén meg fog ,,örökittetni“ a naplóban, melléje kerül az Andrássy gróf beszédjének. S a későbbi nemzedék valamelyik tagja, ha e két beszédet, sőt harmadikul a miniszterelnökét is, — azoknak érvelését, igazságait, szónoki lendületét, célzatát összehasonlítja, azt fogja gondolni, amit, e beszédeket figyelmesen végighallgatva, a képviselőház ma érezhetett: ime a szó és a tett; ime a tagadás szelleme és az önfeláldozó hazafiságé; ime a tetszetős, hálás szerep és a magasabb küldetésnek teljes Halott testvérkéim. Halott testvérkéim jöttek el hozzám S magukkal hozták régi arcomat. Hogy, kék szemükkel én néztem, magamra S szívem ijedten, furcsán megdobbant. Gyerek-emlékek, örömök, bánatok — Újra éreztem mind az ízeket. S két kis testvérem: nénikém és bátyám, Csengőn, édesen, vígan nevetett. Kis az éjszakában hárman nevettünk: Három hancozó testvér, kis gyerek, Kik még nem ismertük, meg se kóstoltuk a félbehagyott, kicsi életet. NAGY LÁSZLÓ. Vízparton. írta: Krúdy Gyula. Februáriusban már beszélni kezdenek a vizek. A tél komor némaságából egyszerre különös és titkos sustorgás hallatszik a folyók mentén. A hó alól szürke víz jön elő és a barna partok között lomhán eleinte, majd később sebesebben iramlik ismeretlen állomások felé a havas ár. Friss örvények kerekednek a víz közepén és az ár, emelkedvén a partok között, locsogva nyaldossa a bokrok és fák gyökereit. A tavasz megindult már valahol a folyó felett és sustorogva, halkkal csevegve közeledik a vizen. A tavasz elsőbb a folyókon indul meg, de az ár felett támadó és járkáló széllel együtt bemegy az erdőkbe, falvakba, városokba. A mezőkön láthatatlanul támadnak a tavasz kis patakjai, amelyek locsogva, gyöngén hullámozva folydogálnak a tavalyról itten maradott füvek és falevelek között. Barna, halott gályák nedvesen feküsznek összezsugorodva a hó alatt, a szél hiába űzi el a szürke felhők nyájait a hegyek fölé, az ég hasztalan kékül a széltől, ők tavalyiak, immár halottak maradnak s a földön támadó kis patakok lesodorják őket a vizekbe, mélységekbe, ismeretlen helyekre, valamint a tél komorságában kimúlt kis állatkák csontvázait. A folyóból, a szürke vízből friss kiáltások hallatszanak a néma rétekre és ha a hídon, a havas ár felett megállsz, az életet meglátod egy barna, parton álló fa görbe és fekete ágai között, vagy egy lassan szálló madár képében, amely a hullámos viz felett horgászik, — hiába fuj csípős éjszaki szél a magaslatokról. S az erdők milyen titkosak! A fák — nagyok és kicsinyek, — mereven állnak a barna, hótól szürke, viztől tarka földön s alakjuk az égre rajzolódik. A fatörzseken nedvek folynak végig és az egész erdőben csak a víz locsog, különben mélységes és néma szomorúság vagyon itt. Mész előre és hallgatózol. Titkosan csöndes minden. A tisztásokon harmatos pára lebeg, — ugyan mi történik itt, hol senki sem jár, csak a nappal, majd a különös éjszaka? Egy réten, ahol álldogáltam és gyertyaszentelő havát akartam meglesni, keskeny, nedves országút kanyargóit. A nap nyugovóra hajolt és az erdők, rétek szomorúakká lettek. A keréknyomban a viz jegesedni kezdett és valahol a homályos messziségben harangoztak . . . • A komp nem messzire volt a folyóparton, de mire odaértem, már leszállott az este. Amint a nedves országúton ballagtam az estében, egyszerre érezni kezdtem a tél szagát. Estve még tél van, a vizek többé nem csörgedeznek s a néma alvás, a délutáni hangok és sustorgások után komorabb az igazi, fagyos téli éjeknél. A komp a túlsó parton volt, épen akkor kötöttek ki vele a legények. A barna folyó felett a deszkaalkotmány úgy lebegett, mint egy nagy, széles árnyék. A közepén lámpás égett, de azt csak sejteni lehetett, hogy ottan ég. Világos nyári estéken a túlsó parton levő kompon árnyak látszanak, amint ide-oda mozognak, tesznek-vesznek, ám most csak mormoló hangok hallatszottak nagy időközökben a csöndes, hidegülő folyó felett. A révészház előtt a sötétben ült az öreg révész. Eelinte nem láttam, csak akkor vettem észre, midőn megszólalt. Jó estét mondott és tovább lógázta lábát a hárságyon, ami az eresz alatt volt. Ez az öreg révész emberemlékezet óta itt lakik és kezeli a kompot. Hajdanában bizony egymaga hajtotta keresztül a kompot emberekkel, állatokkal, szerekekkel együtt, de most megöregedvén, két legényt tart és ő maga a rongyos szűrön ül és pipázik. Bizo-