Délmagyarország, 1912. december (1. évfolyam, 94-117. szám)

1912-12-01 / 94. szám

Szerkesztőség Kárász-utca 9. Előfizetési ár Szegeden Előfizetési ár vidéken K­i­a­d­ó­h­i­v­a­t­a­l Kárász-utca egész évre . K 24­— félévre.... K 12— egész évre . K 28'— félévre.... K 14*— S­ 5 Nappali-telefon: 305. negyedévre K 6'— egyhónapra K 2 — negyedévre K T— egyhónapra K 2-40 §mKiadóhivatali­ telefon­: [305. Éjjeli­ telefon: 10-83. Egyes szám ára 10 fillér. Egyes szám ára 10 fillér. Kiadó telefonjai: g81. Szeged, 1912. ______I. évfolyam 94. szám. Vasárnap, december 1. Návay. A többség győzött. Amint láttuk, az ellenzék tagjai egyenként besurrannak a képviselőházba és ott pálcát törnek azok taktikája fölött, akik még kívü­l vannak. Giesswein nem mert­­ a többség ellen tá­madni és nem merte védelmezni hitsorso­­sait a kisebbségben, akik közül az­nap már csak tizennégyen apostoloskodtak a sza­badel­vű­séghez címzett néppárti klubban. Igaz, hogy a külföldről visszaérkező Justh­ Gyula, akivel az ellenzék példás elernye­dését a háborús időkre való tekintettel, szikratávíró útján közölték, még az állo­másról Budapestre rendelte Kossuth, Zichy és Károlyi összes párthíveit, mire Lengyel Zoltán megjelent a Házban, elfogadta a költségvetést és megtagadott minden kö­zösséget az ellenzék álháborúsdijával.­­A mai ülésen Lukács mondott nagy­­érdekességű beszédet, ismételten hangsú­lyozva, hogy az ellenzék ne azokon az aj­tókon igyekezzék a Házba jönni, amelyek zárva vannak előtte, hanem azokon, ame­lyek nyitva vannak. Ma bizonyosabbra vesszük, mint bármikor, hogy ez be fog következni. Návay Lajos tegnapi beszéde ugyanis végkép meggyőzhette a közvéle­ményt arról, hogy az ellenzék szegényes fegyvertárában mennyi a szivárványszerű utópia. Újra és újra megkísérelték a köz­tudatba dobni, hogy a munkapárt bomlás előtt áll és az állítólagos disszidensek ve­zére hol Kabos, hol Návay volt. És most a klasszikus vágású Návay elfogulatlanul, bátran és nyílt lélekkel megforgatta vizs­gáló műszereit a parlamenti helyzet tago­zataiban. Nem kerülgette, inkább kereste a kényes, fájós helyeket, hogy rájuk és be­léjük világítson, a sebek természetét föl­tárja, a róluk keringő vagy terjesztett kép­telen ráfogásokat szétszórja illetékes és avatott tekintély gyanánt. Kritikai mód­szere a személyes vonatkozásokban finom tapintatú és minden érzékenység iránt kí­méletes, de a dolgok lényegében átlátszóan határozott s egyeneslelkű, keresetlenül szó­kimondó. Kiderült, ami egyébként bizonyos volt, hogy Návay Lajos a nemzeti mun­kapártnak meggyőződötten hűséges és po­litikájával szolidáris tagjául vallja magát, követi ugyanazon politika logikáját, mely­nek értelmében Andrássy Gyula gróf har­madfél éve az alkotmánypártot föloszlat­ta, nehogy a 67-es alapon való konszolidá­cióval szemben kelljen ellenzékieskednie. Beszéde az igazság könyörtelen szerete­­tével világít rá a június 4-iki megoldás előzményeire, arra a képtelen válságra, a­melybe az ellenzéki obstrukció a magyar parlamentarizmust bele­taszította, hogy minden rend fölboruljon, az egész alkot­mányos élet fönnakadjon s az ország tör­vényes boldogulása lehetetlenné váljék. Ki­mutatja Návay, hogy Justh Gyula elnöki égisze alatt alkalmazták első ízben egy re­nitens képviselő kizárását a Házból s in­tézkedtek elnökileg fegyveres karhatalom­ról a kizárás ellen való további renitencia esetére. Ami törvényes volt akkor, egy eset fölmerülése alkalmával, épp úgy törvé­nyes most, tömeges rendbontó esetek rendszeres föllépésével szemközt. Különösen fontos tétele Návay beszé­dének az országos közhangulatra való uta­lás, mely a junius 4-iki eseményt hideg nugalommal vagy megértő belenyugvással fogadta. Pedig az ellenzék mindent meg­mozgatott, hogy a közvéleményt fölizgas­sa és nagy jelszavak rakétáival a tömegét elkápráztatva megtévessze. Valóban min­den megtörtént a bizalmatlanság és a gyű­lölet fölgerjesztésére a népben, meggyanú­sítani a vezető tekintélyek hazafiságát, jó­hiszeműségét, férfias becsületét, hogy a tekintélyben való hitétől így megfosztott nemzeti közvélemény erkölcsileg szegé­nyebbé s minden komoly szellemi erőkifej­tésre, küzdelemre képtelenné váljék. Soha annyi szidalom nem röpködött Magyaror­szágon, soha a proskribálás s a hazaáru­lás vádjával megbélyegzés nem grasszált nálunk akkora mértékben, mint az ellen­zék lobogói alatt június óta. De a nemzet nagy és erős közvéleménye nem volt e csúnya kampányba beugratható. A ma­gyar közönség általán tartózkodással néz­te az események folyását s ahol törvény­­hatóságilag megnyilatkozott, vagy a pót­választások utján akaratát kifejezhette, ott Mária álmai. Irta: Révész Béla. Nyugtalan tavaszesti napsugarak keve­sen ráfeküdtek a szobára és sárga, fáradt volt Lina néni, aki elhallgatott és a többiek is, akik a bolondos anyókát hallgatták. Zsig­­m­ond rádu­lt Mária mellére és göndör, fekete fejét engedelmesen átnyújtotta a vézna le­ánynak. Csönd volt, hirtelen keletkezett fur­csa csönd, Mária vékony ujjai lassú ciróga­tással játszadoztak Zsigmond hajával. Mária ráhajolt a legény fejére, megdörzsölte az ar­cával és megbámulta a kincses fürtöket. Mária arca hirtelen lesiklott Zsigmond fejé­ről, a tekintetét ráemelte a legény arcára és belenézett a szemébe: — Zsiga, te kopaszodsz ... A legény dühös grimace-t vágott, a leányok nevettek, vidámodtak és kacagtak akkor is, amikor Lina néni újra beszélt. Az öregasszony kaszált a kezeivel, jártatta az arca előtt, a keszkenőjéhez kapkodott, jobb­­ra-balra igazgatta a fején. Száraz hangját átfutotta az izgalom és kicsengett, megsza­kadt a szava, amikor mondta: — Gyula szép ember volt és jó volt... úgy szeretett engem ... Amikor Gyula haza­jött a munkából, mindig megcsókolt engem... Azt mondta, hogy én vagyok a mindene, az élete, boldogsága ... Gyula mondta, hogy a­m­íg én élek, nem házasodik meg soha... és velem­ akar élni, csak velem ... Jaj, az bor­zasztó volt, amikor Gyula eltűnt... az én egyetlen fiam eltűnt... úgy, ahogy eltűnnek a csillagok ... hova tűnnek ... Ter­hes alkonyat szállt le a magasból, a szomorúságok, komorkodó fátyolok besur­rantak a szobába, a roskadt anyóka a leá­nyok ellen fordult és dühösen lamentált: — Tudjátok ti, mi az én fájdalmam... mit szenvedek én?... Tíz év óta nem hu­nyom le a szemem ... tudjátok ti, mi ez? ... Ti, akik rosszak vagytok, nem éreztek sem­mit ... se apátok, se anyátok ... A leányok kacagtak, de most már döly­­fösen, haragosan és bántották az öregas­­­szonyt. . — Aztán maga különb, mint mi? ... — Maga már öreg, azért prédikál... — De azért megnyúzna bennünket... — Semmi közöm se az apámhoz, se az anyámhoz ... mit köszönjek nekik? ... A vad, gőgös, össze-vissza hangzavar­ból kisikoltott a Mária hangja: — Nem igaz ... nem igaz ... A leányok meghökkentek, megnémultak és Máriára néztek. A sovány leány össze­kuporodott, kicsiny gomolytestét rázta a bor­zongás és jajgatott: — Mért nem felejtettem el... mért nem felejtettem el... az éjszaka álmodtam az apámmal... odajött az ágyamhoz ... nagy szöges bot volt a kezében és vert engem... én meg akartam csókolni... de ő vert en­gem ... vert, vert.. . A gyenge, beteg Máriát harcba hívták, csúf élete ráemelte a lidércet, amiről sokszor vergődő képzelettel elgondolkodott. A babo­nás, imádkozó leány a szivével érezte a bű­nösségét és ha fojtogatta a mondanivaló, el­mondta pogány társainak: — Meglátjátok, rossz végem lesz... Az apám megátkozott és az szent ember volt... Ha ő küldi rám az istent, az megbüntet en­gem ... Hajnal volt ilyenkor, a leányok része­gek, fáradtak és elkeseredettek voltak, ki­röhögték Máriát és gúnyosan bántak vele. — Miért nem megysz apácának... — Az isten? ... Mit törődsz vele .... nem gondol az terád ... —­­Másfelé van dolga ... — Na, menj már egy kicsit imádkozni... A megkábult, italos Mária nem tudott védekezni, csak dadogott: — Te ... te ... és magára kapta a nagy­­kendőt s dülöngélve, vánszorogva kiment a szobából, le az utcára, át a szomszédos kis kápolnába. Mária szobránál letérdelt és áj­­tatos nekibuzdulással motyogott, össze-vis­­­sza imádkozott. Mária eszét elkapta a rém és ringatta a sötét képzelődések felé. Félt már az éjszakáitól, a barnaszárnyú hajnal­tól, mely mikor rájuk libbent, elnyűtt leá­nyokat pihenésre döntött. Mária kuporogva bújt meg az ágyában és sokáig — a nap is jártatta már fakó fáklyáját a lefüggönyözött ablakok előtt — nem tudott elaludni. Meg­­némult, elhúzódott társaitól és barátja, Zsig­mond is hiába szólongatta A slemil boltos-

Next