Délmagyarország, 1913. február (2. évfolyam, 26-49. szám)

1913-02-01 / 26. szám

2 DÉLMAGYAR­ORSZÁG 1913. február 1. Lemondott a szinügyi bizottság. — Izgalmas vita. — (Saját tudósítónktól.) A­­ közgyűlésen el­hangzott színházi vitának egyik mozzanatá­ra reflektálni kell még és utána áttérünk an­nak precizir­ozására, mi most a sürgős teen­dő, hogy a közgyűlési határozatban megsza­bott két hét múlva összehívható legyen a törvényhatósági bizottság arra a rendkívüli gyűlésre, amelynek­­ az új helyzet körüli tekin­­tő és a jogos várakozásokat kielégítő meg­alapozása lesz feladata. Gaál Endre dr., előadó közgyűlési be­szédében érthetetlennek találta azt az ellen­szenvet, — ő­­ mondta igy — mely a törvény­hatóság tagjai és a közönség körében a szín­­ügyi bizottsággal szemben megnyilvánul. Honnan tudja a közönség, hogy a szinügyi bizottság mit végez, vagyis, hogy semmit se végez? — kérdezte a tanácsos ur. Hiszen a szinügyi bizottság ülései zártak és nála sen­­ki sem járt, hogy a jegyzőkönyveket elkér­je, megnézze, pedig azok mindenkinek ren­delkezésére állanak. A kérdés ilyetén módon va­ló föltevésében és beállításában némi kis tévedés van, amelyről föl kell világosítani nemcsak az igen tisztelt tanácsos urat, de azt a nyilvánosságot is, amely a tanácsos úrtól ezt a leckét kapta. Legelőször is: az uj színházi szabály­rendeletet 1912. április 1-én hagyta jóvá a belügyminiszter. Ennek a szabályrendelet­nek életbeléptetése előtt a szinügyi bizott­ság ülései nyilvánosak voltak és ha az ülé­sekről kikerültek a közönség körébe olyan dolgok, amelyek nem a nyilvánosság elé va­lók, a hírszolgáltatók ilyen esetekben nem a hivatásukat megértő újságírók voltak. Te­hát — szeptembertől számítom — mindös­­sze öt hónapja, hogy bárki is csak úgy sze­rezhet tájékozódást arról, hogy mit végzett a szinügyi bizottság, ha bemegy a város­házára,­­megfutja a bürokratikus kezelés idegölő és izzasztó akadályversenyét és ha célhoz ért, nekigyü­rekszik a jegyzőkönyvek elolvasásának. Igaz, hogy ma már a nyilvá­nossággal való közlekedésnek más, kön­­­nyebb, jobban bevált és azzal a komisz gaz­dasági berendezkedéssel számoló módszere van, hogy az embereknek ilyen dolgokra nem jut idejük. És vajjon mit szólna Gaál Endre tanácsos úr, ha az a sok ezer ember, aki ed­dig a sajtó útján értesült arról, hogy mit végzett a színügyi bizottság, most megtisz­telné őt becses látogatásával és mind a jegy­zőkönyvet, a jegyzőkönyvet kérné. Mert re­mélhetőleg, nem úgy méltóztatik érteni a nyilvánosságot, hogy az csak bizonyos em­berekkel, a közönségnek egy korlátolt köré­vel, vagy számával szemben kötelező? Az új színházi szabályrendelet 6. parag­rafusa, mely a szinügyi bizottság eljárását akarná szabályozni, a tanácskozások nyil­vánosságát valóban korlátozza. Az ide tar­tozó két bekezdés szóról-szóra ez: „Az ügy előadása s a határozat kihirdetése nyilvá­nos, a tanácskozás pedig zárt ülésben tör­ténik.“ — „Személyi ügyeik előadása is csak zárt ülésben történhet s s a bizottság tagjai tartoznak arra ügyelni, hogy a művészi ön­érzetet sértő vélemények nyilvánosságra ne kerüljenek.“ Nagyon mellékes és lényegtelen, hogy ebben a két mondatban is mennyi abszur­ditás van. De azt tudni szeretnők végre, mi indította az előadó urat arra, hogy egy olyan szabályrendelet-tervezetet készítsen és fo­gadtasson el, mely minden jog és szokás el­lenére ép a színügyi bizottság üléseit és mű­ködését vonja ki a nyilvánosság nagy kom­­plekszumából? Mi ennek az oka? Azt értjük, ha olyan ügyekre zárt ülést rendel el a sza­bályrendelet, amelyek erkölcsi, vagy anya­gi természetű személyi­­ kérdésekkel vannak vonatkozásban. De miért ne tanácskozzék egyébként nyilvánosan a színügyi bizottság? Hiszen, uram isten, egy színházunk van, mert monopóliumot adunk neki; aki szín­házba akar menni, abba az egy színházba kénytelen menni; súlyos ezreseket is költünk erre a színházunkra; még az a joga se­­ le­gyen meg a közönségnek, hogy megtudhas­sa, mennyi hozzáértéssel, buzgalommal és lelkiismeretességgel végzi a dolgát az a bi­zottság, mely a k­özgyű­léstől kapott man­dátuma alapján ennek az egyetlen színház­nak, tehát a szegedi színészetnek érdekeit istápolni és megvédelmezni tartozik. Vagy csak nem gondolja komolyan,­­ komolyan a tanácsos úr, hogy ez az ügy elintézhető az­zal a nagyon, de nagyon rossz ötlettel, amit csak egy közgyűlésen lehet elmondani, hogy ön a jegyzőkönyveket bárkinek rendelkezé­sére bocsátja? Tudjuk, keresztül­ment a szabályren­­­delet-tervezet a tanács, a közgyűlés és a mi­nisztérium retortáján. Elég szomorú, hogy elfogadták, akár könnyelmű felületesség, akár retrográd­ szellem volt az okozója. És a színház körül kifejlődött két napos vitában láttuk, hogy egy-egy ilyen ballépésére akkor ébred a közgyűlés, amikor az már megter­mette áldatlan gyümölcsét. Az új szabályrendelet életbeléptetése előtt még személyi természetű kérdéseket is nyílt ülésben tárgyalt a színügyi bizottság — és az elnök nagyon liberális rendelkezése következtében. Talán indiszkréció történt egyik-másik újságíró részéről? Tessék szi­gorúan alkalmazni a szabályrendeletnek azt a jogos és helyes rendelkezését, amely az ilyen tanácskozásokat zártabknak nyilvánít­ja. De ilyen esetből­­ azt a konzekvenciát von­ni le, hogy a színügyi bizottság ülése most már minden esetben zárt legyen, legalább­is különös, érthetetlen. És itt elérkeztünk ahoz, hogy a színházi szabályrendeletet módosítani kell, módosíta­ni nemcsak egy, de több más pontjában. A színügyi bizottság ma délután 6 óra­kor ülést tartott. Nyilvánosat. A napirend­nek kényes és izgalmakat sejtető pontja is volt: a bizottság állásfoglalása azokkal a támadásokkal szemben, amelyek a közgyű­lés és a közönség részéről érték. Ami ennek a kérdésnek a tárgyalása közben történt, az min­den várakozást és képzeletet fölülmúl. végig a koronázási utakon, s megállt a folyó mellett, ráment a hidakra és nézte, amint dús, lassú hófátyolok nesztelenül merülnek alá a vizbe . . . Vakurka ümmögött, nevetgélt: — Lopni fogok . . . lopni . . . Megfogta az egyik pénzeszsák száját és f­ölorditott: — Jaj . . . Az aranyak összefutottak a zsákocskák­ban, sikoltottak, zenebonásan egymás körül kavarogtak és ujjongva, sikongva fellökték magukat a levegőbe. A tallérok Vakurka fölé repültek, arany testükből ’ábrázatuk nőttek ki hirtelen; grimaszok csúfök­odtak a sárga sze­mükben, a petyhüdt ajkuk körül és vigyo­rogtak, bámészkodtak Vakurkára. A vén szolga hanyattvágódott és nyúltak, emelked­tek körülötte a bankóoszlopok, egymáshoz épültek, összefogtak és Vakurkát nyoszolyá­­járól elillanni nem engedték. Fölötte zengett, üvöltött a pénz, mellette suhogtak a tornyo­sodó bankók lés Vakurka leigázva, dermed­­ten feküdt a bankósirban . . . Muzsikás volt a levegő. Petrus bácsi fonográfja hangosan énekelt, fojtott dalok csalogatták maguk köré az álmokat. Az ágyakon magukra maradtak az emberek, meredten elnyúltak a matracon, mint a dön­tött fák az erdő avarában. Petrus bácsi fo­nográfja bolondosan énekelt, rozzant torká­ból tréfás, nevető hangokat lökött föl a ma­gasba és mi összesuhantunk, összeölelkez­­tü­nk és röpködve a pihenő fejek fölött, lej­­tőztünk, táncoltunk. Az álmok zsongtak, nyügösködtek, de énekelték is és olyan volt a hangjuk, mint a méhhivogató üvegcsen­gőé, amiket a kertekben megfúj a szél. En­gem testvéreim, az álmok, magukba fontak, dajkáltak s titkos titkaikkal megütögették a szivemet, m­ely most megnőtt, a síksági ég pereméig megnyílott a két ölelő karja és a szivemben volt a világ, emberek, bujdosó szenvedéseik. Petrus bácsi ölelgette a falábát, a fo­nográfja már csöndesítette a Karnevált és vontatottan bújtak ki belőle a dalok s az ál­mok libbentek, alászállingóztak és mire csönd lett, besuhantak a koponyákba. Az egyik testvérem szárnyára­­ emelt és ráröpültünk a kórházi szolga fejére. János szántott agyá­ban fölébredtek, föl­szökkentek a rejtelmek. János gagyogott, mozgott: — Na . . . ne . . . De ágyában nászt ültek az álmok, az egyből lett kettő, párzottak, sokasodtak és sodorták eléje a kadáveréket. Dermedt ka­rok görcsösen a levegőbe kaptak, örökre be­­záródott szemhéjakra kiültek a nagy üveges szemek, a húsos fejekből a csontvázak ki­dugták a koponyájukat. János dörmögött, káromkodott, fölemel­te a kezeit s durva sietséggel hajigálta mes­­­szire magától a halottakat. Szivek táncoltak eléje. Kicsi és nagy, fonnyadt és húsos szi­vek s vadul lüktettek. Behorpadtak, kiduz­zadtak, ujjongó és síró hangok zúgtak ki be­lőle, de valamennyi sirt és könnyeiket rá­si áltatták János arcára. János kaszált a ke­zeivel és hessegette maga mellől a kavargó sziveket, de hirtelen megbicsaklottak a kar­jai, a fejét rányomta a matracra és rámeredt a legvadabb szívre, mely az arca előtt tán­colt. Az meg-megütötte forró testével az áb­rázatát, rászökkent a mellére, táncolt a feje fölött, aztán sikoltva, kacagva visszaugrott a szivek közé. János fölordított, a szive után kapott, megvágta a mellét és sirt, üvöltött: — A szivem ... a szivem . . . hol van a szivem? . . . János ütötte-verte a fejét. Beleestem a levegőbe . . . ágyak fölött úszom és libbe­nek ... Ki vagyok én? . . . Érzések között hajókázom és találkozom a nem ismert fáj­dalmakkal, a szikkadt földnél szomjasabb vágyakkal, bús arcú reményekkel, tépett­­égett örömökkel. A testemet nem érzem és mégis van szemem, mely sugaras rést tör sötét agylabirintusokon keresztül, melyben most ott érvényeskediik a mindenki álma. Én se éltem eddig? Aki igazán vagyok, rejtő­zött eddig bennem? most kapott szárnyra, mikor az éjszaka lefújta rólam a hús- és csontbéklyókat? amikkel röghöz szögezetten csak bambán álmélkodtam, álimélkodva csu­­dálkoztam? ... És most röpülök, emberek fölött keringőzöm, a koponyák megnyílnak előttem, a szivemet réteszem a szivükre és mi halkan összedobogunk. Megölelem az egyik álmodót, sugaras az arca. — Ez a néma ... a néma . . . ívesen rángatódzik j az ajka, kinyitja, csukja a száját, csattogtatja a fogait és vad hangokon nyávog, ugat, bődül: — Um . . . h . . . hő . . . Mosoly-lárva szál­ szomorú arcára, ttt-

Next