Délmagyarország, 1913. február (2. évfolyam, 26-49. szám)
1913-02-01 / 26. szám
2 DÉLMAGYARORSZÁG 1913. február 1. Lemondott a szinügyi bizottság. — Izgalmas vita. — (Saját tudósítónktól.) A közgyűlésen elhangzott színházi vitának egyik mozzanatára reflektálni kell még és utána áttérünk annak precizirozására, mi most a sürgős teendő, hogy a közgyűlési határozatban megszabott két hét múlva összehívható legyen a törvényhatósági bizottság arra a rendkívüli gyűlésre, amelynek az új helyzet körüli tekintő és a jogos várakozásokat kielégítő megalapozása lesz feladata. Gaál Endre dr., előadó közgyűlési beszédében érthetetlennek találta azt az ellenszenvet, — ő mondta igy — mely a törvényhatóság tagjai és a közönség körében a színügyi bizottsággal szemben megnyilvánul. Honnan tudja a közönség, hogy a szinügyi bizottság mit végez, vagyis, hogy semmit se végez? — kérdezte a tanácsos ur. Hiszen a szinügyi bizottság ülései zártak és nála senki sem járt, hogy a jegyzőkönyveket elkérje, megnézze, pedig azok mindenkinek rendelkezésére állanak. A kérdés ilyetén módon való föltevésében és beállításában némi kis tévedés van, amelyről föl kell világosítani nemcsak az igen tisztelt tanácsos urat, de azt a nyilvánosságot is, amely a tanácsos úrtól ezt a leckét kapta. Legelőször is: az uj színházi szabályrendeletet 1912. április 1-én hagyta jóvá a belügyminiszter. Ennek a szabályrendeletnek életbeléptetése előtt a szinügyi bizottság ülései nyilvánosak voltak és ha az ülésekről kikerültek a közönség körébe olyan dolgok, amelyek nem a nyilvánosság elé valók, a hírszolgáltatók ilyen esetekben nem a hivatásukat megértő újságírók voltak. Tehát — szeptembertől számítom — mindössze öt hónapja, hogy bárki is csak úgy szerezhet tájékozódást arról, hogy mit végzett a szinügyi bizottság, ha bemegy a városházára,megfutja a bürokratikus kezelés idegölő és izzasztó akadályversenyét és ha célhoz ért, nekigyürekszik a jegyzőkönyvek elolvasásának. Igaz, hogy ma már a nyilvánossággal való közlekedésnek más, könnyebb, jobban bevált és azzal a komisz gazdasági berendezkedéssel számoló módszere van, hogy az embereknek ilyen dolgokra nem jut idejük. És vajjon mit szólna Gaál Endre tanácsos úr, ha az a sok ezer ember, aki eddig a sajtó útján értesült arról, hogy mit végzett a színügyi bizottság, most megtisztelné őt becses látogatásával és mind a jegyzőkönyvet, a jegyzőkönyvet kérné. Mert remélhetőleg, nem úgy méltóztatik érteni a nyilvánosságot, hogy az csak bizonyos emberekkel, a közönségnek egy korlátolt körével, vagy számával szemben kötelező? Az új színházi szabályrendelet 6. paragrafusa, mely a szinügyi bizottság eljárását akarná szabályozni, a tanácskozások nyilvánosságát valóban korlátozza. Az ide tartozó két bekezdés szóról-szóra ez: „Az ügy előadása s a határozat kihirdetése nyilvános, a tanácskozás pedig zárt ülésben történik.“ — „Személyi ügyeik előadása is csak zárt ülésben történhet s s a bizottság tagjai tartoznak arra ügyelni, hogy a művészi önérzetet sértő vélemények nyilvánosságra ne kerüljenek.“ Nagyon mellékes és lényegtelen, hogy ebben a két mondatban is mennyi abszurditás van. De azt tudni szeretnők végre, mi indította az előadó urat arra, hogy egy olyan szabályrendelet-tervezetet készítsen és fogadtasson el, mely minden jog és szokás ellenére ép a színügyi bizottság üléseit és működését vonja ki a nyilvánosság nagy komplekszumából? Mi ennek az oka? Azt értjük, ha olyan ügyekre zárt ülést rendel el a szabályrendelet, amelyek erkölcsi, vagy anyagi természetű személyi kérdésekkel vannak vonatkozásban. De miért ne tanácskozzék egyébként nyilvánosan a színügyi bizottság? Hiszen, uram isten, egy színházunk van, mert monopóliumot adunk neki; aki színházba akar menni, abba az egy színházba kénytelen menni; súlyos ezreseket is költünk erre a színházunkra; még az a joga se legyen meg a közönségnek, hogy megtudhassa, mennyi hozzáértéssel, buzgalommal és lelkiismeretességgel végzi a dolgát az a bizottság, mely a közgyűléstől kapott mandátuma alapján ennek az egyetlen színháznak, tehát a szegedi színészetnek érdekeit istápolni és megvédelmezni tartozik. Vagy csak nem gondolja komolyan, komolyan a tanácsos úr, hogy ez az ügy elintézhető azzal a nagyon, de nagyon rossz ötlettel, amit csak egy közgyűlésen lehet elmondani, hogy ön a jegyzőkönyveket bárkinek rendelkezésére bocsátja? Tudjuk, keresztülment a szabályrendelet-tervezet a tanács, a közgyűlés és a minisztérium retortáján. Elég szomorú, hogy elfogadták, akár könnyelmű felületesség, akár retrográd szellem volt az okozója. És a színház körül kifejlődött két napos vitában láttuk, hogy egy-egy ilyen ballépésére akkor ébred a közgyűlés, amikor az már megtermette áldatlan gyümölcsét. Az új szabályrendelet életbeléptetése előtt még személyi természetű kérdéseket is nyílt ülésben tárgyalt a színügyi bizottság — és az elnök nagyon liberális rendelkezése következtében. Talán indiszkréció történt egyik-másik újságíró részéről? Tessék szigorúan alkalmazni a szabályrendeletnek azt a jogos és helyes rendelkezését, amely az ilyen tanácskozásokat zártabknak nyilvánítja. De ilyen esetből azt a konzekvenciát vonni le, hogy a színügyi bizottság ülése most már minden esetben zárt legyen, legalábbis különös, érthetetlen. És itt elérkeztünk ahoz, hogy a színházi szabályrendeletet módosítani kell, módosítani nemcsak egy, de több más pontjában. A színügyi bizottság ma délután 6 órakor ülést tartott. Nyilvánosat. A napirendnek kényes és izgalmakat sejtető pontja is volt: a bizottság állásfoglalása azokkal a támadásokkal szemben, amelyek a közgyűlés és a közönség részéről érték. Ami ennek a kérdésnek a tárgyalása közben történt, az minden várakozást és képzeletet fölülmúl. végig a koronázási utakon, s megállt a folyó mellett, ráment a hidakra és nézte, amint dús, lassú hófátyolok nesztelenül merülnek alá a vizbe . . . Vakurka ümmögött, nevetgélt: — Lopni fogok . . . lopni . . . Megfogta az egyik pénzeszsák száját és fölorditott: — Jaj . . . Az aranyak összefutottak a zsákocskákban, sikoltottak, zenebonásan egymás körül kavarogtak és ujjongva, sikongva fellökték magukat a levegőbe. A tallérok Vakurka fölé repültek, arany testükből ’ábrázatuk nőttek ki hirtelen; grimaszok csúfökodtak a sárga szemükben, a petyhüdt ajkuk körül és vigyorogtak, bámészkodtak Vakurkára. A vén szolga hanyattvágódott és nyúltak, emelkedtek körülötte a bankóoszlopok, egymáshoz épültek, összefogtak és Vakurkát nyoszolyájáról elillanni nem engedték. Fölötte zengett, üvöltött a pénz, mellette suhogtak a tornyosodó bankók lés Vakurka leigázva, dermedten feküdt a bankósirban . . . Muzsikás volt a levegő. Petrus bácsi fonográfja hangosan énekelt, fojtott dalok csalogatták maguk köré az álmokat. Az ágyakon magukra maradtak az emberek, meredten elnyúltak a matracon, mint a döntött fák az erdő avarában. Petrus bácsi fonográfja bolondosan énekelt, rozzant torkából tréfás, nevető hangokat lökött föl a magasba és mi összesuhantunk, összeölelkeztünk és röpködve a pihenő fejek fölött, lejtőztünk, táncoltunk. Az álmok zsongtak, nyügösködtek, de énekelték is és olyan volt a hangjuk, mint a méhhivogató üvegcsengőé, amiket a kertekben megfúj a szél. Engem testvéreim, az álmok, magukba fontak, dajkáltak s titkos titkaikkal megütögették a szivemet, mely most megnőtt, a síksági ég pereméig megnyílott a két ölelő karja és a szivemben volt a világ, emberek, bujdosó szenvedéseik. Petrus bácsi ölelgette a falábát, a fonográfja már csöndesítette a Karnevált és vontatottan bújtak ki belőle a dalok s az álmok libbentek, alászállingóztak és mire csönd lett, besuhantak a koponyákba. Az egyik testvérem szárnyára emelt és ráröpültünk a kórházi szolga fejére. János szántott agyában fölébredtek, fölszökkentek a rejtelmek. János gagyogott, mozgott: — Na . . . ne . . . De ágyában nászt ültek az álmok, az egyből lett kettő, párzottak, sokasodtak és sodorták eléje a kadáveréket. Dermedt karok görcsösen a levegőbe kaptak, örökre bezáródott szemhéjakra kiültek a nagy üveges szemek, a húsos fejekből a csontvázak kidugták a koponyájukat. János dörmögött, káromkodott, fölemelte a kezeit s durva sietséggel hajigálta messzire magától a halottakat. Szivek táncoltak eléje. Kicsi és nagy, fonnyadt és húsos szivek s vadul lüktettek. Behorpadtak, kiduzzadtak, ujjongó és síró hangok zúgtak ki belőle, de valamennyi sirt és könnyeiket rási áltatták János arcára. János kaszált a kezeivel és hessegette maga mellől a kavargó sziveket, de hirtelen megbicsaklottak a karjai, a fejét rányomta a matracra és rámeredt a legvadabb szívre, mely az arca előtt táncolt. Az meg-megütötte forró testével az ábrázatát, rászökkent a mellére, táncolt a feje fölött, aztán sikoltva, kacagva visszaugrott a szivek közé. János fölordított, a szive után kapott, megvágta a mellét és sirt, üvöltött: — A szivem ... a szivem . . . hol van a szivem? . . . János ütötte-verte a fejét. Beleestem a levegőbe . . . ágyak fölött úszom és libbenek ... Ki vagyok én? . . . Érzések között hajókázom és találkozom a nem ismert fájdalmakkal, a szikkadt földnél szomjasabb vágyakkal, bús arcú reményekkel, tépettégett örömökkel. A testemet nem érzem és mégis van szemem, mely sugaras rést tör sötét agylabirintusokon keresztül, melyben most ott érvényeskediik a mindenki álma. Én se éltem eddig? Aki igazán vagyok, rejtőzött eddig bennem? most kapott szárnyra, mikor az éjszaka lefújta rólam a hús- és csontbéklyókat? amikkel röghöz szögezetten csak bambán álmélkodtam, álimélkodva csudálkoztam? ... És most röpülök, emberek fölött keringőzöm, a koponyák megnyílnak előttem, a szivemet réteszem a szivükre és mi halkan összedobogunk. Megölelem az egyik álmodót, sugaras az arca. — Ez a néma ... a néma . . . ívesen rángatódzik j az ajka, kinyitja, csukja a száját, csattogtatja a fogait és vad hangokon nyávog, ugat, bődül: — Um . . . h . . . hő . . . Mosoly-lárva szál szomorú arcára, ttt-