Délmagyarország, 1913. május (2. évfolyam, 101-125. szám)
1913-05-01 / 101. szám
Szerkesztőség Kárász-utca 9. ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN Kiadóhivatal Kárász-utca 9. egész évre . K 24— félévre . . K 12— egész évre . K 23— félévre . .KM— Nappali-telefon . . . . 305. negyedévre K 6 — egy hónapra K 2-— negyedévre K T— egy hónapra K 2-40 Kiadóhivatali-telefon .305. Éjjeli telefon . . . 10—83. Egyes szám ára 10 fillér. Egyes szám ára 10 HHér. Kiadó telefonja .... 81. Szeged, 1913._____________H. évfolyam 101. szám. Csütörtök, május 1. A sváb intelligencia. Habozva írtam Le a fönti címet. Mert sváb intelligenciáról szó szerinti értelemben nem lehet beszélni. Ne értsük azonban egymást félre! Nem azt akarom ezzel mondani, hogy a svábság között mincs értelmiség, vagy, hogy a ssvábságból nem kerül intelligens elem, hanem azt akarom ezzel jelezni, hogy az a társadalmi réteg, mely sváb intelligenciának nevezhető, voltaképen magyar intelligencia. Mert szívben és érzelemben, gondolkozásban és nyelvben, vágyaiban és céljaiban tökéletesen egybeforrt a magyarsággal. S mivel a sváb intelligencia, délmagyarországi svábságunk nem is számít nemzetiségnek, de önmaga a svábság sem számítja magát annak. i * Ellenkezőleg, sértésszámba veszi a sváb, ha nemzetiséginek nevezi valaki. Hogy a svábság mit tart pl. a műveltség tekintetében mélyen alatta álló oláhságról, elegendő, ha elmondok egy anekdotát. Mikor a sváb hazajött az egyik délvidéki város országos vásárjáról és a falubeliek megkérdezték, volt-e sok ember a vásáron, így válaszolt: — Ember, az nem volt valami sok, de oláh, az volt bőven! Talán egy kissé erős ennek az anekdotának az éle, de mindenesetre nagyon jellemző az az éles körülhatárolás, melyet a svábság maga között és az oláhság között megvon. A sváb intelligencia érdeme, még pedig csaknem kizárólag a sváb intelligenciáé, hogy míg a svábság egyrészt semmi néven nevezendő közösséget a nemzetiségekkel nem vállal, addig másrészt minden külső pressziótól menten, önként és szorgosan keresi azokat az összekötő szálakat, amelyekkel magát a magyarsághoz fűzheti. Valami józan életösztön nyilvánul meg ennek az értékes, mégpedig a magyarság szempontjából is értékes népfajnak azon törekvésében, hogy hozzásimuljon a magyarsághoz. Mintha a sváb néplélek átérezné azt a rémséges veszedelmet, mely abból származnék, ha a svábság a nemzetiségekkel egy vizen evezne. Képzeljük csak el, mit jelentene az, ha a nemzetiségi törekvések szolgálatába szegődnék ez az értékes népfaj! Mennyit nyernének anyagi, erkölcsi és szellemi súlyban és erőben a nemzetiségek nemzetrontó, állambontó mozgalmai?! A sváb intelligenciának az érdeme, hogy a svábságban rejlő nagy anyagi, erkölcsi és szellemi erő centripetális irányban, a magyarság megerősítésének az irányában halad és működik. Amily mértékben gyöngíti a svábságnak ez a dicséretes magatartása a nemzetiségeket, ugyanolyan mértékben erősíti a magyarságot. De ugyanakkor önmagát is erősíti a svábság. Amint a svábság a nemzetiségekkel egy malomban őrölne, rögtön közelebb jutna a megvalósuláshoz úgy az oláhság ábrándja, mint a szerbek álma. S vájjon mi történnek magával a svábsággal, ha ez az ábránd, ez az álom megvalósulna? Erről mindenesetre érdemes gondolkodni! Az érzelmi momentumoktól teljesen eltekintve, a svábságot földrajzi elhelyezkedése is a magyarságra, a magyarsággal való együttérzésre és együttmunkálkodásra utalja. Meg vagyok róla győződve, hogy minden józanul gondolkodó sváb irtózik, akár a Szerbiához, akár a Romániához való tartozásának még a gondolatától is. Ennek a megállapítása után azonban rá kell mutatnom arra is, hogy a sváb intelligencia ifjabb generációjának az a része, amely a bécsi és különböző németországi egyetemekről kerül ki, kezdi bűnös kézzel meglazítani azt a bensőséges kapcsolatot, mely a magyarságot és a sváb- Rokoska trombitál. Irta: Révész Béla. Rokoska Ádám valamelyik délután munkaköziben elaludt a hivatalában. Arra ébredt, hogy az irodafőnök a vállát rázza és rákiált: — Rokoska, Rokoska, megbolondult? Ezt nem tűröm, mért lumpol mindig... Csúnya ébredés volt ez nagyon. Rokoska majdhogynem sírva fakadt s az az egy szó, a lumpolás, tépő könyörtelenséggel nyilait a szivébe. Rokoska megdöbbent, már majdnem megtette, hogy odakiált a főnökének keserű tiltakozással: — Hazudik ... hazudik ... De a nagy rémület, a lesújtó igazságtalanság megnémitotta és meresztgette a szemeit, hogy a könnyei ki ne buggyanjanak. Rokoskának igaza volt, az ő álma tényleg nem volt közönséges, lumpos álom. Mögötte egy hullámos, azért csendes lelki élet bujdosott. Rokoska családfentartó volt, ő tartotta el az anyját, ő adott kenyeret kis becseinek NEUMANN cs. és kis?*, udvari és kamipai és ő szerzett férjet a nővérének. Rokoska iellemes volt, mint egy igásló. Valami ösztönös, gyökeres érzése volt, hogy ő neki kell húznia — a zökkenős utakon — a család szekerét, nem eszmélt ,soha a duzzogásra sem, csak döcögött, bukdácsolt előre, csökönyösség nélkül. Szürke mesterségét sem unta meg sohasem, sőt dijnoki hivatalában addigaddig másolgatta a törvényes iratokat, míg lassanként elérkezett a nagy fizetéshez, a 40 forinthoz. Ez volt a hegy, amire a dijnokok ifjan fölkandikáltak — és elfonnyadtak, megöregedtek, mire a magasságba is elérkeztek. Rokoska kopaszon bár, de friss energiával jutott el a kánaáni stációhoz. A tervek, a vágyak épen ekkor duzzadtak benne és zsongott a lelkében a sok tarka életcél. Rokoska alapjában véve boldog ember volt. Még akkor is, mikor elégedetlenkedett, mert ebben az érzésben tulajdonképen erőfeszítő szándékok szunnyadoztak ... dolgozni, dolgozni másokért. És ez az egyedüli izgalma volt a lelki gyönyörűsége; a roskadt emberke belülről győzedelmesen érezte az óriások csatázó erejét, keskeny vállai a verejtékes munka közben megnőttek, kiszélesedtek, érezte, hogy rájuk egy ház, a család támaszkodik, vékony karjait — úgy álmodozás közben — acélos izmok kígyóztak át és megfeszültek, pattantak, de erősen tartotta, biztosan óvta a famíliáját. Esténként, mikor Rákoska elköltötte szalonnás vacsoráját, a szemét a plafonéra szegezte és komoly arccal hallgatta a család előterjesztéseit: — A gyerekeknek cipő kell. Kifogyott a fa, nincs rá pénz. Jön a behatás, könyveket kell venni... Rákoska összeráncolta szemöldökeit, komorkodott, belebámult a levegőbe, és mialatt így a házi gondok foglalkoztatták, bensőjében büszke indulatok ébredeztek a nehéz töprengések között, valóságban örvendezett, forró hangulat szállt reá és valami furcsa önérzet töltötte el, hogy mindenki tőle várja a bajos dolgok megoldását; ő a családföntartó. És kéjesen fürdőzött a család magasztalaiban: — Szegény Ádám mennyit dolgozik ... Feküdj le Ádám, neked pihenned kell . . . Férfi, fiú és leányka ruhatelep SZEGED, Kárász utca 5. Külön mérték szerinti osztály elsőrangú szabászattal. Szértess árjenfxéket!