Délmagyarország, 1913. május (2. évfolyam, 101-125. szám)

1913-05-01 / 101. szám

iai3. május 1. lonosan nagy jelentőségűek a külföldi bizto­sító társaságok díjtartalékának elhelyezésé­ről és az új járásbíróságok felállításáról ké­szülő javaslatok. A biztosító társaságok és különösen a külföldi biztosító társaságok jog­viszonyainak rendezése régóta foglalkoztatja az igazságügyminisztériumot és különösen a külföldi biztosító társaságok díj­tartalékának elhelyezése súlyos probléma, mert itt nehéz olyan megoldást találni, ami az állami érdek és a külföldi vállalatok­­harmonikus kielégí­tését biztosíthatná. DÉLMAGYARORSZÁG 3 Pályaavatás, Szeged város és a SzAK ünnepe. (Saját tudósítónktól.) A köztudatba új fogalmak illeszkedtek be néhány év alatt, a­mely idő a modern testi élet reneszánszának és a pedagógiai alapfogalmak gyökeres át­alakulásának korszakát is jelenti. Mintha va­n Járni nagyszerű gyógyászati fölfedezéshez jutott volna el az emberiség. Hosszú, m­eg­­őszítő, földre görnyedő szellemi erőfeszítés után észrevette, hogy a test fizikai energiá­jának majdnem fontosabb jó az élet eredmé­nyessége szempontjából, mint maga a szel­lemi tartalom. Amaz alapja, forrása, létföl­tétele emennek. Az uj ember már ennek a csodaszerben elbűvölő meggondolásnak a birtokában rendezi be életét. A természet visszahódította lelkéből lelkezett fiait. A legteljesebb elismerés illeti tehát azo­kat a férfiakat, akik ennek a nagyszerű elv­nek népszerűsítésére vállalkoztak és munká­jukat lelkesedésükkel arányos sikerre vezet­ték. A Szegedi Atlétikai Klub, mely csütörtö­kön avatta föl új sporttelepét, a testi nevelés várát építette meg az ujszegedi hüs ligetek alján. A friss gyepen, ahol apáink csak nagy ünnepek alkalmával rendezett kiránduláso­kon pihentették meg öreg tagjaikat, a mi gyermekeink már szinte otthonosabbak, mint a parketten. Divattá vált a sport és e minő­ségben a kedves bohóságoknak egész soro­zata kapcsolódott hozzá. De soha sem volt még életrevalóbb divat, mint ez. Már meg­van a maga külön fogalmi köre, szókincse, kodeksze, flörtje, költészete és naivsága. És megvan benne a tavasz és ifjúság bája, en­nek a két legfőbb jónak semmi mással nem pótolható minden szépséges varázsa. Taine ragyogó lapjai jutnak eszünkbe, melyeket az athéni stadion országos ünnepei­ről irt ... Az a kor, mely művészetében az eddig elérhető legmagasabb eszményeket tes­tesítette meg, azért jutott el fejlődésének bá­­mulatraméltó fejlettségéhez, mert magát, az­­ embert, a viruló, erős, álszemérem nélkül va­ló, természetes érzésekkel megáldott ifjúsá­got tekintette a földi élet centrumául és cél­jául. A görög kor testi ideálja egyúttal a Platon embertípusa volt. S mikor Theodosik császár a negyedik század végén beszüntette az olympiai játékokat, az emberiség arany­korát fojtotta bele a középkori szellemi rab­szolgaság bús panaszhangjaiba. Nem is szár­nyalt azontúl az emberiség lelke, csak csú­szott a földön, ahová a lelki megalázkodás kínja görnyesztette. Az olasz reneszánsz éb­resztette föl újból a testiség ujjongó örömeit, a vér frisseb forrását, a szellem alkotó vá­gyát. S amint a déli népek vezető szerepe az idők folyamán átszállott az északi fajokra, és úgy települt át más tájakra az egészsé­ges és produktív élet feltételeinek ismerete is. A sportok szeretete a műveltség fejlődé­sével egyenes arányban áll. Magyarország közállapotainak rendezet­lensége és főleg pedagógiai elveinek avult­­sága mellett csak természetes, hogy nálunk igazi sport a szó legnemesebb értelmében, eddigelé ki sem fejlődhetett. A mi iskolás korunkban, sőt még egy évtizeddel is ez­előtt, a német testgyakorlási mód volt ott­honos a tantervben. Hetenkint egy-két órán át­­ céltalan és rendszertelen kar- és lábmozgá­­s­okat végeztünk. Holott már akkor nyilván­való volt, hogy Anglia jórészt kitűnő test­­nevelési rendszerének köszöni nagy tekinté­lyét és a belga iskolákban már a nyolcva­nas években, a franciákban a kilencvenes években új és eredményesebb metódusokat léptettek életbe. Egyszerre jelentős fordulat­­ állott be. Coubertin báró kezdeményezésére 1906-ban Athén olympiai játékokat rendezett s az egész világ figyelmét a modern sportra irányította. Azután a párisi, st.-louisi, a má­sodik athéni lés londoni olympiádok után 1912-ben­­ elkövetkezett a híres stockholmi sportünnep, melynek jelentősége minden ed­digit felülmúlt. Valóságos világcsődület volt­­ az, melyből még a távoli Japán és China sem hiányzott. A fehér faj képviselői mellett ott voltak a néger, indián, maláji, mongol, poli­néziai és turkomán fajok küldöttei. Egy nagy nemzetközi szolidaritásban egyesült a világ­részek minden emberfaja, mely talán akkor először érezte meg legintenzívebben az álta­lános béke lelki szükségességét. Az idők jele, hogy ma már nálunk is pompás föllendülésnek indult minden sport. Iskoláink tanterve még nem változott meg, de a régi merevségen már rést ütött a mai fiatalság természetes életvidámsága. Külföl­dön mind gyakoribbak a Landeserziehungs­­fieim néven ismerős nevelőintézetek, melyek a test erőteljes fejlesztésére fektetik a fő­ utáni időben keményen csatázott az íróasz­tala mellett. Amikor másolnia kellett, amikor a fáradt, jóllakott ember mellé odaállott az álom és kábító leheletével beléfújt Rákoska szemeiye. Ekkor csatázott Ádám. A szem­héjait kimeresztette és percekig így bámult a papirosra, de az álom egyre-egyre legyez­­gette a szemeit, kéjes érintéssel meg-meg- Umogatta szemhéjait és azok lassan-lassan m­egszűkültek, összezsugorodtak, de a bá­gyadt Rokoska magához tért és kimeresz­tette a szemeit. Hónapok óta így folyt a nagy küzdelem, különös, megdöbbentő ijedtségek­kel. Rokoska elszánt energiával ült hozzá mindig a munkához és a munka elején büsz­kén vetette papirosra a peckes betűket. De mikor a megtagadott álom háborúba szólí­totta, Rokoska is észrevette, hogy a toll nem áll oly keményen a kezében, az ujjai meg­gyöngültek és a betűk, amiket mindig formá­san állított fel a sorokban, meggörbülnek, táncolni kezdenek, meglesik, mikor a szemé­re egészen ráül az álom és egymásba szalad­nak, összegomoly­odnak. Ilyenkor voltak a nagy ijedtségek, mikor Rokoska felrezzent és kuszán, gagyogva bámultak rá a betűk. Rokoskának egy pillanatra elállott a szív­verése és rémülten nézett maga köré, hogy nem látta-e meg valaki a tisztviselők közül, hogy hogyan dolgozik. Titkosan belegyúrta az elrontott papirost a zsebébe és kiszaladt a vízvezetékhez, a hideg vizet rácsurgatta a halántékára s­­ megdörzsölte vele a szemeit. Egy napon Rákoskának túrós rétest ké­szített az anyja ebédre, amit Ádám szenve­délyesen szeretett. Sokat evett, megivott rá két pohár vizet és szaladt vissza az irodába, hogy el ne késsék. Ádám pontosan érkezett a hivatalba, az asztalon már garmadában hevert a sok innivaló és Rokoska hozzákez­dett átmásoláshoz. Nyugalmas pihenéssel mozgolódott a széken, fáradt testének jól esett a pihenés és lábaival, amelyek szágul­dozva idehozták, az asztal alatt megelége­detten harangozott. Rokoska fürgén kergette maga előtt a betűket és nagyon örvendezett azon, hogy ma békében maradhat, az álom nem jön érte. Úgy másolás közben elgondol­kozott, hogy milyen furcsa az ő mindennapos délutáni ijedsége, miért is gondol mindig az alvásra, amikor minden más dolgon törhetné a fejét... csak akarni kell és ébren marad, csak rémítgeti önmagát, hogy a szemére nehezedik valami... hogy elmosódnak a be­tűk és nyomja valami a fejét, roppant erő­vel ... Neki kötelességei vannak ... a betűk­nek egyenesen kell államok ... a család ... mindig arra kell gondolni, hogy ébren van... nem szabad eldőlnie, mint a betűknek . . . mennek azok maguktól is előre ... csak a keze rajta legyen a papiroson, az már bele­tanult a hosszú idő alatt... csak emelnie kell a tollat, jár az magától, a girbe-gurba uta­kon ... a fehér, kék, a lila papirosokon... Rokoska képzeletére különös szivárvány tű­zött rá és meglebegtek előtte a titokzatos színű másolópapírok ... Ekkor ébredt Rokoska arra a félelmetes jelenetre, hogy elaludt, hogy az irodafőnök a vállát rázza és rárivall: — Miért lumpol mindig? Rokoska nagyon szomorú volt, mikor haza indult és talán először érezte életében, hogy az emberek hálátlanok, kőszívűen né­zik a mások szorgalmát és a henyék még bántják is a fáradozót. Ment, vánszorgott a tavaszi utcákon, elcsigázott testét alig hogy cipelte. De a makacssága nem hagyta csüg­gedni. Bandukolt, ballagott előre és biztatta önmagát: — Egyszer volt, többet nem lesz. Vi­gyázni fogok, csak bele kell jönnöm. Nem szabad, nem szabad, — olyan leszek, mint voltam. Elaludni a hivatalban — pfuj!... Roikoskára nagy öröm várt odahaza. Megjött a sógor. Ádám roppant, mikor a táncmester megölelte, de visszakarolta sze­relmesen. A família már ünnepelte a tánc­mestert, bor volt az asztalon és friss vacsora. Üde alkonyat ereszkedett alá a ház tájéká­ra és vacsora után a család kiült az udvarra. A földszintes házacskára ráborultak az arany bíboros palástok, amit a búcsúzó nap sző a szelíd, a jó emberek gyönyörűségére. A föld, a falak, a rozzant ablakocskák színes­­kedtek, csillogtak, a szomorkodó platán is, az udvar közepén, opálos sugarakat ringatott zöld levelein. Rokoska kihozta a szobából a trombitát. Leányok, fiuk, akik a házban lak­tak, összegyülekeztek és körü­lállották Ádá­­mot. Rákoska magasra emelte a kürtöt és rázendített dalaira. Csönd volt az udvarban, az érzelmes nóták tisztán, lágyan suhantak keresztül a nesztelenségen. A táncmester fel­kelt helyéről és rálépett az igézet útjára. A leányokat, legényeket felállította két sorba és táncba vitte valamennyit. Lépegetett, ug­rándozott, a táncmester kommandirozott: — Egy-kettő... egy-kettő... föl a fej­jel, graciózusan ... Rákoska is emelgette a lábait és taktusosan trombitált. A puha, ta­vaszi földön keringtek, lejtőztek a csillogó szemű táncospárok, és a táncmester odalépett Juliskához, karcsú készséggel, előtte meg­hajolt. Rokoska minden erővel belefújt a kürt­jébe, és zengett, harsogott a vidám nóta, a szöcske­ember meg fürgén emelgette, maga köré fonta, eleresztette, megölelte Juliskát. Rokoska mosolygott és küldte maga mellől a kicsiny gyermekeket: — Menjetek táncolni, a papával, mamá­val ... Barna árnyak szálltak le titkosan­ az udvarra, erősen esteledett és Rákoska abba­hagyta a trombitálást. De a táncmester még forgatta, ölelgette, szorongatta Juliskát a platánfa sátoros árnyékában. Ádám elindult feléjük és nézte őket egy darabig, majd ne­vetni kezdett és búcsúzott tőlük: — He... he ... ti rosszak ... Aztán el­ment hazulról, trombitálni az éjszakában.

Next