Délmagyarország, 1913. július (2. évfolyam, 151-177. szám)

1913-07-01 / 151. szám

gi támogatásával szinte elhalmozza azt az egyesületet, mely a szórakozás nyújtásá­ban nem riad vissza attól, hogy jó kiszol­gálója legyen a közönségnek. Láthatjuk, hogy a fogadások lázát annyira fokozó ló­versenyeket minden nehézség nélkül ki le­hetne cserélni egészen ártatlan szórakozá­sokkal s ezt csak az államhatalom tehetné meg, mely egy-egy lóversenytéri pálya­­díjra százezreket áldoz. Ha az ilyen jelle­gű óriási szubvenciókat a szabadtéri sport fejlesztésére fordítaná a kormányhatóság s az állattenyésztés ügyéért csupán an­­­nyit tenne, amennyit az tényleg megkíván, hogy tudniillik jó tenyészállatokhoz olcsón hozzájuttassa a gazdaközönséget, — ez­által annyit tehetne az átlagos erkölcsök nemesítéséért, amennyit csak egy igazán szociális és alternista érzésű intéző ható­ságtól csak várhatna. A lóversenyek foga­dásainak s horribilis díjazásainak eltörlése fölérne a kis lutri eltörlésének jelentősé­gével. Talán szabad remélnünk, hogy a sza­bad sportok kultuszának egészséges fejlő­dése lassabban bár, de magától is eljut­tatja a dolgokat erre a fejlődési fokra. «■■■■UBBBBBiBKaaBHBBBBBaaaBBaaaaBaoBaiasBaaflfaafiaaano Ertsey Péter mandátuma. Jelezték a lapok, hogy Ertsey Péter nem várja ide az összeférhetetlenségi zsűri i­eintését, hanem önként lemond mandátumáról. Egyes lappok már két hét előtt azt írták, hogy Ertsey le­mondott. A lemondás híre kissé korai volt. Mint­­ nagyváradi tudósítónk jelenti,­­Ertsey Péter csak július 26-ikán jelenti be lemondá­sát. A képviselőház elnöksége természetesen nyomban intézkedni fog az új választás ki­írása iránt a berettyóújfalusi kerületben. Hir szerint a választás augusztus 11-én lesz. A munkapárt Cziffra Kálmán­­ főszolgabírót, a függetlenségi párt Leszkay Gyula volt kép­viselőt jelöli. DÉLM­AG­Y­ARORSZÁG arra, hogy a minap, hogy megtakarított pén­zéről beszélt Mélienek, a szeme mélyében kis lángocska gyűlt ki, és álmodozva hallgatta szavát . . . Jean őrületében túlozta az összeg nagyságát és szentül ígérte, hogy majd utaz­gatnak — kóborolnak, a nagy világban, a messzeségben . . . Mert ez volt az, ami ennek a kalandvá­gyó leánynak kellett. Egy év óta annyi, kü­lönféle nemzetiségű férfi fordult meg a korcs­májukban, spanyolok, olaszok, németek és mind ezek az emberek láttak pompás nagy­városokat, szigeteket, melyek levegőjét telí­tette a citromok keserű illata, aranyfényben úszó vizeket szegélyeztek. Mélie megtanulta a hazájának dalait: Santa Lucia, Granada. Alkonyat órájában e dalok hangjai föl­szálltak a kőrakások mellől, a munkások Mé­lie köré gyűltek és sok kemény legény sze­méből kicsordult a könny. Mind e benyomásokat, mind az álmokat ma este újra átélte Jean. Heves fájdalom föl­korbácsolta lomha parasztvérét, a feje lázban égett; dühvel érezte, hogy ez a csinos lány nem szereti, ez azért van, mert csak a rög­höz tapadt földmivelő embert látja benne, a­kinek élete a sötét völgyben, az egyforma barázdákkal szelt szántóföldön fog lefolyni, míg ő változatos képek­­ után vágyódik, ver­sek és dalok után ... És Jean hirtelen gyű­lölettel gondolt ö rögre és mindenre, mi hoz­záfűzte, a nevelőanyjára, kinek kicsinyes föl­fogása, fukarkodása­­ folytán kell eltűrnie Mé­lie megvetését, ki soha meg nem értené, hogy neki itt többé maradása nincs, hogy neki, ne­kik pénz kell, pénz . . . Mme Pauline fölriadt álmából. — Ki az? Semmi nesz most. Az öreg hölgy nyug­talankodni kezdett. Úgy tetszett neki, mintha ezüstös csengés hangja ütötte volna meg fü­lét s mintha megmozdult volna a sötétség ... Igen, igen, itt van valaki, elsuhan az ágya mellett .... — Tolvaj! Ssegítség! S hogy egy ugrással az ajtó előtt ter­mett, durva férfikéz lökte félre brutálisan a matróna reszkető alakját . . . Az országúton végig vágtatott egy em­ber s a csillagok hallgatag fénye mintha életre akarná kelteni a homályban szunnyadó lom­bot, a vizet . . . Kezében görcsösen szoron­gatta a zacskót, mely égette az ujjait, mint a lopott, a rablóit jószág. Pedig csak a saját kincsesládája tartalmát gyömöszölte belé. A csillogó sínek mellett sötétlő­­ korcsma előtt lihegve megállt Jean Paillot. A félig nyi­tott ajtón kiáradó sugarak rettegést is, örö­met is lövelltek a szívébe. Mélyen fölléleg­­zett, beszívta a mámortól terhes levegőt; a fák, a fény, a homály, az ég és a sínek kering­tek körülötte ... És hirtelen hatalmas, őrü­­­letes boldogság érzése töltötte be a lelkét: Íme — meghódította a jövőt! — Ki jár itt? — kiáltotta a korcsmáros durva hangja, mely reszketett a haragtól. Ingujjban, borzas fejjel, puffadt, kivörösödött arccal kilépett a küszöbre maga elé­­ tartva a lámpát. Megpillantotta Paillot-t, ki ott állt, reszketve, a sárgás fényben: —­ Ah, te vagy az! — harsogott az öreg hahotája. — Jókor jössz. Mélie odébb állt az­zal az olasz disznóval. És mialatt ő káromkodott, eltorzult száj­jal, a síneken végigvágódott nehéz illődéssel Jean Paillot alakja . . . Egy pillattal utóbb a levegőt hasította a korcsma mellett elszáguldó gőzmozdony gyilkosán éles füttye. 1913. julius 1 Városok mozgalma a közigazgatás reformjáért. (Saját tudósitónktól.) Érdekes átirat ér­kezett ma Szegedhez Székesfehérvár közön­ségétől, mely arra hívja föl a közgyűlést, hogy sürgesse meg a kormánynál a közigaz­gatás újjászervezését, egyben Székesfehérvár példáját követve, fejezze ki aggodalmát azon, hogy miért nem kéri ki a belügyminiszter a­ törvényhatóságok illetékes tényezőinek a vé­­­leményét, mielőtt a közigazgatásról szóló új törvényt megszerkeszti és a képviselőház elé terjeszti. Székesfehérvár ugyanis szüksé­gesnek tartja,­­hogy a városok együttesen lépjenek föl az autonómia csorbitatlansága érdekében. Nemrég megírta a Délmagyarország, hogy a bel­ügyiminiszter leiratban értesítette a várost, hogy az 1912. évben alkotott egyik törvény meghagyása alapján 1914. augusztu­sáig a közigazgatás újjászervezésére vonat­kozólag törvényjavaslatot fog beterjeszteni az országgyűléshez. Közölte továbbá a város­sal, hogy az adatok összegyűjtése és a köz­­igazgatás menetének tanulmányozása céljá­ból rövid időn belül több miniszteri tisztvi­selőt küld Szegedre és ezen az uton kivánja honorálni a közigazgatás faktorainak a véle­ményét is. Székesfehérvár azonban azt kí­vánná, hogy a miniszter a törvényjavaslat tanulmányozását tegye lehetővé úgy a ta­nács, mint a közgyűlés számára. Székesfe­hérvárott már bizottság is alakult a tanács tagjaiból, amelynek az a feladata, hogy a vá­ros kívánságait a közigazgatás reformálása tekintetében pontokba foglalja s azokat a közgyűlés utján a miniszter elé terjessze. Eh­hez az eljáráshoz való csatlakozásra hivja föl Székesfehérvár Szeged közönségét. A határozatnak, amelyet Székesfehérvár közgyűlése ebben az ügyben hozott és amely­nek alapján már föliratot is intézett a bel­ügyminiszterhez, több érdekes passzusa van. Az egyik például így szól: A városi törvényhatóságok aggodal­mát az új városi törvénnyel szemben nem­ annyira az adatoknak, az információiknak nem ellenőrizhető, esetleg titkos volta kelti fel, min­t inkább az a körülmény, hogy a tömény­javaslatok előkészítése oly módon látszik tervezve, hogy a tervezet iránt a városi törvényhatóságok illetékes tényezőik útján és a helyes módon meg nem kérdez­­tetnek, véleményük ki nem kéretik, egy­­szóval a városi törvényhatóságokról, azok megfelelő módon való megkérdezése nélkül szándékoltatik — a jelenlegi törvény talán még alapjaiban is megváltoztató új vá­rosi törvényt alkotni. Nem akarunk ezúttal a városoknak a magyar állammal úgyszól­ván keletkezésétől fogva összefüggő jogai­val­­ hosszabban foglalkozni, csak röviden r­ámutatunk­­ arra, hogy a városi törvény­­hatóságok autonóm jogai ezer­éves alkot­mányunknak nemcsak egyik­­ fontos kiegé­szítő részei voltak, hanem egyúttal ezeréves alkotmányunk a­­ törvén­y­hat­óságok autonó­miájának erős fundamentumán épült föl és hogy jogkörében meg tudott felelni azon egyéb kötelezettségének is amely a váro­sokra a magyarosodás, kultúra, a humánus és szociális szempontokból hárul és mind­ezek­­ dacára a küljelenségek alapján félő, hogy a városi autonóm szervezet alapjai­ból kiforgattatnék anélkül, hogy aziránt a városi törvényhatóságok legil­letékesebb fóruma, egyeteme,­­a­­ közgyűlésük utján megkérdeztetnék. A közgyűlési határozat befejező része pedig így szól: A törvényhatóságok sem kívánnak többet, minthogy véleményük illetékes té­nyezőik útján k kikéressék és hogy meg­hall­­gattassanak azon törvénytervezetre nézve, amely kizárólag reájuk vonatkozik, hogy ily módon reményük legyen arra, hogy a törvénytervezetből a törvényjavaslatba nem vétetnek át a reájuk ,esetleg sérelmes intézkedések, de igenis bevezetik mindaz, ami ,a városok javát szolgálja. Ezen ter­mészetes és indokolt kérelmük teljesítését kérjük, épen a városok jól felfogott érde­kében, a tervezetet készítő kormányható­­ságtól. Nemcsak a városoknak, ide az or­szágnak a közkincse a városok autonómiája, sok­­ jel vall arra, hogy ez a drága kincs veszélyben van! A fölhívás, amelyben Székesfehérvár polgármestere kéri Szegedet, hogy a köz­gyűlési határozatot az övékhez­­ hasonló föl­irattal támogassa, a következő: Tekintetes Törvényhatósági Bizottsági Az 1912. évi LVIII. iz.-c. utasítja a­­ kor­mányt, hogy 1914. augusztus haváig a vá­rosok közigazgatásának rendezéséről tör­vényjavaslatot terj­esszen be az országgyű­léshez. Ez a törvényjavaslat lesz hivatva arra, hogy a városoknak a kormányihoz való viszonyát, autonómiáját rendezze s azoknak a jövő gazdasági és kulturális fejlődésük­höz alkalmas keretet és szervezetet adjon. Ilyen feltételezéssel szükségesnek tart­juk, hogy a kormány ezen törvényjavaslat tanulmányozásához és jónálságaikna­k köz­gyűlés útján leendő megnyilvánulásához, időt és módot nyújtson. Hisszük, hogy ez meg is fog történni,­ mégis nem láttuk fölöslegesnek, hogy ez­iránt felirattal forduljunk a Belügyminisz­ter Úrhoz s a városokat is felhívjuk, hogy azt azonos felirattal támogassák. Szíves figyelmükbe­­ ajánljuk hasonló el­járás céljából azt, is, hogy a­­ törvényható­sági­­ bizottsági tagok s a tisztikarból egyen­lő számiban bizottságot alakitottun­k, mely­nek feladata lleend­ő az uj városi törvény­tervezethez városunktól idekivánandó­­ ada­tok összegyűjtése és a kormánynál kifeje­zésre hozandó k kivánságok előkészitése. Mély tisztelettel Saára Gyula dr., polgár­­mester. Itt említjük meg, hogy ugyancsak Szé­kesfehérvár intézett ma egy átiratot Szeged­hez a városok rész­ére megszavazott öt­mil­liós államsegély fölosztása tárgyában is. Szé­kesfehérvár ugyanis azt véli, hogy az állam­segély fölosztása a városok között nem alá-

Next