Délmagyarország, 1913. augusztus (2. évfolyam, 178-202. szám)
1913-08-01 / 178. szám
m Haldas Szerkesztőség Kárász-utca 9. Telefonszám: 305. ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN Kiadóhivatal Kárász-utca 9, egész évre . K 24 — félévre . . K 12 — egész évre . K 28— félévre . . K 14— negyedévre K 6— egy hónapra K 2— negyedévre K T— egy hónapra K 2~40 Egyes szám ára M Kiér. Egyes szót ára I« Sztár. Telefon-szám: 305. Szeged, 1913. II. évfolyam 178. szám, Péntek, augusztus I. Két győzelem. Két fényes választási győzelmet aratott a héten a nemzeti munkapárt. Huszton egyhangú választás alapján, Berettyóújfalun kemény küzdelem után a munkapárt jelöltjei győztek. Ez a két választás csodás hűséggel tükrözi vissza az ország kedvét és az ellenzék teljesen reménytelen helyzetét. Az egykori koalíció minden erőlködése, fuzionálása, agitációja, szervezkedése, terrorizmusa merőben hiábavaló. Nincs egy talpalattnyi tér, melyet meg tudna hódítani. Husztban ,még jelöltet sem tudtak állítani, csak úgy, mint az eddigi időközi választások számos kerületében. Ezekben a kerületekben még csak gondolni sem mernek arra, hogy híveket toborozzanak annak a politikának, mely, amikor kormányon volt, kvótát emelt és rossz kiegyezést csinált. Ahol a választóközönség hatvanhetes érzelmű és ilyen a közvélemény túlnyomó többsége, ott semmi visszhangja sincs sem a fúziós függetlenségi párt kormányrakész negyvennyolcasságának, sem az Andrássy-féle reparációs és kooperációs hatvanhetességnek. Andrássy összes elmélkedései, Károlyi, Apponyi, Kossuth minden erőfeszítése egy olyan 48-as program összetákolása, mely kormánylehetőséget is ígér, hajótörést szenvednek az ország kijózanodott választóközönségének ellentáblásán. Ezt a közönséget meg nem indítják a letört obstrukció keserves panaszai és mitől sem irtózik jobban, mint attól, hogy valaha még egyszer visszatérjen a koalíció szerencsétlen korszaka. Ez a világos jelentősége a huszti választásnak és az előző időközi választások egész sorozatának. Ezek a választások világosan mutatják, hogy az ország választóközönségének az a része, mely ragaszkodik a közjogi alaphoz, mely rendet, nyugalmat, békés fejlődést akar, mennyire idegen a koalíciós törekvések zavaros tohuvabohujától. Ezen a területen nincs egy talpalattnyi föld, amelyen a koalíciónak akár radikális, akár konzervatív szárnyai megvethetnék a lábukat. Más jelentősége van a berettyóújfalui győzelemnek. Az ellenzék jelöltje itt igenis tekintélyes tábort tudott összegyűjteni és a munkapárt csak elkeseredett küzdelem árán tudta ezt a pozíciót megtartani. De az ellenzéknek ez a veresége azért még jellemzőbb és megsemmisítőbb. Igaz, Berettyóújfalu 1910-ben is munakpárti képviselőt, választott és így a tegnapi győzelem tulajdonképen nem jelent hódítást és azt a körülményt, hogy ezt a kerületet csak iigen heves küzdelem árán lehetett megtartani, némelyek az ellenzéki küzdelem sikerének tudhatják be. Ez azonban merőben hamis beállítása a dolgoknak. Mert ez a kerület 1910-ben választott először hatvanhetes képviselőt. 1865-től 1910-ig Berettyóújfalunak csak két képviselője volt: Csanády Sándor és Leszkay Gyula. Mikor a kiegyezés után a függetlenségi pártnak csak hét tagja volt, Berettyóújfalu követe, Csanády Sándor már köztük volt. Itt tehát a legősibb függetlenségi kerületről van szó, melyben a hatvanhetes pártok több mint negyven esztendeig még jelöltet sem tudtak állítani. Mit bizonyít ez? Az ellenzéknek tudvalevőleg csak ott van talaja az országban, ahol törzsök és negyvennyolcas választók vannak. Ám ha ezt a talajt is elveszíti a koalíció, akkor nem akad az országban egy zug, ahol pihenőre hajthatja viharedzett fejét. Márpedig ezt is elveszíti. Ezt mutatja Gyoma után Berettyóújfalu példája. És pedig nemcsak maga a választási eredmény mutatja. Figyelemmel kell lenni a kísérő körülményekre is. Emlékezzünk rá, mily nehezen lehetett Berettyóújfaluba alkalmas jelöltet találni. Előbb szó volt a régi képviselőről, Leszkay Gyuláról. Nem kellett. Azután Búza Barna volt koalíciós képviselő próbálkozott, ő sem kellett. Végül Balogh Tihamér odavaló földbirtokos próbálkozott meg függetlenségi programmal, aki eddig nem politizált és nem volt semmi köze a kkonlíciós kormányzáshoz, ő, mint ,,száz“ függetlenségi jelölt, mint odavaló függetlenségi választó, alkalmasnak látszott, de a központ jelöltjei, a volt koalíció jelöltjei, semmi áron sem kellettek Csanády Sándor kerületének. Sadie. Irta : D. Carson Goodmann. A nagy jelmezbál közönsége meglehetősen vegyes volt. Minden nemzetbeli táncolt ott, mint az már ilyenkor Párisban szokás. A terem közepén fekete Lakkosokból alakult szigeten pedig unott arccal állott néhány vakító inges amerikai. Borotvált arcualk, gazdagok mind. Párisba akkortájt még nem jutott el a tangó. És most, mikor egy nyúlánk szőke leány — félreismerhetetlenül amerikai — lendült a középre táncosával — minden szem feléje irányult. A leány Sadie volt, a párisi mulatóvilág kedvenc táncosnője, — a fiú pedig, aki vele táncolt, úri házból került ki. Táncoltak egy darabig s ez alatt a többiek megálltak, úgy nézték őket. — Álljunk már meg — szólt végre a leány. Elég lesz imára. — Le akarsz ülni, Sadie? Fáradt vagy? — Nagyon fáradt vagyok. — Pedig mindenki téged nézett. Milyen szép vagy, Sadie! A leány nem felelt, majd olyan gyöngéd tekintettel nézett a fiúra, mint anya a gyermekére néz. Leültek. — Holnap este utazói, Philip? — kérdezte. A fim nem felelt. Égő szemekkel meredt maga elé, majd kitört: — Én nem tudok elmenni tőled, Sadie! Nem tudoik, nem akarok! Bánom is én, mit mond a mama!! Elmegy ő nélkülem is. Majd csak megkapom a vagyonomat s akkor elveszlek, Sadie! Nem megyek el nélküled. A leány mosolyogva simogatta a fiú kezét. — Ne sheveskedj, kis fiam! — mondta megint anyásán. Menj csak szépen el a családoddal Lucernbe. Légy jó kis gyerek, aztán írjál nékem minden nap. Ott pedig lesz sok szép leány megint. Nemsokára más Sadieval fogod táncolni a tangót, Philip és . . . és... — Sadie! Hogy beszélhetsz így? — A fim szemei szikrákat hánytak. Csönd lett. Végre is a fiú szólalt meg: — Én nem értelek téged, Sadie. Azt mondod, szeretsz, — és nem akarsz hozzám jönni feleségül. Képzeld el, milyen szép lenne, milyen boldogok lennénk! Nászútra a Riviérára mennénk! Van ott egy barátom, gróf, az mindig automobilozni vinne minket! Képzeld el, hogy sápadnának irigységükben a hercegek és bárók, mikor a karomon lejtenél be ragyogón, elegánsan! Tovább beszélt szépen, színesen, ahogy csak fiatalok tudnak. A leány figyelmesen hallgatta. Sápadt arca rózsás színbe borult, amikor a fiú arról beszélt, hogy a jövő telet Cakóban töltik együtt, — de közömbösen hallgatta, ha vagyonról, gazdagságról beszélt. — Oh, Philip, — kiáltott közbe, — elég már, elég! — Majd tompább hangon tette hozzá: — Gyerünk ki a kertbe, friss levegőre fiam, beszélni akarok veled. Karonfogva indultak a színes lámpákkal kivilágított utaknak neki. Philip megdöbbent, mikor a leány arcán ülő elhatározottságot és komolyságot meglátta. — Mióta szeretsz már engem, Philip? — kérdezte színtelen hangon a leány. — Mióta élek! — Csak egy hete ismersz még, édes kis csacsim. Ne nagyzolj! — Szeretlek, Sadie! — Hallgass most! Ide figyelj! Érts meg fiú, hogy i én nem vagyok neked való feleség. Te előkelő család fia vagy, én táncosnő. Más világban éltünk minstanig. Megláttál, megszerettél. Pedig nem szeretsz igazán . . . . Mert te jó fiú vagy drágám, aki engedelmes volt mindig az édesanyjának . . . Most se fogod őt megszomoritani. Olyan szép ezüstös haja van ... és puha fehér keze . . . . Messziről láttam csak, de szinte éreztem a hajamon a simogatását. Philip fölugrott. — Sadie! — mondta komolyan. — Én eddig az anyámat szerettem legjobban a világon. De mióta téged ismerlek, csak te élsz