Délmagyarország, 1913. augusztus (2. évfolyam, 178-202. szám)

1913-08-01 / 178. szám

2. Ez a körülmény már egymagában is bizonyítja, hogy a koalíció függetlenségi pártjának, a törzsökös függetlenségi kerü­letekben is, tehát azokban a végvárakban, ahol még egyáltalában hívekkel rendelkez­nek, kitellett az idejük. Vájjon ki hiszi el nekik, hogy amikor annyi kombattáns po­litikusuk van mandátum nélkül, egy a po­litikában ismeretlen jelöltre fanyalodnak végső szükség nélkül? Ha tehát meg is választották volna Balogh Tihamért, még ez is egyáltalában nem jelentette volna a fúziós koalíciós füg­getlenségi politika diadalát. Legfeljebb azt bizonyította volna, hogy az ősi hét füg­getlenségi kerület egyike elfordult ugyan a koalíciótól, de nem fordult el végleg a függetlenségi programtól. De nem győztek. Hiába táborozott lenn a koalíció egész vezérkara, hiába kor­teskedett, agitált, erőszakoskodott, zavar­gott Károlyi Mihály gróf. Megbuktak ere­jük végső megfeszítése ellenére, megbuk­tak a ,,száz“ függetlenségi jelölttel is, mert már a legtörzsö­kösebb függetlenségi vá­lasztóközönségnek se kell többé az a füg­getlenségi zászló, melyet Apponyi szerint egyszer begöngyöltek, aztán újra kinyi­tottak, de csak azért, hogy alkalomadtán ismét begöngyöljék. Akik a berettyóújfalui kerületben agi­táltak, most azzal vigasztalják magukat és áltatják a könnyen hívőket, hogy a mun­kapárt volt az, aki erőszakoskodott. Ká­rolyi Mihály egy új irodalmi műfajjal pró­bálkozott meg, a belügyminiszterhez inté­zett táviratok megfogalmazásával. Nyoma után — Berettyó. Vájjon mikor kívánnak már a végleg elkeseredett kurucok az uj brigadérosnak, Károlyi Mihálynak is jó éjszakát? DÉLMAGYARORSZÁG a szivemben. Ha szeretsz, hozzám jössz fe­leségül. Boldog otthonod lesz, szerető férjed. Az nem határoz, hogy mióta szeretlek. Az se határozna, hogyha csak egy órája sze­retnélek. Te vagy az első, aki a szivembe lopta magát és te leszel ,az utolsó is! — Hány éves vagy te Philip? — Huszonkettő leszek, — d­e sokkal többnek ... — Persze, persze. Csakhogy mégis csak huszonkettő vagy Philip. És tudod, én­­ hány éves vagyok? — Ne légy oly komoly és ünnepélyes, Sadie ... Te vagy az élő, gyönyörű fiatal­ság maga! — Huszonnégy éves vagyok már fiam! — De tizennyolcnak! Ide hallgass Sa­die! Mindenhova elviszlek magammal! Ame­rikában nem tudták megbecsülni a szépsé­gedet . . . ott csak a munkára és pénzszer­zésre gondol minden ember! Berlin—Lon­don — a világ minden nagy városa téged fog ünnepelni, ha a feleségem leszel! — Fiú! — szólt Sadie­­ határozottan. — Elég legyen a beszédből. Ha nem megyek veled szerelemből, a csillogás és ünneplés még úgyse tud elcsábítani! Most elmondom majd neked, milyen leány vagyok én! Tu­dod-e, hogy külön fizetést kaptam érte, hogy veled táncoljam a tangót, mert így nagyobb volt a hatás? Megfizették minden mosolygá­somat, amit rád pazaroltam! Tud­od-e! — Sadie! — Azelőtt te voltál a legjobb fiu a vi­lágon Philip. Mióta engem megismertél, az édes­anyád hiába vár rád késő éjjelig a fé­nyes szálloda halljában, — te velem tán­coltál tangót. A legjobb szivü asszony a könnyeit morzsolta szét észrevétlenül egy félreeső sarokban ,s azalatt én a szemed pil­lantását kerestem számítón, hogy még job­ban megőrjítsélelk! Pénzért tettem! Kihasz­náltalak! De most már nincs szükségem! El­mehetsz! Philip üvegesedő szemmel állt föl. Nem akart hinni a szemlének, fülének. De a lány oly gúnyosan mosolygott . . . olyan kegyet­lenül nézett rá, — hogy nem lehetett kétel­kedni benne többé, egy hosszú, fájdalmas pillantással búcsúzott és — elment. * Ekkor éjjel Sadie nem aludt egy szemer­nyit sem. Zokogva szorította magához a párnáját és a fejében különös gondolatok kergették egymást, összefüggéstelen szava­kat sirt bele a sötét csöndbe. — Meghalok utána ... de olyan szép ezüstös haja van . . . olyan finom, puha a keze . . . Ilyen lehetett az én anyámé is . . . Óh, Istenem, Istenem! 1913. augusztus 1. Szeged és a városok bankja. Lengyel Zoltán bankterv­ének ugyanaz a hibája, mint a legtöbb, félbenmaradt, vagy rosszul sikerült alapításinak: azok pénzével akar bankot­ csinálni, akiknek maguknak is szükségük van pénzre. A városok bankja ez a terv, amelyért Lengyel Zoltán állítólag Szegedre is lejön, hogy megtudja, lenne-e hajlandóság itt egy ilyen alapításban való részesedésre.­­ A magyar vidéki­­ városoknak pénzre van szüksége. Nem egynek és nem egyesek­nek,­­hanem valamennyinek, kivétel nélkül. A dúsgazdag Debrecennek épp úgy, mint Kecskemétnek és a többinek. Egyik vidéki város se akarja megvonni magától, a polgá­raitól azt a közintézményt, azt a kulturális, vagy higiénikus alkotást, amelyben a másik városnak része van és ez csak kölcsönből te­lik. Arról tehát, hogy az egyik város tőke­­fölöslegéből a másik város hitelszükségletét elégítsék ki, nem lehet szó. Ilyen tőkefölösle­gek egyszerűen nincsenek. A városoknak vannak ugyan betéteik, amelyekre már a fő­város nagy bank-kolosszusai is étvágyat kaptak, de ezek túlnyomóan nem városi köz­vagyont jelentenek, hanem a városok­­ keze­lésére bízott árvapénzek. Ezeket pedig ba­jos, sőt lehetetlen a városok bankjában egye­síteni. Arról nem szólunk, hogy milyen meg­akadást jelentene, még kevésbé hitelszűk időkben is, ha ezeket a tőkéket a vidéki vá­rosok ipari és kereskedői forgalmától egy­szerűen elvonnák. De ellenkezik az árvaszé­ki pénzek köteles mobilitásával, hogy eze­ket­­ hosszú lejáratú községi kölcsönösbe, las­san törlesztett kötvény­hitelekbe fektessék be. Akármilyen furcsának tetszik tehát az avatatlanok előtt, hogy a városok nagy ös­­­szegeket kevertetne­k a bankokban, a­mialatt maguk néhány százezer koronákat se tud­nak kölcsön kapni, ez a szomorú valóság nagyon természetes okokban gyökerezik. Bizonyos azonban, hogy mindezekkel a dolgokkal Lengyel Zoltán is ismerős, azért az ő terve új bázist keres a városok bank­jának missziójához. Azt akarja, hogy a vá­rosok bankja jogot kapjon a kötvénykibo­csátásra és e kötvények alapján, amelyeket az állam garantálna, szerezhetne a bank kül­földi tőkéket a városoknak. A vidéki városok kötvénykibocsátási jo­ga indokolt és természetes valami. Ma épp oly kevéssé aktuális, mint amennyire nem lehetne aktuális más emisszió, — de, ha­­ föl lehet tételezni, hogy a mai pénzviszonyok nem tartanak örökké, akkor annak sorra kell kerülnie. Közgazdászok és pénzügyminiszr­­erek azért ellenzik ezt, mert az állampapí­rok befektetési piacát féltik a városi kötvé­nyek kiözön­lésétő­l. Hát ez nem föltétlen jo­gos aggodalom. A­mikor a külföldi tőke nem húzódik vissza, akkor nemcsak a többszörö­sen túljegyzett állami kölcsönöket veszik föl, de a városi kötvényeket is. Ha pedig a kül­földi tőke bezárkózik, akkor nemcsak a vá­rosi kötvények maradnak otthon, de szüne­telnek az állami hitelműveletek is. De ha a vidéki városok megkapják a kötvénykibocsá­tó jogot, miért van akkor egy külön bankra szükség? Amint a főváros, — természetesen, a jó időkről beszélünk, — londoni és párisi bankárokat, pénzcsoportokat talált a köl­­csöneinek átvételére, a vidéki városok is könnyen találnának bankokra, szindikátu­sokra, amelyek az emisszióikat megfelelő feltételek és kellő haszonrészesedés mellett átvennék. Az pedig, hogy Szeged, Nagyvá­rad, Arad, Temesvár nem külön-külön bo­csátana ki kötvényt, hanem egy közös bank adna ki egy típusi papírt a város-hitelszük­ségletek fedezésére, aligha csábítaná különö­sebben a külföldi tőkét, ha az egyébként jönni akar.­­ Lehet, hogy túlzott bizalmatlansággal nézzük Lengyel Zoltán tervét, de példa van előttünk. Egy éve, vagy még régebben, több nagybank égisze alatt megalakult a „Ma­gyar Város- és Községfejlesztő Részvény­­társaság“. Amióta megalakult, még semmit se hallottunk arról, hogy mivel fejlesztette volna a magyar városokat és községeket. A közbejött rossz viszonyok­ okozták ezt? Hja, tisztelt Bank, ha dús viszonyok vannak, ak­kor a városok és községek maguktól, a ma­guk erejéből is könnyen tudnak fejlődni­, a segítséget ép olyan időkben kell nyújtani, a­mikor a városok rá vannak arra szorulva. Ha tehát Lengyel Zoltán megkérdezi a városokat, hogy óhajtják-e a városok bank­ját, ezek egyértelműen így fognak rá felel­ni: nem bank kell nekünk, hanem pénz. Ha tud arra módot, hogy a külföldi tőkét, ha nem is meisz, közelebb, közvetlenebb kap­csolatba lehessen hozni a vidéki városok hi­teligényeivel, akkor ezt a módot lelkesen és örömmel köszöntik mindenütt. De áldozatot, befektetést várni az eladósodott, zavarokkal vergődő városoktól nem lehet és ha ez lenne az alapja az ő tervének, akkor kevés re­ménnyel nézünk annak elébe. . ............ ... — —........... ■....... Kizárólag helybeli, hir­e­­reiefon vés asztalosmesterek által 5­5­ készített, elismert jóminő­­ségű és bámulatos olcsó első kézből csakis az Egyesült Műasztalosok Bútor raktárában­­ (Szeged, Tisza Lajos­ körút 19. szám alatt, Kertész pékkel szemben) kap­­­­hatók, esetleg részletfizetésre is,

Next