Délmagyarország, 1913. augusztus (2. évfolyam, 178-202. szám)
1913-08-01 / 178. szám
2. Ez a körülmény már egymagában is bizonyítja, hogy a koalíció függetlenségi pártjának, a törzsökös függetlenségi kerületekben is, tehát azokban a végvárakban, ahol még egyáltalában hívekkel rendelkeznek, kitellett az idejük. Vájjon ki hiszi el nekik, hogy amikor annyi kombattáns politikusuk van mandátum nélkül, egy a politikában ismeretlen jelöltre fanyalodnak végső szükség nélkül? Ha tehát meg is választották volna Balogh Tihamért, még ez is egyáltalában nem jelentette volna a fúziós koalíciós függetlenségi politika diadalát. Legfeljebb azt bizonyította volna, hogy az ősi hét függetlenségi kerület egyike elfordult ugyan a koalíciótól, de nem fordult el végleg a függetlenségi programtól. De nem győztek. Hiába táborozott lenn a koalíció egész vezérkara, hiába korteskedett, agitált, erőszakoskodott, zavargott Károlyi Mihály gróf. Megbuktak erejük végső megfeszítése ellenére, megbuktak a ,,száz“ függetlenségi jelölttel is, mert már a legtörzsökösebb függetlenségi választóközönségnek se kell többé az a függetlenségi zászló, melyet Apponyi szerint egyszer begöngyöltek, aztán újra kinyitottak, de csak azért, hogy alkalomadtán ismét begöngyöljék. Akik a berettyóújfalui kerületben agitáltak, most azzal vigasztalják magukat és áltatják a könnyen hívőket, hogy a munkapárt volt az, aki erőszakoskodott. Károlyi Mihály egy új irodalmi műfajjal próbálkozott meg, a belügyminiszterhez intézett táviratok megfogalmazásával. Nyoma után — Berettyó. Vájjon mikor kívánnak már a végleg elkeseredett kurucok az uj brigadérosnak, Károlyi Mihálynak is jó éjszakát? DÉLMAGYARORSZÁG a szivemben. Ha szeretsz, hozzám jössz feleségül. Boldog otthonod lesz, szerető férjed. Az nem határoz, hogy mióta szeretlek. Az se határozna, hogyha csak egy órája szeretnélek. Te vagy az első, aki a szivembe lopta magát és te leszel ,az utolsó is! — Hány éves vagy te Philip? — Huszonkettő leszek, — de sokkal többnek ... — Persze, persze. Csakhogy mégis csak huszonkettő vagy Philip. És tudod, én hány éves vagyok? — Ne légy oly komoly és ünnepélyes, Sadie ... Te vagy az élő, gyönyörű fiatalság maga! — Huszonnégy éves vagyok már fiam! — De tizennyolcnak! Ide hallgass Sadie! Mindenhova elviszlek magammal! Amerikában nem tudták megbecsülni a szépségedet . . . ott csak a munkára és pénzszerzésre gondol minden ember! Berlin—London — a világ minden nagy városa téged fog ünnepelni, ha a feleségem leszel! — Fiú! — szólt Sadie határozottan. — Elég legyen a beszédből. Ha nem megyek veled szerelemből, a csillogás és ünneplés még úgyse tud elcsábítani! Most elmondom majd neked, milyen leány vagyok én! Tudod-e, hogy külön fizetést kaptam érte, hogy veled táncoljam a tangót, mert így nagyobb volt a hatás? Megfizették minden mosolygásomat, amit rád pazaroltam! Tudod-e! — Sadie! — Azelőtt te voltál a legjobb fiu a világon Philip. Mióta engem megismertél, az édesanyád hiába vár rád késő éjjelig a fényes szálloda halljában, — te velem táncoltál tangót. A legjobb szivü asszony a könnyeit morzsolta szét észrevétlenül egy félreeső sarokban ,s azalatt én a szemed pillantását kerestem számítón, hogy még jobban megőrjítsélelk! Pénzért tettem! Kihasználtalak! De most már nincs szükségem! Elmehetsz! Philip üvegesedő szemmel állt föl. Nem akart hinni a szemlének, fülének. De a lány oly gúnyosan mosolygott . . . olyan kegyetlenül nézett rá, — hogy nem lehetett kételkedni benne többé, egy hosszú, fájdalmas pillantással búcsúzott és — elment. * Ekkor éjjel Sadie nem aludt egy szemernyit sem. Zokogva szorította magához a párnáját és a fejében különös gondolatok kergették egymást, összefüggéstelen szavakat sirt bele a sötét csöndbe. — Meghalok utána ... de olyan szép ezüstös haja van . . . olyan finom, puha a keze . . . Ilyen lehetett az én anyámé is . . . Óh, Istenem, Istenem! 1913. augusztus 1. Szeged és a városok bankja. Lengyel Zoltán banktervének ugyanaz a hibája, mint a legtöbb, félbenmaradt, vagy rosszul sikerült alapításinak: azok pénzével akar bankot csinálni, akiknek maguknak is szükségük van pénzre. A városok bankja ez a terv, amelyért Lengyel Zoltán állítólag Szegedre is lejön, hogy megtudja, lenne-e hajlandóság itt egy ilyen alapításban való részesedésre. A magyar vidéki városoknak pénzre van szüksége. Nem egynek és nem egyeseknek,hanem valamennyinek, kivétel nélkül. A dúsgazdag Debrecennek épp úgy, mint Kecskemétnek és a többinek. Egyik vidéki város se akarja megvonni magától, a polgáraitól azt a közintézményt, azt a kulturális, vagy higiénikus alkotást, amelyben a másik városnak része van és ez csak kölcsönből telik. Arról tehát, hogy az egyik város tőkefölöslegéből a másik város hitelszükségletét elégítsék ki, nem lehet szó. Ilyen tőkefölöslegek egyszerűen nincsenek. A városoknak vannak ugyan betéteik, amelyekre már a főváros nagy bank-kolosszusai is étvágyat kaptak, de ezek túlnyomóan nem városi közvagyont jelentenek, hanem a városok kezelésére bízott árvapénzek. Ezeket pedig bajos, sőt lehetetlen a városok bankjában egyesíteni. Arról nem szólunk, hogy milyen megakadást jelentene, még kevésbé hitelszűk időkben is, ha ezeket a tőkéket a vidéki városok ipari és kereskedői forgalmától egyszerűen elvonnák. De ellenkezik az árvaszéki pénzek köteles mobilitásával, hogy ezeket hosszú lejáratú községi kölcsönösbe, lassan törlesztett kötvényhitelekbe fektessék be. Akármilyen furcsának tetszik tehát az avatatlanok előtt, hogy a városok nagy összegeket kevertetnek a bankokban, amialatt maguk néhány százezer koronákat se tudnak kölcsön kapni, ez a szomorú valóság nagyon természetes okokban gyökerezik. Bizonyos azonban, hogy mindezekkel a dolgokkal Lengyel Zoltán is ismerős, azért az ő terve új bázist keres a városok bankjának missziójához. Azt akarja, hogy a városok bankja jogot kapjon a kötvénykibocsátásra és e kötvények alapján, amelyeket az állam garantálna, szerezhetne a bank külföldi tőkéket a városoknak. A vidéki városok kötvénykibocsátási joga indokolt és természetes valami. Ma épp oly kevéssé aktuális, mint amennyire nem lehetne aktuális más emisszió, — de, ha föl lehet tételezni, hogy a mai pénzviszonyok nem tartanak örökké, akkor annak sorra kell kerülnie. Közgazdászok és pénzügyminiszrerek azért ellenzik ezt, mert az állampapírok befektetési piacát féltik a városi kötvények kiözönlésétől. Hát ez nem föltétlen jogos aggodalom. Amikor a külföldi tőke nem húzódik vissza, akkor nemcsak a többszörösen túljegyzett állami kölcsönöket veszik föl, de a városi kötvényeket is. Ha pedig a külföldi tőke bezárkózik, akkor nemcsak a városi kötvények maradnak otthon, de szünetelnek az állami hitelműveletek is. De ha a vidéki városok megkapják a kötvénykibocsátó jogot, miért van akkor egy külön bankra szükség? Amint a főváros, — természetesen, a jó időkről beszélünk, — londoni és párisi bankárokat, pénzcsoportokat talált a kölcsöneinek átvételére, a vidéki városok is könnyen találnának bankokra, szindikátusokra, amelyek az emisszióikat megfelelő feltételek és kellő haszonrészesedés mellett átvennék. Az pedig, hogy Szeged, Nagyvárad, Arad, Temesvár nem külön-külön bocsátana ki kötvényt, hanem egy közös bank adna ki egy típusi papírt a város-hitelszükségletek fedezésére, aligha csábítaná különösebben a külföldi tőkét, ha az egyébként jönni akar. Lehet, hogy túlzott bizalmatlansággal nézzük Lengyel Zoltán tervét, de példa van előttünk. Egy éve, vagy még régebben, több nagybank égisze alatt megalakult a „Magyar Város- és Községfejlesztő Részvénytársaság“. Amióta megalakult, még semmit se hallottunk arról, hogy mivel fejlesztette volna a magyar városokat és községeket. A közbejött rossz viszonyok okozták ezt? Hja, tisztelt Bank, ha dús viszonyok vannak, akkor a városok és községek maguktól, a maguk erejéből is könnyen tudnak fejlődni, a segítséget ép olyan időkben kell nyújtani, amikor a városok rá vannak arra szorulva. Ha tehát Lengyel Zoltán megkérdezi a városokat, hogy óhajtják-e a városok bankját, ezek egyértelműen így fognak rá felelni: nem bank kell nekünk, hanem pénz. Ha tud arra módot, hogy a külföldi tőkét, ha nem is meisz, közelebb, közvetlenebb kapcsolatba lehessen hozni a vidéki városok hiteligényeivel, akkor ezt a módot lelkesen és örömmel köszöntik mindenütt. De áldozatot, befektetést várni az eladósodott, zavarokkal vergődő városoktól nem lehet és ha ez lenne az alapja az ő tervének, akkor kevés reménnyel nézünk annak elébe. . ............ ... — —........... ■....... Kizárólag helybeli, hirereiefon vés asztalosmesterek által 55 készített, elismert jóminőségű és bámulatos olcsó első kézből csakis az Egyesült Műasztalosok Bútor raktárában (Szeged, Tisza Lajos körút 19. szám alatt, Kertész pékkel szemben) kaphatók, esetleg részletfizetésre is,