Délmagyarország, 1914. január (3. évfolyam, 1-26. szám)
1914-01-01 / 1. szám
Sürkesztőség Kárász utca 9. Telefonszám: 305. ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN Kiadóklratal Kátiaz-aéca %. egész évre . K 24 - félévre . . K 12 - egész évre . K 28 - félévre . . K 14.negyedévre K 6‘— egy hónapra K 2•— negyedévre K T egy hónapra K 240 Egyed szám éra 19 fillér. ***K 41* SIM*- Telefon-Szám I 305. - - - ----------------- n ii.min ii.nia^—ii ■ 11 ' i ......... Sí, gíd, 18 4 Hl. évfolyamszám. Csütörtök, január 1 A város jövője. Lepergett a legsivárabb, legszomorubb esztendő, mely semmit sem hozott, de vinni annál többet elvitt magával. Lepergett, elmúlt, vége van. Nem fogjuk megsiratni. A küzdelemhez szokott ember összeszorítja az öklét és halad tovább a maga utján, uj munkák, célok és lehetőségek felé. Még minden jóra fordulhat, még mindent elölről lehet kezdeni. De hát ez a város, mindnyájunk szerelmese és édesanyja, olyikunknak gyűlöletes egyhangúságok és szintelenségek sziklavára, másoknak büszkesége, vagy reménye, ez a terpeszkedő, nagy, szomorú város mit várhat várjon a jövőtől? Hoz-e változást, fölvirulást, a mostaninál tűrhetőbb és boldogabb életviszonyokat, hoz-e elfogadhatóbb létkörülményeket legalább, melyek között a modern európai standard of life elemi feltételei megvalósíthatók lennének? Az új esztendő a közigazgatás államosítását mutatja mumus gyanánt a városok felé. Ez persze már politikai, holott a városok fejlődése fordított arányban áll politikai szereplésükkel; ki kellene őket teljesen kapcsolni a politikai élet forgatagából és ehelyett átvezetni a kommerciális tevékenység területére, ahol polgáraik számára a jobb megélhetést és emelkedettebb kulturális légkört, az életnek simább és inenzívebb formáját, teremthetnék meg. De ha elmarad is a közigazgatás államosítása, változásnak kell beállania a város vezetésében. A mai irányítás ellen nem alaki, csak tartalmi kifogás merülhet föl, de ez aztán annál alaposabb. A régi közéletnek egy világos fejű, puritán embere, Pillich Kálmán, a közelmúlt napokban úgy jellemezte a hatóság első emberét, hogy jóindulatú, kiváló egyéniség, de kerékkötője a túltengő idealizmus. Lázár György valóban az az ember, akinek őt az öreg oroszlán jellemezte. Művészetkedvelő, mérsékelt energiájú, talpig önzetlen és vasszorgalmú férfiú, a jövő számára kitartással építgető amatőr, akit nem zavar álmodozásában a ma disszonanciája. Ám az a szellem, melyet a polgármester képvisel, nem a polgármesternek, hanem magának a városnak a szelleme. A város és annak polgársága az, mely nem talál magának monumentálisabb és vonzóbb feladatot, mint hogy fogadalmi templomot építsen a késő nemzedék számára, miközben engedi kisiklani ujjai között a reális és megfogható célok távolabb eső eredményeit. A város maga az, mely nagy vagyonában tűri a lehető legimproduktivebb gazdálkodást, mely fölhasználatlanul engedi a semmiségbe folyni csodálatos erejű, páratlan tanyavilágának kincseit, engedi az analfabéták zaját a város utcáin futkosni, patkányok és férgek között tartja kórházi betegeit, mely parkokat és aszfaltokat létesít, holott csatornákat, vízvezetékeket, iskolákat és kórházakat kellene építenie ... A város maga az . . . Lázár György talán mindent tudna és akarna, ha egy ember, aki hozzá még betegséggel is birkózik, boldogulni tudna egy lustán elnyújtózkodó, dologtalan, megmozdíthatatlan óriással . . . A város jövője vigasztalan és szomorú, mert semmi kilátás sincs rá, hogy ezekben a dolgokban belátható időn belül változás állhasson be. Talán az egyetem segített volna a bajon. A szellemi életnek az az erőteljes lüktetése, amit az egyetemtől vártunk, itt mindent más mederbe terelt volna. Ezért soha sem kellene Szegednek elfelejtenie, hogy olyan évtizedes, régi álmát semmizték ki az összeköttetéses politika nagyurai, melynek megvalósításához Szegeden kívül egyetlen egy más városnak sem volt megközelítően jogos igénye! Itt is a politikának kellett eldöntenie nagy, nemzeti érdekek sorsát. De ha már a baj megtörtént, a városnak nem lenne szabad hallgatagon belenyugodnia a változhatatlanba és várni a jó szerencsét, amikor egy barátságosabb kormány kegyes lesz a kért alamizsnát feléje nyújtani. Szeged, az iskolaváros, mely márólholnapra, játszva be tudna népesíteni a meglevőkön kivül még legalább két uj községi gimnáziumot, még egy uj kereskedelmi iskolát és tanítóképzőt, Szeged, meggyőződéssel vallom ezt, föl tudná építeni az egyetemet a saját erejéből, ország-világ csodálatára és önző politikusok elkép- Rideg napok. írta: Krúdy Gyula. A vonat zakatolva futott a fekete éjszakában. Egyszerre elmaradtak a hegyek, amit arról lehetett megtudni, hogy a nyitóitablkon friss rónasági szellő suhogott be. Az es fj’ is megeredt, a halk, hűs hajnali eső. Amikor Tokajon túl a Tiszán dübörgőtt keressztül a vaskocsi a nagy viz felett, szürke Lázatok omladoztak és szinte felhallatszott s?' éjjeli álmából ébredő folyó susogása. Hajtódott. Már a Nyirben voltak. Ahol az a "res duhaj nóta járja, hogy: • • Három hétig kuvasz leszek, mégis a szeretőd leszek . . . ’ ál uj jai fekve a bársonykanapén, éjjel ezt a nótát hallotta kerekek kat VffvízTan Előző éjszaka és nap az újhelyi .hpr ivóban csinálhatták a fekete cirok fnL_, a nótát, azelőtt a debreceni Bikában 3 ‘ • annak. Azt a nótát, hogy Pál ur kuyf rVilőHn», 0111 hétig. Amint hogy annak » i?"iv*crr '1 most, amint a hatnapos dözsölésbe e hazavetődött. A kalauz az éjjeli levegőt Rekedt hangon kiáltotta valami CivoH. NéívKÍr,aTM',áh 37 al6t' Már vi‘ Az állomáson Seni.: várta Fcv baMerfé'e jó reggelt dörmögött. Pál ’ur felzyirlt d kahaij. gallorat a csendesen ’re"S?.*S0,tt5 »valón a letenyewrbjn a nedves, homikos A jegenyékről lefolyt a viz. A könnyű szellőtől rezegtek a nedves levelek, oldalt a nyires pagonyban, mintha valaki bujkálna, amint a szél keresztül sóhajtozott a gályákon. Pál ur, még kissé mámorosan, dörmögött magában: — No, elúszott vagy egy ezres!... Vagy egy ezres ... ismételgette. A falu már látszott, a falu szélén az ő kőtornácos, mellvédes uriháza. A lépcsőkön Mariska fogadta, a gazdasszony. Szigoruan nézte végig a gyűrött Pál urat. — Hol volt? — kérdezte röviden. Pál ur lemondólag legyintett. — Hadd el, Mariska. — Kártyázott? — kérdezte szikrázó szemmel a ropogós menyecske. A vénecske, deresedő Pál úr felfortyant: — Mi köze hozzá? — Mi? Mi? — Hogy mi közöm hozzá? — hebegte az asszony. És a köténye csücskét a szeme szögletébe emelte: Nekem semmi, tekintetes uram. Hogyan lehetne nekem ahoz valami közöm? A termés ára már elment annak az istenverte Benczi Gyulának a hegedűje mellett... Csakhogy a télen majd mit főzünk, azt a jó ég tudja. Tán az sem. Hallgass, Maris, — mondta a tekintetes ur csillapitólag. Az asszony már benne volt a sírásban. — Hogy majd úgy járunk megint, mint most februárban. Hogy kisül a szemem a szégyentől, amikor a zsirosbödönt majd oda kell vinni a mészsás asszony udvarába és megtölteni az ő kamrájából... Mikor pedig a tekintetes ur felöl nem is akar tudni az anyja, — de alamizsnát ád ... Az öreges Pál ur befordult a házba. Egy lompos, esőtől álmos vizsla hevert a szőnyegen. Félig felnyitotta a szemét s lustán nézett fel a gazdájára, anélkül, hogy megmozdulna. Pál ur a kutya oldalába döfte a cipője sarkát: — Még ez a bestia is haragudni mer, — kiáltotta. A vizsla vinnyogva bujt az ágy alá. Pál úr ledobta a vizes csarapéját. Hosszu lépésekkel kezdett járkálni a szobában. Igen kutyakedve volt. A gazdasszony bedugta fejét az ajtón. — Akar valamit a tekintetes ur? — kérdezte engesztelőig. — Semmit. — mordult fel Pál ur. — Főként téged nem akarlak látni. Csak járkált. Semmire sem gondolt. Mert nem is akart semmire sem gondolni. Levágta magát a medvebőrre és a két karja közé szorította a fejét. Mariska bejött délfelé. Megrázta Pál urat és a fülébe beszélt: — Jó ebédünk van, tekintetes ur. A halászok rákot hoztak. Abból levest csináltam. A jegyző nyulat küldött... — A betyár! — mormogta Pál ur. — Bizonyos, hogy mig ittthon nem voltam, folyton az én káposztás rétemen puskázott.