Délmagyarország, 1914. február (3. évfolyam, 27-49. szám)

1914-02-01 / 27. szám

SA ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN ■ [UNK] 8i/Wi. ■ Imita LBi Szerkesztőség Kárász-utca 9. Klrdékl­ital Kárán­»*» & ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN Szeged, 1914 III. évfolyam 27. szám. Vasárnap, február I. egész évre . K 24‘— félévre . . K 12 — negyedévre K 6­— egy hónapra K 2 [UNK]— Terefos­ázára: 305. Egyes *14.ss ára 15 SSEÁr. egész évre . K 28­— félévre . . K 14.— negyedévre K 7’— egy hónapra K 2'40 Egyse uása ára rá 8Hér. Telefon­szása: 395. IIASI Három­százhúsz korona. E körül a szám körül, amint a lap belső hasábjain olvasható, ismét csinos kis eset alakult ki Szegeden. A tollunk he­gyével ugyan nagyon incselkedik a bot­rány szó, de még­sem írjuk ki. El akarjuk húzni a gyékényt azok alól az urak alól, akik a jogos kritika egy-egy fölháborodó szava után a szeretett város féltve őrzött jó hírét vágják a fejünkhöz, csodálatoské­pen megfeledkezvén mindig arról, hogy talán olyankor is kellene törődni ezzel a féltve őrzött jó ihirrel, amikor arról van szó, hogy egy-egy suta intézkedéssel, vas­kos mulasztással foltot ejtünk rajta. Nem történt se kevesebb, se több, minthogy az egyik népiskola igazgatója ma a következő korrajzot küldte meg a tanácsnak: Tisztelt Uraim, a hideg eljutott a ^’illéri­ sugárúti iskolába is. Tél van mi felénk is és ha nincs fűthető kályhánk, csukható ajtónk, hiába tüzelünk. A kis m­e­e?’ a rossz kályha ad, egy-kettőre ki­szökik az ajtók résein. A tanulók fáznak, a gyerekek dideregnek. Igaz, sokuk otthon is didereg, de ha otthon fázik meg és pusztul bele a bajba, az apja az oka, miért nem sűtött. Én nem veszem a lelkemre, hogy a gyerekek az elemi ismeretek elsa­játítása közben sorra betegedjenek, pedig az lesz a vége, ha a tekintetes urak júliusig várnak annak a 320 koronának kiutalvá­­nyozásával, amit már régen kértem, meg is szavaztak, a kiutalványozását többször sürgettem, de elérni nem tudtam. Uraim, a kályháink rosszak, nem fűtenek, az aj­tóink rosszak, nem csukódnak. Tessék ilyen körülmények között a dermesztő hi­deg ,mai napjain kicsi gyermekeket taní­tani. Kicsi gyermekeket, kiknek ártatlan kezét a kréta cifra papírjaira rádermeszti a fagy. Nem uraim, én ezt nem teszem. Nem veszélyeztetem apró ártatlanságok fiatal életét, nem ölöm el gyermekeiket az iskolába nyugodtan küldő szülők legszebb életörömét. Vagy kapom a pénzt egy-két nap múlva, vagy hazaküldöm a gyermeke­ket az iskolából. A tényeket, amelyek szóról-szóra kvadrálnak, mi öntöttük ebbe a szövege­zésbe. Mi, akiket nem a hivatalos stílus szürkesége, hanem egyes-egyedül a közön­ség érdekeinek bátor szolgálata köt. Szí­nezni itt fölösleges. Az eset úgyis teli to­rokkal kiabál. Pénz kell használhatatlan kályhák és rossz ajtók javítására. Pénz kell — 320 korona — az egyik iskolában, ahol a gyerekek fagyoskodnak és az igaz­gató sztrájkba készül küldeni őket, mert emberséges lelkiismerete nem tudja tovább tűrni a mai állapotokat és nem hajlandó viselni az esetleges következményeket. Pénz kell, hogy fűteni lehessen tizenkét fokos hidegben a tantermekben és a vá­rosházán valaki sokszoros sürgetés ellené­re is késik a már megszavazott pénz ki­­utalványozásával. Nahát köszönöm én az ilyen közigaz­gatást és köszönök minden közigazgatást. Ha akármelyik rendes magáncégnél meg merné ezt tenni valaki, úgy repülne kifelé, hogy a lába se érné a földet. A közigaz­gatásnál azonban — melynek az élettel vajmi kevés közössége van — ez is megy és ami a legszomorubb, legtöbbször min­den következmény nélkül. Aligha akad valaki, aki legalább kioktassa azt az urat, akinek kezén a 320 korona megakadt, hogy valami kapcsolatot mégis csak kell teremteni az akták és a közöttük folyó élet között. Hogy nem lehet tavasszal elintéz­ni azt az aktát, amelynek az a hivatása,­­ hogy téli hidegben használható kályhák­hoz és becsukható ajtókhoz juttasson olyan­­ tantermeket, amelyekben zsenge gyereke­ket különben megvesz a hideg. Bizony alapos közigazgatási botrány — mégis csak kiírj­uk, hogy ne incselked­jen lelkiismeretünkkel végig ez a szó — hogy ilyesmi megtörténhetik. Botrány, a­melynek nem lenne szabad megtorlás nél­­kritikát kihívja. Botrány, melyet nem az Nagyon könnyű történet. Irta: Molnár Ferenc. t­ulajdonképen nem is tört­én­ ez, ha­­rcem valami nagyon könnyű nyári emlék, olyan súlytalan, hogy ha nem írom le, a szél magával viszi. Könnyű nyári valami ez. Etégy csak talán nem is emlék. Három gye­rekről van benne szó, akik egy délelőttön, mikor­ aranysárgán sütött a nap egy fényes­eb­begy oldalávól, együtt játszottak. Ha meg kellene mondanom, hogy mit játszot­ok, nem tudnám. De ide-oda szaladtak, ne­vettek, aztán megálltak és felboncoltak egy zöld mogyorót, majd megint nevettek és szaladtak és kiabáltak. Ezt játszották. A hegyoldal alul országútban végződött, lenn pedig mogyoróbokrok állottak párhuza­msan az országút­nal, a mogyoróbokrok mögött keskeny, árnyékos út húzódott, a Keskeny út fölött pedig villák és kertek vol­tak.­ Most már mindenki tudhatja, hogy hol­­ játszották. Legalul volt az országút, aztán jott a lejtő a zöld gyeppel, aztán a mogyoró­bokrok sora, aztán a keskeny út, aztán a kerítések, kertek és a nyári házak. Az eperfa fenn­állott, ott, ahol a mogyoróbokrok sze­gélyezték a gyepet, mint valami szép zöld bársonyszoknyát a csipke. Az eperfa öreg és tekintélyes volt, szinte tiszteletet parancsolt s épen ezért a gyerekek mindig fölmásztak rá, tiszteletlenül cibálták a gallyait és meg­megrázták az üstökét. A gyerekek hárman voltak; egy lány és két fiú. „Hopp, hopp!“ —■ kiabált a lány és fölmászott az eperfára. Rövid fehér szoknya volt rajta és kék trikóing, amilyet csak fiúk szoktak hordani. Nem is trikóing volt az, hanem „rigóting“, amely elnevezés f Lje­del­­mesebb, mint a másik, amely két testi? agu szóból van csinálva. És így már nem is ér­demel megrovást a lány, mert tizenhárom­­tizennégy éves korában még a hercegnő is viselhet rigótinget. De domborodott az ing alatt, kerek volt, kissé kövér, fiatal volt és piros és mondom, fölmászott az eperfára, kizárólag azért, hogy lene­vethessen róla. — Hopp, hopp! ! Ezt kiáltotta és egyre följebb mászott. Nyekkentek, roppantak az ágak alatta, de ö­n nem bánta. A tekintélyes eperfa nem szerette az ilyen kövér madarat, de a madár nem nagyon kérdezte, hogy szereti-e őt az eperfa,­­ vagy sem. Mikor már fenn volt a tetején, s a sűrű lomb között, akkor lenevetett a fá­ról. Most a fiuk a fa alatt álltak és az egyik­­ fölkiáltott: — Gyere le! A leány lekiáltott: I • — Nem györök le! Most a másik fiú hátrált, hogy jobban lássa és most ő kiáltott föl: — Gyere le! — Nem györök le! — felelt a lány és­­ nevetett, sőt úgy tett, mintha még följebb­­ akarna mászni. Ami rendjén is van, mert a fiú-fölfogás szerint az ember azért mászik a­­ fára, hogy lejöjjön­ róla. De a leány-fölfogás­­ az, hogy ha az ember már egyszer fönn van­­ a fán, akkor ezt arra használja ki, hogy ne 1 jöjjön le, ha hívják. lewn uaitbaM IIMII d. haagi»mni|Ma!äliM SZEGEDEM, KMSZUTM 9. MMffl 11

Next