Délmagyarország, 1914. február (3. évfolyam, 27-49. szám)
1914-02-01 / 27. szám
SA ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN ■ [UNK] 8i/Wi. ■ Imita LBi Szerkesztőség Kárász-utca 9. Klrdéklital Kárán»*» & ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN Szeged, 1914 III. évfolyam 27. szám. Vasárnap, február I. egész évre . K 24‘— félévre . . K 12 — negyedévre K 6— egy hónapra K 2 [UNK]— Terefosázára: 305. Egyes *14.ss ára 15 SSEÁr. egész évre . K 28— félévre . . K 14.— negyedévre K 7’— egy hónapra K 2'40 Egyse uása ára rá 8Hér. Telefonszása: 395. IIASI Háromszázhúsz korona. E körül a szám körül, amint a lap belső hasábjain olvasható, ismét csinos kis eset alakult ki Szegeden. A tollunk hegyével ugyan nagyon incselkedik a botrány szó, de mégsem írjuk ki. El akarjuk húzni a gyékényt azok alól az urak alól, akik a jogos kritika egy-egy fölháborodó szava után a szeretett város féltve őrzött jó hírét vágják a fejünkhöz, csodálatosképen megfeledkezvén mindig arról, hogy talán olyankor is kellene törődni ezzel a féltve őrzött jó ihirrel, amikor arról van szó, hogy egy-egy suta intézkedéssel, vaskos mulasztással foltot ejtünk rajta. Nem történt se kevesebb, se több, minthogy az egyik népiskola igazgatója ma a következő korrajzot küldte meg a tanácsnak: Tisztelt Uraim, a hideg eljutott a ^’illéri sugárúti iskolába is. Tél van mi felénk is és ha nincs fűthető kályhánk, csukható ajtónk, hiába tüzelünk. A kis mee?’ a rossz kályha ad, egy-kettőre kiszökik az ajtók résein. A tanulók fáznak, a gyerekek dideregnek. Igaz, sokuk otthon is didereg, de ha otthon fázik meg és pusztul bele a bajba, az apja az oka, miért nem sűtött. Én nem veszem a lelkemre, hogy a gyerekek az elemi ismeretek elsajátítása közben sorra betegedjenek, pedig az lesz a vége, ha a tekintetes urak júliusig várnak annak a 320 koronának kiutalványozásával, amit már régen kértem, meg is szavaztak, a kiutalványozását többször sürgettem, de elérni nem tudtam. Uraim, a kályháink rosszak, nem fűtenek, az ajtóink rosszak, nem csukódnak. Tessék ilyen körülmények között a dermesztő hideg ,mai napjain kicsi gyermekeket tanítani. Kicsi gyermekeket, kiknek ártatlan kezét a kréta cifra papírjaira rádermeszti a fagy. Nem uraim, én ezt nem teszem. Nem veszélyeztetem apró ártatlanságok fiatal életét, nem ölöm el gyermekeiket az iskolába nyugodtan küldő szülők legszebb életörömét. Vagy kapom a pénzt egy-két nap múlva, vagy hazaküldöm a gyermekeket az iskolából. A tényeket, amelyek szóról-szóra kvadrálnak, mi öntöttük ebbe a szövegezésbe. Mi, akiket nem a hivatalos stílus szürkesége, hanem egyes-egyedül a közönség érdekeinek bátor szolgálata köt. Színezni itt fölösleges. Az eset úgyis teli torokkal kiabál. Pénz kell használhatatlan kályhák és rossz ajtók javítására. Pénz kell — 320 korona — az egyik iskolában, ahol a gyerekek fagyoskodnak és az igazgató sztrájkba készül küldeni őket, mert emberséges lelkiismerete nem tudja tovább tűrni a mai állapotokat és nem hajlandó viselni az esetleges következményeket. Pénz kell, hogy fűteni lehessen tizenkét fokos hidegben a tantermekben és a városházán valaki sokszoros sürgetés ellenére is késik a már megszavazott pénz kiutalványozásával. Nahát köszönöm én az ilyen közigazgatást és köszönök minden közigazgatást. Ha akármelyik rendes magáncégnél meg merné ezt tenni valaki, úgy repülne kifelé, hogy a lába se érné a földet. A közigazgatásnál azonban — melynek az élettel vajmi kevés közössége van — ez is megy és ami a legszomorubb, legtöbbször minden következmény nélkül. Aligha akad valaki, aki legalább kioktassa azt az urat, akinek kezén a 320 korona megakadt, hogy valami kapcsolatot mégis csak kell teremteni az akták és a közöttük folyó élet között. Hogy nem lehet tavasszal elintézni azt az aktát, amelynek az a hivatása, hogy téli hidegben használható kályhákhoz és becsukható ajtókhoz juttasson olyan tantermeket, amelyekben zsenge gyerekeket különben megvesz a hideg. Bizony alapos közigazgatási botrány — mégis csak kiírjuk, hogy ne incselkedjen lelkiismeretünkkel végig ez a szó — hogy ilyesmi megtörténhetik. Botrány, amelynek nem lenne szabad megtorlás nélkritikát kihívja. Botrány, melyet nem az Nagyon könnyű történet. Irta: Molnár Ferenc. tulajdonképen nem is történ ez, harcem valami nagyon könnyű nyári emlék, olyan súlytalan, hogy ha nem írom le, a szél magával viszi. Könnyű nyári valami ez. Etégy csak talán nem is emlék. Három gyerekről van benne szó, akik egy délelőttön, mikor aranysárgán sütött a nap egy fényesebbegy oldalávól, együtt játszottak. Ha meg kellene mondanom, hogy mit játszotok, nem tudnám. De ide-oda szaladtak, nevettek, aztán megálltak és felboncoltak egy zöld mogyorót, majd megint nevettek és szaladtak és kiabáltak. Ezt játszották. A hegyoldal alul országútban végződött, lenn pedig mogyoróbokrok állottak párhuzamsan az országútnal, a mogyoróbokrok mögött keskeny, árnyékos út húzódott, a Keskeny út fölött pedig villák és kertek voltak. Most már mindenki tudhatja, hogy hol játszották. Legalul volt az országút, aztán jott a lejtő a zöld gyeppel, aztán a mogyoróbokrok sora, aztán a keskeny út, aztán a kerítések, kertek és a nyári házak. Az eperfa fennállott, ott, ahol a mogyoróbokrok szegélyezték a gyepet, mint valami szép zöld bársonyszoknyát a csipke. Az eperfa öreg és tekintélyes volt, szinte tiszteletet parancsolt s épen ezért a gyerekek mindig fölmásztak rá, tiszteletlenül cibálták a gallyait és megmegrázták az üstökét. A gyerekek hárman voltak; egy lány és két fiú. „Hopp, hopp!“ —■ kiabált a lány és fölmászott az eperfára. Rövid fehér szoknya volt rajta és kék trikóing, amilyet csak fiúk szoktak hordani. Nem is trikóing volt az, hanem „rigóting“, amely elnevezés f Ljedelmesebb, mint a másik, amely két testi? agu szóból van csinálva. És így már nem is érdemel megrovást a lány, mert tizenháromtizennégy éves korában még a hercegnő is viselhet rigótinget. De domborodott az ing alatt, kerek volt, kissé kövér, fiatal volt és piros és mondom, fölmászott az eperfára, kizárólag azért, hogy lenevethessen róla. — Hopp, hopp! ! Ezt kiáltotta és egyre följebb mászott. Nyekkentek, roppantak az ágak alatta, de ön nem bánta. A tekintélyes eperfa nem szerette az ilyen kövér madarat, de a madár nem nagyon kérdezte, hogy szereti-e őt az eperfa, vagy sem. Mikor már fenn volt a tetején, s a sűrű lomb között, akkor lenevetett a fáról. Most a fiuk a fa alatt álltak és az egyik fölkiáltott: — Gyere le! A leány lekiáltott: I • — Nem györök le! Most a másik fiú hátrált, hogy jobban lássa és most ő kiáltott föl: — Gyere le! — Nem györök le! — felelt a lány és nevetett, sőt úgy tett, mintha még följebb akarna mászni. Ami rendjén is van, mert a fiú-fölfogás szerint az ember azért mászik a fára, hogy lejöjjön róla. De a leány-fölfogás az, hogy ha az ember már egyszer fönn van a fán, akkor ezt arra használja ki, hogy ne 1 jöjjön le, ha hívják. lewn uaitbaM IIMII d. haagi»mni|Ma!äliM SZEGEDEM, KMSZUTM 9. MMffl 11