Délmagyarország, 1914. május (3. évfolyam, 102-126. szám)

1914-05-01 / 102. szám

I914. május 1. voltak kötelesek­ a király zászlója alá állítani, béke idején pedig ők tartották fönn az isko­­lákat. Idők folytán, főleg az alkotmányos kor­szak idején, mindkét igen jelentős közteher a polgárság vállára nehezedett át, anélkül, hogy a papság milliárdokat érő vagyona egy fillérnyivel meg csökkent volna, így az a hely­zet állott elő, hogy a nép nem lát­­ benne rá­ciót, hogy adózzék annak az egyháznak, amely majdnem semmivel sem járul hozzá a közterhek könnyebbé tételéhez. De a kérdés anyagi oldalánál talán je­lentősebb a mozgalomnak az a tartalma, me­lyet a tudományos képzés álltal kifejlesztett szabad megyőződés adott neki. Közel jár az igazsághoz az, aki megérzi egy új vallás szü­letésének hullámait. Rejtelmesen és alig ész­revehetően forrnak az elmék. A filozófia igen közel jár a pozitív értékekhez. Nem kapasz­kodik többé dogmákba és transzcendentális gondolati képletekbe. A törvényhozás szaka­datlanul rombolja az állampo­lgárok között emelt vallási különbségeket. Az új vallás az, melyről nem­­ beszélnek. Az új vallás az, ami nincs. A törvény feleke­­zet­ nélkü­linek nevezi a mindenféle köteléken kívül álló egyént. Van itt-ott néhány mutató belőle. Talán több is, mint amennyit sejteni lehet. Mert felekezet nélküli, a vallások iránt való teljes passzivitásban sokkal többen élünk, mint amennyit a statisztikai hivatal kimutat. Erős fejek, büszke jellemek, önálló és mély járású ekék az élet rideg ugarán, kik a formaságot még abban sem szeretik, hogy egyéniségük folyamának irányát jelző karókkal mutassák a világnak. Szaszonov a cárnál. Pétervárról jelentik: Szasszonov a cár különös kívánságára Livá­­diába ment, hogy jelentést tegyen a nem­zetközi helyzetről. t>ÉL M­AGY­ARORSZÁG — Oh nem! Először nagyon régen ta­lálkoztunk. Én voltam az a rut, szeplős és sovány Mari, aki anyja házánál a baronesz­­nek Kelengyéjét varrtam. Oly rut voltam és oly sovány, hogy az öreg bárónő nem fél­tette házának tisztességét miattam. Még ma­sát­­ se féltett engem. Pedig... Nagyon csú­nya volt­am és senki se szeretett. Maga azt m­ondta, hogy szeret. Csak egyszer mondta az éppen elég volt. Másnap már szégyelte teagát, hogy oly rut, szeplős, csontos és os­toba varrónővel kezdett... De én voltam az első. Igaz? A báró mereven nézett a földre, ahol egy f­öld kavicsot vett észre. A kavics villogott a homokban, de kellemesen volt villogása.­­ Besötétedett, szólt hirtelen és fölcsa­­varta az asztalon álló rózsaszinű­ villamos­lámpát. Mikor újra keresni­­ kezdte tekinteté­vel a zöld kavicsot, az már eltűnt a többi szí­nes és szürke kavicsok között. A nő így folytatta: — Másodszor is találkoztunk. Maga, *nő ur, nagy beteg volt, — a korai élet­örömök­ és mulatságok megnehezítették a teellét és elhagyatva, lázasan, boldogtalanul feküdt egy fogadó szobában. Kórházból ren­delt ápolónőt és az ápolónő eljött az álmat­­*a?A kinszenvedéses éjszakákon és kezének érintésére a jég jegesebb, a gyógyszer éde­­­­sebb, az álom nyugodtabb lett, — legalább a­­ nagybeteg igy mondta, midőn meggyógyult és a vér ismét járni kezdett szomjas ereiben. Szerelmi vallomás volt az? Nem tudom. Az álmatlan éjjelek összeszoktatták a beteget és ápolónőt, habár az ápolónő rut, szeplős, so­vány leány volt. Tudja, hogy mi történt... Az az ápolónő én voltam. A báró elgondolkozva, halkan mormogta: — Valóban, ez a két esete van életem­nek, midőn rut nőt szerettem. De most már... már se a szépet, se a rutát nem szeretem, öreg és beteges vagyok, csupán a múltak emlékeiből­ éldegélek. Ha vagyonom nem volna, semmiben se különböznék a vén kol­dustól, ki a templomajtó küszöbén olvasóját pörgeti. Az öregasszony éles hangon szólt közbe: — De mit csinált addig, míg öreg és be­teg lett? Tett-e valami különös jót, vagy be­csületeset? A báró kövér testével elnyújtózkodott a karosszékben. — Szívbajos vagyok, lelkem, ne akarja, hogy sokat beszéljek. Az öregaszony kinyújtotta a karját. A sovány karon olyan vékony ujjak lógtak, hogy a báró összerázkódott: — Mondjon el mindent, — szólt a nő. A báró nagy felindulással­ kiáltotta: 3 Közgyűlés — három és fél órán át. — A tü­zérlaktanya-üígy. — Megalakították az uj központi választmányt. — Tiszt­viselőválasztások. — (Saját tudósítónktól.) Csütörtökön dél­után négy órakor folytatták az áprilisi köz­gyűlést, amely iránt mérsékeltebb volt az érdeklődés, mint tegnap. A terem képe azért élénk és népes volt, ma kerültek sorra a választások, amelyek zajos kortes hangula­tot teremtettek. Hat óra körül járt az idő, amikor a választásokat is befejezték nagy megkönnyebbülésére a városatyáknak, akik azt hitték, hogy a hátralevő ügyek ezután már gyorsan peregnek át a közgyűlés retor­­táján. Ebbéli reményükben azonban alaposan csalódtak, öreg városatyák is alig emlékez­nek ilyen hosszúra nyúlt közgyűlésre, mint amilyen a mai volt. Szónokló nemzet va­gyunk, tartják s ezt a tulajdonságukat ma különösen csillogtatták — többé-kevésbé csillogóan — a városatyák. A Fertő­ utca feltöl­tésével kapcsolatban; az eszményi nívó körül olyan vita­zuhatag indult meg, hogy alig akart véget érni. Vagy tizenöt beszéd után még mindig akadt felszólaló. A köz­gyűlés emiatt fél nyolcig, tehát három és fél órán át tartott és a hetvenhat pontból álló tárgysorozatnak mindössze a huszadik pont­jáig sikerült csak eljutni. Az eszményi nívó körül támadt vitáról, annak fontosságánál és érdekességénél fogva, külön cikkben szá­molunk be, a közgyűlés többi részletéről pe­dig az alábbi tudósításunk szól. A közgyűlésen Ch­atricis Lajos dr. fő­ispán elnökölt. A jegyzőkönyvet Taschler Endre főjegyző és Rack Lipót aljegyző ve­zették. A múlt ülés jegyzőkönyvének felol­vasása és hitelesítése után a közgyűlés át­tér a napirend folytatólagos tárgyalására. A tüzérlaktanya ügyében javasolja a ta­nács, hogy a közgyűlés járuljon hozzá a hat százalékos évi bértérítményhez, ami a­­ 2 millió 650,000 korona befektetési összeg után 167,000 korona visszatérítést jelent a városnak. A közgyűlés egyhangúlag hozzá­járult a tanács javaslatához. A központi választmány tagjainak meg­választása az uj választási törvény életbe­lépésével lejárt. Taschler Endre főjegyző előterjesztést tett a választmány újból való megalakítására és az uj törvény szerint a választmány al­bizottságainak megválasztá­sára. Ch­atricis Lajos dr. elnök elrendeli a névszerinti szavazást és a szavazatszedő bi­zottság elnökéül Somogyi Szilveszter dr. fő­kapitányt kéri föl. Egyben amig a szavazás tart, az ülést fölfüggeszti. Szünet után folytatják a közgyűlést. Ez­alatt a szavazatszedő bizottság a szomszé­dos teremben összeszámolja a leadott sza­vazatokat. Ugyancsak az új választási törvény alapján Taschler Endre főjegyző a szavazó­körök megállapítását­ javasolja. A tervezet szerint a szegedi képviselőválasztó kerület tizenhárom szavazókörre oszlik. (A Délma­­gyarország keddi számában részletesen is­mertettük a tervezetet.) Kormányos Benő dr. ezzel kapcsolatban azt indítványozza, hogy a város közigazgatási kerületeit külön állapítsák meg, mert eddig­­ a képviselővá­lasztó kerületek teljesen összevágtak a köz­­igazgatási kerületekkel, úgy, hogy a kétféle beosztás névjegyzékei is azonosak voltak. A közigazgatási kerületek beosztása azért szükséges, nehogy a névjegyzékek körül za­varok legyenek. Taschler Endre az indít­vány mellőzését kéri, mert annak idején úgy­is gondoskodni kell arról, amit Kormányos dr. indítványoz. Kormányos Benő dr. ismé­telten kéri indítványa elfogadását. Az elnök azt mondja, hogy idő előtt vol­na most ebben a kérdésben határozni. Amit Kormányos dr. kivan, az a tárgysorozaton kívül áll, nem is tartozik ehez a tárgyhoz, csupán arról lehet szó, hogy a főjegyző ki­— Mit mondjak el? Mindenki tudja, hogy mit csináltam. Sok leányt és asszonyt sze­rettem, de a végén rájöttem, hogy sohasem szerettem senkit, valamint engem se szeretett senki. — A csúnya nő se? — kérdezte az as­­­szony. — A csúnya nő? — mormogta lehunyt szemmel az öreg férfi. — Igen a csúnya, az szeretett. De mit ér, ha olyan csúnya volt? Mikor a szépek, fiatalok és szerelmesek se bírták megőrizni becsületüket tovább, míg kétszer lemegy a nap, mit tehettem volna a csúnyával? Habár meg kell vallani, hogy sokszor, sokszor, midőn ifjú virágos leányfej feküdt a keblemen, eszembe jutott egy rop­pant sovány­, roppant rut nő csudálatos szenvedélyessége és szerelmének mohó for­rósága. Többször eszemben volt, mint meg­érdemelte volna... Az öreg báró b­ehunyt szemmel, igen hal­kan mondta az utolsó szavakat. Az öreg asszony mereven nézett rá: mindaddig, míg a férfi feje mellére hanyat­lott. Ekkor felemelkedett és a lámpát elol­totta. A félhomályban halk, hosszú lépések­kel ment végig a fasoron, a kapu fölé, amely önmagától kitárult előtte. Sovány, fekete alakja eltűnt az estében. Mondják: igy halt meg a báró. Háoi-irei kellemes herleliiiséséb­en nils nil. T lini italon. 5 Fielmas kiszáll. Vasárnap délelőtt a magy. kir. honvéd­­katona ZENEKARA HANGVERSENYEZ. Tisztelettel Horváth Ferenc, vendéglős.

Next