Délmagyarország, 1915. június (4. évfolyam, 129-155. szám)

1915-06-01 / 129. szám

2 !)ÉLMA­GY AR 0 RSZ ÁO AZ OLASZ VEZÉRKAR JELENTÉSE: Lugano,­­május 31. Az olasz hivatalos je­lentés május 28-iki keltezéssel a következő­ket jelenti: Trentinióban, Montebaldo mellett­­ meg­szállották Montealtissim­ot is. A tonezzai ifen­­sikon tüzérségünk bombázta az ellenséges védműveket. A kravitihiai határon sikert arattunk a Rokolana völgy bejáratánál, a Dogna-völgybe vezető úton. Veszteségünk négy halott és néhány sebesült, köztük egy tiszt. — Cadarna, vezérkari főnök. NÉMETORSZÁG HAZABOCSÁTJA AZ OLASZ ALATTVALÓKAT. Berlin, május 31. A német kormány meg­engedte, hogy az összes olasz alattvalók el­utazhassanak Németországból. A hadügymi­niszter elrendelte természetesen, hogy a tar­talékos tiszteket és katonai hivatalnokokat visszatartsák. Az olasz városokból menekülnek a polgármesterek. Geni, május 31. Pütitebastialena és Piet­­ratagliata olasz városokból a lakosság tünte­tése s zavargása elöl a polgármesterek és hi­vatalnokok Resintába menekülnek. A nép kö­­vetelte, hogy a hadisegélyeket azonnal­­ os­­­szák ki. A kevés számú csen­dőrség tehetet­len a lakosság dühével szemben. AZ OLASZ NÉPET KORMÁNYA KER­GETTE HÁBORÚBA. Bernből­­ jelentik: A szövetségtanács meg­hívására Bernben nemzetközi konferencia volt az emberi előrehaladás szervezésére és az emberiség jövő érdekeinek védelmére. Né­metországból e konferencián megjelentek Vogtherr drezdai képviselő és Unfrie stutt­garti pap, a német békee­gyes­ü­let alelnö­ke, Franciaországból csak Huppant képviselő ér­kezett meg. Ezeken kívül Hollandia, Olasz­ország, Oroszország, Amerika és Svájc kép­viselői vettek részt a konferencián. A konfe­rencia több határozati javaslatot fogadott el, közte egyet, mely ,a népek gyűlöletének a ke­gyetlenkedésekről szóló hírek terjesztése el­len foglal állást. Uvino, a római békeegyesü­­let elnöke kijelentette, hogy az olasz népet a nagy többség akarata ellenére a kor­mány ker­gette a háborúba. Szeged, 1915. junius 1. FÉLTIK VELENCÉT­ , Luganoból jelentik. Az osztrák-magyar flotta első látogatása óta nagy a riadalom egész Felső-Olaszországban. Naponta, több száz menekült érkezik Svájcba és noha úgy a svájci, mint az olasz határőrök a legszigo­rúbban őrködnek a határokon, nem lehet meg­­akdályozni, hogy naponta több száz olasz család svájci területre ne tegye a lábát. Az olaszok közt nagyon sok a hadköteles. A fel­sőolaszországi nép meg van rémülve a légi járművek mind gyakoriabbá váló támadásai miatt. Velencéből érkezett olaszok mondják, hogy az első flottatámadással kombinált légi támadás óta négyszer jártak repülőgépek a lagúnák városa felett. Két ízben Taubek dob­tak bombát és nyilakat a városra, amely óriá­si káro­kat szenvedett máris. A velenceiek tudják, hogy városuk a legexponáltabb vala­mennyi olasz város között s félnek tőle, hogy rövidesen Ypern és­­ Reims sorsára jutnak. — Velence egyébként a legnagyobb nyomorral küzd, a városban alig van kenyér. A felső olasz harcterek. Az a harctér, amelyen előreláthatóan Olaszország és a szövetségesek között az első nagy összecsapások megtörténnek, már rég­óta véráztatta terület. Évezredekkel ezelőtt nehéz harcokat vívtak­­ itt és a háború fúriája újra meg újra dühöngött Itália északi részén. Súlyos belső harcok is voltak itt, különösen amikor II. Viktor Emánuel alatt az olasz egység mozgalma megindult. Amikor 1849- ben a­­ forradalom hullámai átcsaptak a lom­­bard-velencei királyságra is és az idegen uralom gyűlölete megnyilvánult. Károly Al­bert, Szardínia uralkodója kénytelen volt Ausztria ellen a lombard testvéreknek segít­ségére sietni. A császári csapatok élén a 82 éves Radetzky állott. Sikerült neki az ellen­séges lakosság közepette Veronába vissza­vonulni, hogy a felsőolaszországi erődök az úgynevezett várnégyszög védelme alatt a piemontiaknak az Etschen való átkelést mindaddig megakadályozza, míg annyi erő­sítést nem kapott, hogy szembeszállhatott az ellenséggel. Június 10-én volt a vicenzai üt­közet és Július 25.-én, miután Tirolból erősíté­seket kapott, Costazza és Somacampagna mellett megverte a piemontiakat Radetzky. Nagy fáradsággal kerülte ki Károly Albert serege az áttörést és Radetzky győzelmesen vonulhatott be Milanóba, a­melyet néhány hónappal azután ott kellett hagynia. E győ­zelem fegyverszünetre kényszerítette Lom­bardiát. Tizennyolc évvel később, 1866. június hó 24-n megint csata volt Costuzánál, amelyben Albert főherceg a Ciallini vezérlete alatt álló, majdnem kétszer olyan nagy olasz haderőt visszavetette. Az osztrákok a várnégyszögre támaszkodtak, 82 ezer embert Verona körül állítottak föl. Lamarmora vezetése alatt az olaszok július 23-án két hadtesttel átlépték a Minciot, míg Ciadininek az Etsch ellen kellett volna előnyomulnia és Garibaldinak szabad csapataival Tirolba betörnie. Június 24-én kora hajnalban megtámadta Albert fő­herceg az ellenséget az egész vonalon. Izzó napsütésben, egész nap tartott a harc. Este 7 órakor a vitézül védekező olasz sereg le volt verve, a custozai magaslat utolsó állását is elfoglalták az osztrákok, úgy, hogy az ola­szoknak vissza kellett vonulniok, miután 7581 embert vesztettek. Ez a vereség termé­szetesen meghiúsította Ciadininek a Pon tervezett átkelését. Cusozában ma is áll­ még az itt elesettek közös emlékjele. Magentánál 1862-ben szentelték föl azt a kápolnát, amely az 1859. június 4-én az osz­trákok és az egyesült franciák és szardí­nia­ia­k között vívott csatára emlékeztet. Dél­től estig tartott a harc a tessiui riz­sföldek között elszórt falvak körül. A két részről mintegy­­ százezer ember harcolt itt, szívós bátorsággal. Már leszállt az éj, amikor a franciák Napoleon vezetésével az ellenséges állások legfontosabbikát, Magentát elfog­lalták.­­Egyik fél sem érezte azonban, hogy le van győzve és az osztrák sereg vezére, Gyulay gróf másnap reggel folytatni akarta a harcot. Csak amikor megkapta az a jelen­tést, hogy Clam-Gallas alvezér harcképtelen csapatai Milanóba visszavonultak, akkor hagyta el állásait és csak ekkor vonult vis­­­sza a Muncio mögötti várnégyszögbe. Ek­kor az osztrák hadvezetésben változás tör­tént, Ferenc József császár mellé került l­esz táborszernagy, aki az 1849-iki hadjá­ratban Radetzky­vel együtt küzdött ezen a harctéren. Június 24-én az előnyomuló osz­trákok összeütköztek a szintén előnyomuló szövetségesekkel. Egész sor kisebb csatáro­zás támadt döntő eredmény nélkül, míg végre a franciák délután erélyes támadást intéztek Salferino falu ellen, amely az osztrák had­állás középpontja volt. Minthogy a franciák a jobbszárnyuk ellen intézett osztrák táma­dást visszautasították, az osztrákok, míg a csatateret rettentő vihar mély­­ sötétségbe bontotta, visszavonultak a Mind­en túlra. A szövetségesek vesztesége 17 ezer halott és se­besült s 2500 fogoly, az osztrákoké 13 ezer halott és­­ sebesült és 9000 fogoly volt. A véres cs­atatér látványa annyira megrázta a fiatal Ferenc József császárt, hogy a harc­­ folyta­tását, amit Benedek tábornok javasolt, nem engedte meg. Néhány nappal ezután a világ meglepetésére megkötötték a békét. 111-ik Na­póleon tette meg erre az első lépést. De a hadjárat eredményei egyáltalán nem elégítet­ték ki. A toscanai trónt nagybátyjának, Jero­­men­ak szánta, azonban tekintettel az Itália egységére való mozgalmakra, erről le kellett mondania. Katonai nehézségek is támadtak, kü­lönösen a felsőolaszországi várnégyszög ostroma nagyon sok áldozatba került volna, amibe a franciák aligha egyeztek volna bele. Minthogy az osztrák főhadiszálláson is kí­vánták már a háború végét, 1859. július 11-én Villafrancaban találkozott a két császár s az eredmény Franciaországra nézve lealázó lett, amennyiben Napóleon harcias frázisa, hogy­­ Itália szabad legyen Adriáig, frázis maradt. Lombardia Szardíniához csatlakozott ugyan, Velence azonban 1866-ig osztrák uralom alatt maradt. JEGYEZZÜNK HADIKÖLCSÖNT

Next