Délmagyarország, 1916. április (5. évfolyam, 77-101. szám)
1916-04-01 / 77. szám
Szeged 1916. április 1. Malancourttól Verdunig tizennyolc kilométer és négy erős védelmi vonal. Genf, március 30. Az Agence Havas az Avocourt és Béthincourt közt lefolyt harcokhoz kiegészítésképpen közli: A német támadó oszlopok a lövedékektől felszántott terepen a francia gyalogság és tábori tüzérség erős ellenállására találtak. A németek célja kétségtelenül Malancourt falu volt, amelynek a magaslatait megszállva tartják. A Havas-jelentés azon reményét juttatja kifejezésre, hogy az áldozatkész francia csapatok ott meg fogják állani a helyüket, de a legrosszabb esetben is az ellenségnek a Verdimbe vezető tizennyolc kilométeres uton még négy erős védelmi vonalat kell elfoglalnia, míg Verdimbe jut. A román hadsereg új vezérkari főnöke. Bukarest, március 31. Megerősítik ,azt a hírt, hogy Kriszteszku tábornokot, a vezérkari főnök helyettesét április 1-én (az ónaptár szerint) a hadsereg vezérkari főnökévé nevezik ki Zotta tábornok helyébe, akit hivatalból a nyugállományba helyeztek. Kriszteszku helyébe Stratileszku tábornokot nevezik ki a vezérkar helyettes főnökévé. Támadás az olasz hadvezetőség ellen Lugano, március 31. A „Secolo“ kritizálja az olasz hadvezetőséget, amely nem gondoskodott arról, hogy a front mögött idejekorán ott legyenek a kellő tartalékok. Olaszországnak alig volt a harcmezőn katonája és egyes zászlóaljakkal kellett fölvenni az ellenséggel szemben a harcot. Sok már elfoglalt pozíciót kellett föladni, mert a katonák ki voltak merülve és nem volt fölváltás. utánad, Szóra, ia I kezed kezembe fogva, kéz a közbeni megyünk a cél felé. Őszintén, az életet és nem szerelmi hazugságokat kívánón haladunk egymás mellett és egymást támogatva — igen. Szera, mi ketten úgy ütköztünk össze, hogy lehullott rólunk minden hazug lepel, — mi ketten úgy ütköztünk össze, hogy az összeütközésben megláttuk, felismertük a vért és egymás erejét átvéve, iegymjáéhoz simulva, egy irányban haladunk tovább. Szera, Szera, látod, kellett ez az összeütközés. Szerám, mi ketten a szegény napok szegényei vagyunk és gazdag koldusok, akik ezeken a szegény napokon szerezték a gazdagságaikat, amíg mások földi kintcsek után futottak, amellyel elvonhatták figyelmüket a fájdalom óráinak kínzó kérdéseiről. A balgák talán sohasem tudják meg, hogy ezeken a szegény napokon, a kínzó kérdések kutatásán, a tépelődéseiken épül fel a boldogság, az élet igazi értéke, a megismerés. Szera, Szera, aki elérkeztem a megismeréshez, már nem szeretlek szerelemmel; már vége a szerelmi kínoknak és gyötrelmeknek. Nem, nem szeretlek szerelemmel csak kívánlak még, — a testem kívánja a te testedet, de oly boldog vagyok, hogy együtt mehetünk tovább a megismerés útján. — olyan boldog vagyok, íSzem, hogy nem fér hozzám az élet egyetlen hazugsága sem, hogy ember lettem, hogy megtaláltam a legnagyobb gazdagságot a szegény napokon és rátaláltam a boldogság forrására — önmagamban! Olyan jó ebben a magasságban. Szera, — olyan, olyan boldog vagyok Szera! Sipos Iván. DÉLMAGYARORSZÁG 3 A kiéheztetés háborúja. — Persius L., német tengerészkapitány cikke a Berliner Tageblattból. — Csaknem húsz hónap óta várt Németország a világtengerek szabad használatától elvágva. Nemzetgazdászaink meglehetős egyértelműséggel mondották ki, hogy egy túl hatalmas tengeri állammal való háború esetére tengerentúli bevitel nélkül csak mintegy kétharmad esztendeig lehetnénk meg. Az események azonban rácáfoltak erre. Igaz, hogy némely tekintetben korlátokat kellett magunk elé szabnunk, hogy némely fényűző élelmezési cikkről le kellett mondanunk és arra kényszerültünk, hogy mindennapi kenyerünkért magasabb, részben sokkal magasabb árt kell fizetnünk, azonban kétségtelen,hogy élelmezésünknek a legközelebbi időben várható jobb szervezése révén még nagyon sokat fogunk elérni, hogy a nép széles rétegeinek a megélhetésén könnyítsünk. Arra pedig, hogy attól kelljen tartanunk, hogy a kiéheztetés kényszerítsen bennünket békekötésre, alig van okunk. A „Morning Post“ a háború mérlegéről szóló cikkében beismeri,hogy Németország harci kiválósága mellett gazdasági ellenálló képessége és hadseregének győzelemakarása mellett az egész nemzetben megvan a végletekig való kitartás erős akarata. Fájdalommal fűzi ehez, hogy az angol flotta inien sem járulhatott hozzá lényegesen gazdasági legyőzetésünkhöz s semmiben sem tudta előmozdítani a szárazföldi harctereken végbemenő eseményeket. A tény az, hogy a brit flotta körülbelül kimentette a maga eszközeit. Az angol flottára épített remények sou kudarcot vallottak. Azt a vakmerőséget ugyan megkockáztathatja a flotta, hogy vizeinken offenzívát kezdjen, de, eltekintve a nagyon is kérdéses sikertől, elérnének-e ezzel a kétségbeesett kísérlettel valami valóságos hasznot? Carl Loveburn 1913-ban megjelent művében, a „Captura at sea“-ban (Magántulajdon a tengeri háborúban) helyesen látta előre a mai viszonyokat. Ezeket írta: — A mai időkben nehéz egy népnek a segédeszközeit kimeríteni, mert a szállítások könnyűsége mellett a föld minden terménye és a világ minden gyártmánya hasonlíthatatlanul számosabb és sokkal kényelmesebben nélkülözhető, mint azelőtt. A fennálló tengeri jog mellett azonkívül alig lehetséges Németország összes tengerpartjait és kikötőit hatásosan elzárni, mivel nem tudunk annyi hajót nélkülözni, amennyi ehhez szükséges, hacsak más háborús feladatokat nem akarunk elhanyagolni. Ezek az állítások teljesen ráillenek a mai helyzetre, ha tekintetbe vesszük a német flotta erejét és a német tudomány találékonyságát a póttápszerek terén. Nem szabad azonban elhallgatnunk, hogy a brit flotta csendes tevékenysége dacára is gazdaságilag súlyos károkat okozott nekünk és hogy nem könnyű szívvel gondolunk nagy kereskedelmi kikötőink elleni esetleges támadásra, amire az angoloknak a Dardanelláknál szerzett tapasztalatok árán csak végszükség esetén szánnák rá magukat. Ez idő szerint azonban csak tényekkel kell számolnunk és tény az, hogy a világtengerektől való elzáratásunk nem járt azokkal az eredményekkel, amelyekre ellenségeink számítottak és tény az, hogy a kiéheztetési háború olybá tekinthető, mint amely kudarccal járt. A minap megjelent egy mű, melynek címe: „Angol tengeri hadijog és a semlegesek az 1914—1915-iki háborúban“, szerzője Clapp J. Edvin dr., a newyorki egyetem államtudományi tanára. Clappot teljesen semlegesnek kell tekintetnünk, aki a tengeralattjárók kereskedelmi háborújával nem látszik például egyetérteni, ő csak az amerikai érdekek mellett kardoskodik, ami abból a cikkéből tűnik ki, amelynek a címe: „A németek pótlása a hiányzó nyersanyagok terén.“ Itt ezt írja: „Ha továbbra is csendes szemlélői maradunk annak, mint kényszerül Németország arra, hogy póteszközöket találjon az amerikai termékek helyett, amelyeket Anglia népjogellenesen tart vissza Németországtól, nem tűnik fel lehetetlennek, hogy ezáltal Németországban annyira kifejlődik a pótszerek ipara, hogy ezt a régi piacunkat örökre elveszítjük.“ Az angolok azon hitére vonatkozóan, hogy Németország gazdasági nyomással legyőzhető, Clapp így nyilatkozik: „A tények egyszerű ismerete rácáfol erre a hitre. A háború csakis a fegyverek győzelme által rövidíthető meg.“ Tengeralattjáróink, amint ezt február 29-iki cikkemben megállapítottam, a kereskedelmi háború első esztendejében Anglia 20 millió tonnányi kereskedelmi hajóiból 1,2 milió tonnát sülyesztettek el. Angol — Lloyd — adatok szerint az angol kereskedelmi flotta vesztesége 1916. január 22-ig 485 hajó 1.5 millió tonnával. Ezek nettó tonnák. Bruttó tonnákban kifejezve, ez a szám minden bizonnyal legalább 2.5 millió tonnát jelent. Magától értetődik, hogy új építkezésekkel iparkodnak betömni a rést, ámde az angol hajógyárak tevékenysége a háború folyamán és miatt csökkent. 1915-ben csak 327 hajó készült 650.919 bruttó tonnával, míg 1913-ban 668 hajó került ki az angol hajógyárakból 1.032.153 tonna tartalommal. Aztán a kereken megmaradt 19 millió tonna sem marad meg, csupán nyersanyag és élelmiszerek szállítására. A kereskedelmi hajók tekintélyes számát az admiralitás a maga szolgálatába állította. Mekkora az ilyen hajók száma, nincs módunkban pontosan megállapítani. Hallottunk, húsz, de harminc százalékról is. Az összes angol kereskedelmi hajózás tevékenysége eleddig fölötte hiányosan volt szervezve. De legjobb, ha a jövőre vonatkozóan nem becsüljük le az angol rugékonyságot és elhatározó képességet. A múlt eseményei arra tanítanak, hogy az angol szervező képesség, ha lassan nyilatkozik is meg, végül mégis célhoz vezet, hogy a hibákból tanul, hogy a minden nehézség legyőzésére irányuló akarat tényleg fennáll és naprólnapra erőteljesebb kifejezésre jut, szóval oly ellenséggel van dolgunk, akinek a képességeit lebecsülni, visszás dolog volna és csak magunk károsodnánk ezzel a lebecsüléssel. Számolnunk kell tehát azzal, hogy a kereskedelmi hajózás viszonyai Angliában meg fognak javulni, például azáltal is, hogy szükség esetén elvonnak kereskedelmi hajókat a haditengerészettől, ami ennek lénye-