Délmagyarország, 1916. november (5. évfolyam, 257-281. szám)
1916-11-01 / 257. szám
l'ELÍM A GYA K< iHSÍŐÁÍí Szerda, 1Ö16. november 1. eSBflBaBBBBaBaBBBBBBBBBaBBBBBBBBBBBBaaaBBaaBBBBBBBBB Semleges megfigyelések a háborús Angliában. Az Angliában nagyon is egyenlőtlenül megosztó vagyoni viszonyokkal függ össze, hogy a különböző néposztályok nagyon is különbözőképpen érzik a háború nyomását. Az alsóbb néposztályok nyögnek a drágaság alatt, a vagyonosabb osztályok pedig tovább folytatják élvezetekkel teli életüket. A legjobban elharapózott természetesen a jótékonykodó szórakozás. i Kerttársaságok, bazárok árverés és sorshúzás útján kolosszális összegeket juttattak a Vöröskeresztnek. Az ajándékozott mű- és értéktárgyak árverései rendesen igen élénkek. Az árverést rendesen valamelyik közismert társaságbeli személyiség, vagy népszerű színművésznő vezeti. Az árverelő meg rendesen visszaajándékozza a tárgyat, ami a tréfát és jövedelmet egyaránt fokozza. Nagyon kedvelt szórakozás a sebesülteknek tömeges megvendégelése. Egyes színi előadásokra sokszor ezer-kétezer ingyenjegyet is adnak nekik. Autótulajdonosok szívesen bocsátják rendelkezésükre a kocsijaikat, hogy azokon menjenek ünnepi menetben — sokszor zenekísérettel — egyes szórakozóhelyekre. A gazdagoknak azonban megvannak a maguk külön háborús szenvedéseik is. A legfájdalmasabbak egyike ezek közül a cselédkérdés. A lőszer- és más hadiipari gyárak akkora béreket fizetnek, hogy minden — még a női munkaerő is — oda áramlik. Azért nagy költség és nehéz dolog, cselédhez jutni. Az uraság és cseléd közti viszonyra is kihatott ez. A cselédleány könnyen jut hozzá hetenkint néhány szabad délutánhoz és estéhez és a ladyk alig mernek vendéget ebédre vagy vacsorára hívni, mert a cselédjeik ez ellen esetleg kifogást emelnek, ha ugyan egyszerűen faképnél nem hagyják őket. A gránátipar fejlődésével mind több és több család szállodákban étkezik, ahol a kiszolgáló személyzet jobbára külföldi. Menekült belgák vagy a megszállott területekről való franciák most a pincérek. Sok az ilyen állású olasz is. A portások, liftes fiúk, fodrásznők, szállodai szobalányok, irodai személyzet is többnyire külföldiek. A jobb szállodákban legalább is annyi francia szót hall az ember, mint angolt és azonkívül mindenféle más nyelv is hallható. Londonban talán németül is egészen bátran lehetne beszélni. A kis vidéki városokban persze nem. A sok szövetséges országbelinek a jelenléte kissé enyhítőleg hat az angol elzárkózottságra. A velük való állandó érintkezés a leereszkedés helyébe az egyenlőség érzetét juttatta. Az idegen „invázió“ gyógyítóan hatott a hagyományos angol merevségre. Az utcai élet London centrumában, különösen a lunch idején, még most is hangyaszerű. A járdákat számtalan gyalogos, köztük sok fiatalember, tölti meg és a kocsiforgalom sem mutat észrevehető megcsappanást. Feltűnő a sok férfi és női koldus, akik ilyenkor előkerülnek sötét odúikból, hogy az embertömegben arassanak. Nemcsak gyufát áruló vakok és bénák láthatók, hanem asszonyok sápadt gyerekkel a karjukon képeslapokat kínálnak, vak és néma kitaszítottak minden elképzelhető hangszeren játszanak, a fuvolától a hordozható harmóniumig. Nem ritkán alig kerüli el az ember, hogy valamely, a földön ülő nyomorékba ne botoljék. Az utcai suhancok párosával dalolják az elmaradhatatlan Tipperary-dalt, ha aztán valamelyiknek sikerült Németországot gyalázó strófát beleszurni, hull a penny, mint az eső. Van még elég munkanélküli, akiket ép úgy mint a háborús kéjutasokat, dél idején a Pál-katedrális előtt találhatni, amint, á la San Marco, galambot etetnek. A Londont néző idegeneknek most az érdekességek egy része megközelíthetetlen. A szuffrazsett-veszélyt a Zeppelin-veszély követte és a Brit múzeum és a kéntárak kincsei el vannak rejtve. ■ük ugyan azt mondják, hogy a múzeumok takarékosságból nincsenek nyitva. A legtöbben ott áll: „Zárva.“ Ezekből az épületekből a legértékesebb tárgyak pincékbe vándoroltak, ahol vár módjára homokzsákok is védik őket. A németgyűlölet, amely a művelt körökben is igazi angol extravaganciákat szült, a műtárgyakra eddig még nem terjedt ki, habár alkotójuk oly szerencsétlen is volt, hogy német, osztrák vagy magyar földön született. A klubélet is egészen átalakult. Igy a nagy és híres politikai klubok, mint a tisztán társadalmiak helyiségeiben a hadsereg és flotta számára rendeznek előadásokat, amelyeken e klubok legelőkelőbb tagjai szerepelnek. Egyesek tágas helyiségeiket egyenesen kórházi célokra engedték át. A tagok száma persze valamennyinél megfogyatkozott, a vidám atmoszféra eloszlott és az ezen helyiségekben uralkodó komolyság éles ellentétben áll azzal az élettel, amely a végzetes 1914-iki augusztus előtt itt uralkodott. A mozik sem ugyanazok már. Szorgalmasan látogattam őket, mert jó alkalom a tömeg és hangulatának a tanulmányozására. A háborús filmek a legkedveltebbek. Olyan dolgokat is mutatnak, amelyek a hábom komoly és nem szentimentális oldalát is megismertetik. Maga a kormány adott módot rá, hogy igazi ütközetek, nevezetesen a Somme-csatákból, kerüljenek a filmre. Azt remélik, hogy ezen borzalmas valóságok megismerése által növelik a nemzetben a győzelemre irányuló akaratot, áldozókészséget és a front és tömeg közt nem mindig meglevő lelki kapcsolatot. Be kell ismernem, hogy nincs megkapóbb és izgatóbb, mint az ilyen film. Látni, mint találják el halálosan az ellenséges golyók az angol katonákat. A nyilvánosság egy része tiltakozott ezek ellen a filmek ellen, de az izgalmas vita eredménye: az ilyen filmek további bemutatása. Visszatetszőnek találtam, hogy egyes mozikban az ilyen filmet ,a legbárgyúbb humoros filmek között adták mintegy slágernek. Sok moziban a hatás mélységes. Előadás közben a síri csendet csak az asszonyok zokogása törte meg. Természetes, hogy az ilyen filmeken rendesen az antantbeliek ,a győztesek, mindazáltal kétlem, betöltik-e ezek a filmek azt a céljukat, hogy a népben felkeltsék az annyira kívánatos optimisztikus hangulatot. A színházakban tekintet nélkül a komoly időkre, vagy talán ép azért, a könnyű zsáner uralkodik. Revük, látványos darabok, vígjátékok a kedvelt előadások. Igen látogatottak a jobb varieték (Music Halls). A frakk és fehér ing már nem kötelező. A nézőtér tehát szokatlanul vegyes képet nyújt. Viharos tetszést kelt a még oly silány németek elleni gúny is, amely figyelemreméltóan a németek szövetségeseivel egyáltalán nem foglalkozik. Német újságírónő magyarországi útjáról. (Saját tudósítónktól.) Az augusztusban Magyarországon és Szegeden járt német újságírókkal itt volt Venmrd Mária, az Essener Vokszeitung munkatársa is, aki magyarországi útjáról A román határon címen irt igen meleghangú cikket, melyet dr. Somogyi Szilveszter polgármesternek is megküldött. Ezt a nagy rokonszenvel és melegséggel megirt cikket szószerinti fordításban itt adjuk: — Vannak napok, melyeket sohasem felejtünk el. Körülbelül Ihuszan, utaztunk el mint a német sajtó képviselői, hogy a szomszédos Magyarországot megnézzük és tőlünk elszakadt honfitársainkat köszöntsük, akik Mária Terézia ideje óta mélyen benn Magyarországban megtelepedtek. Oderbergtől indultunk ki külön vasúti kocsikban. Mindenütt a legmelegebben üdvözöltek. Láttuk a Magas Tátrát, Budapestet, Szegedet, a német Bánátot, Temesvárt, mind olyan helyieket, amelyek ránk mély és felejthetetlen benyomást gyakorolták. A nagy, hatalmas Tisza üdvözletével kezdődött el fogadtatásunk, azután mindenütt ünnepélyes fogadtatások, zászlók, rózsák, éljenzések, szűnni nem akaró megtiszteltetések, amelyek a német népnek szóltak, amely bizton és bátran tartja magát a háború nehézségeivel szemben és állja mindvégig a szövetségesének adott szavát. A képek váltakoztak. Láttunk pusztákat, nagyszabású birtokokat, városokat, megismerkedtünk a híres magyar vendégszer^tettel és azután a szívből jövő fogadtatással, mellyel a német parasztság üdvözölt bennünket Délmagyarországon. A benyomásokat lehetetlen mind felsorolni. Az idő tellett, a percekből órák, az órákból napok lettek, de az éjféli csendben mégis lassankint kimerültünk s kezdtük érezni, hogy nem épen nyolc napja annak, hogy az első meleg üdvözlésben részünk volt. Kraushaar igazgató úrnak, aki utazásunk vezetőije volt, köszönhetjük, hogy további utazásunk kevésbbé fáradságos volt. Az úti tempót ugyanis meglassította és elébünk tárt egy gyönyörű utdirányt, hogy gőzhajóval megnézhessük Orsovát, a Vaskaput, Aida Kateh-t, Siófokot és végül a történelmi nevezetességű Belgrádot. A hónap 27-ike volt. Egy szép nyári reggelen Temesvárról a határ felé indultunk. Halványzöldkukoricai földek és gyönyörű napraforgó-csoportok váltakoztak, míg végre a reggeli ködből a transszilvániai alpok emelkedését észleltük. Uj természet, uj falu és embertípus: Románia. Mint nehéz köd esett ez a szó köztünk a reggeli virradatba. Mintha nehéz köd kísérné vonatunkat és futna mellettünk és sötétítené el a szép természeti látványt ez a szó: Románia. [Hogy fog a kérdés eldőlni? (Eszünkbe jutott mindaz a sok tárgyalás, mely köztünk és Románia között folyt. A legközelebbi állomáson megnyugod-