Délmagyarország, 1920. január (9. évfolyam, 1-25. szám)
1920-01-01 / 1. szám
2 DÉLMAGYARORSZÁG Karácsony hete az ajándékok hete. Az óvódás gyermek éppen úgy várja a cintányrécsi pojácát, mint ahogy őnagysága reflektál a gyémántos karkötőre. Emlékszem a gyermekkori karácsonynapokra, amikor ajándékaim halmazát romboló szenvedélyem stkölcsapásai pokoli élvezettel tiporták romokká, emlékszem karácsonyi rombolásaimra, amelyeket a fürészporhasú babán, a berregő motorkocsin s az aranymázos diókon egyaránt végeztem, emlékszem a Grimm-mesékre, később Vernére, Donászyra, Jókaira, Sven Medinre, a vastag könyvekre, amelyeket Jézuska hozott a szent napra, bennük az apám, vagy az anyám áldó kívánságaival és kézjegyével. Amint az idő keze galléromba markolt és lehúzta rólam az ifjúság lenge köpenyét, elfelejtettem örülni az ajándékoknak, mert nem is kaptam ajándékot s mások örültek az én ajándékaimnak. Tegnap egy kirakat elé vitt a sors, csak véletlenül. Megálltam és rámeredtem a tarka vásárra, amely a kirakat mélyén tömörült s folyt egybe, egy zűrzavaros tömeggé. Nem volt egy gondolatom, nem volt egy szikra érzés bentnem, csak egy kis hideg a lábamban, amely a talpamon szűrődött belé, hogy kikezdje lassankint lábam szárát is. Nem jutott eszembe semmi, akárhogy törtem is a fejemet, pedig minden és mindenki beszélt hozzám, a környezet, a kirakat s a járókelők, ez mind azt mondta, hogy valami van és valami lesz. Igen. Szilveszter napja volt és másnap újév. A plakátokról jutott eszembe, amely a kirakatüvegre volt ragasztva. „Karácsonyi és újévi ajándékok nagy választékban". önkénytelenül a zsebemhez nyúltam és megtapogattam a pénztárcámat. — Hm — gondoltam és keserű mosolyra nyílt az ajkam. — Ma is akadnak, akik karácsonyi vásárt csaphatnak? Kevesen lehetnek, még kevesebben, mint a remény, hogy kiheverjük egyhamar a háború sebeit. Egy gondolat behurcolt a könyvesboltba. Az üzletvezetőt ismertem, kezet szorítottam vele s megkérdeztem, milyen volt a karácsonyi vásár? Közömbös arcán keserű s lemondó vonások alkottak ráncod legyintett kezével s a következőket válaszolta: — Karácsonyi vásár? Semilyen. A szokottnál összehasonlíthatatlanul rosszabb. Mondhatom, hogy nagyon rossz üzleteket csináltunk. Sok könyvet hozattunk s alig adtunk el egypár darabot. Az okát nem nehéz kitalálni. A közönségnek elsősorban nincs pénze könyvekre, ha meg pénze van, inkább harisnyát vesz, mint könyvet. Másodsorban meg a könyvpiacon alig van egy-két újdonság. Akik könyvet akarnak venni, azoknak rendszerint van már egy kis könyvtáruk s nem kell nekik régi könyv. — A gyermekmisés könyvekre ez nem vonatkozhat, — szóltam — azokat inkább veszik karácsonykor. — Az se kellett az idén. Tessék nézni azt az állványt. Ennek legalább félig meg kellett volna ritkulnia. Most alig hiányzik róla egy pár könyv: A kották se fogytak. Drága. A Pillangó kisasszony kottája 320 korona. Ezelőtt, s ha egy takarékosabb vevőtől 12 koronát kértünk érte, hanyatt akart vágódni. Mit szóljunk most? Néhány kuplét eladtunk, a klasszikusok mind ott fekszenek a kirakatban. — Hogy keltek a karácsonyi és újévi üdvözlő lapok ? — kérdeztem tovább. — Szokatlanul kevés fogyott el belőlük, alig 250—300 darab. Nem is csodálkozom ezen, hiszen a levelezés nagyon megcsappant. Ki ír ■ most újévi üdvözletét ? Ön talán ? Kikacagnák, ha írna, hisz úgy sem igen szállítaná a posta, j Egypár szerelmes fiatalember bevásárolt, aztán — „slusz“. Névjegyeket se csináltattak, annyira nem, hogy a szokásos rendeléseknek még öt percentjét sem kaptuk az idén. Levélpapírból semmit sem adtunk el. Harminc-negyven korona a legsilányabb minőségű. Szóval, nem ment. Karácsony előtt közvetlenül három nappal indult meg gyér lendülettel a vásárlás, azelőtt s azután semmi sem volt. Újévi vásárról pedig szó sem lehet Ennyit hallanom elég volt, elköszöntem s fölkerestem egy Klauzál-téri déligyümölcsöst. A nyájasarcu főnöknő fogadott. Egy széken ült a kassza mellett s mogyorót ropogtatott a fogai között. Pesten, kérem szépen, negyven százalék szána, egy tételben el tudtuk volna adni egészet, de azt hittük, hogy itt is elkelódtunk. Karácsonyfadíszt, gyertyát, gyttartót vettek valamicskét, de cukorka, gyümölcsféle semmi sem fogyott. Tetszik — egy csomó ládára mutatott — itt pák el a karácsonyfákat jövőre. Szép, kicsiny, de diszes, gyergyával, e szallaggal és cukorkával alaposan megr. karácsonyfák voltak, gyertyákkal és csillag rákkal ellátva. — Mibe kerül egy ilyen karácsonyfa? kérdeztem tőle s már előre féltem a beártól, amit hallani fogok. v — Háromszáz korona — felelte. * Megütköztem. Ez igazán olcsó, viszonyít piacon kért karácsonyfaárakhoz. A piacon valamire való karácsonyfáért 300 koronát is kértek, erre pedig még díszítést is kellett várolni. Csodálkoztam, hogy a közönség nemkább ezeket a kész karácsonyfákat vette,s hogy én sem gondoltam volna rá, hiszen * hitte volna, hogy a bőr még drágább is lemint a kész cipő. A cukorka-üzletből a Párisi Nagy Áruba mentem. A főnöknőt a kályha mellett talált, melegedett s evett, mint a cukorkásné. Elmostam neki jövetelem célját, mire őnagysága tételen tartózkodó lett s megtagadott tőlem inden felvilágositást. Férjéhez küldött, aki n volt az üzletben. Azt mondta, jöjjek később Nem akartam tolakodó lenni, hiszen mind felvilágosítás nélkül is tudtam, hogy a bazár sok szokták a legrosszabb karácsonyi vás csináni. 1 A Csongrádi-palotában beléptem egy rofi üzletbe. Nemrégen nyilt az üzlet, mint nagyi sok vöfösbolt Szegeden. • Gazdáját ismerei együtt katonáskodtunk. — Hogy van, hogy van ? Volt-e jó karácsonyi vásár? — kérdeztem. Kacsintott egyet , s megelégedetten nézi végig a meglehetősen kiürült polcokon. Végre egy elégedett kereskedő! . * — Volt bizony, volt egy kis jó vásár * szólt kezeit dörzsölgetve. — Igen ? A többi szakmák nem igen dicsekednek. jó l ilyen volt a karácsonyi vásár — látogatás néhány kereskedőnél. — TÁRCA BOTOND APÁNK BIZÁNCBAN. Botond apánk zömök, konok magyar volt, Turáni vére még lobogva lángolt, Országokon által vígan barangolt. Szerette a színes, himes világot, Bár napkelet volt ringató bölcsője, De lelke dús és bus Nyugatra pártolt. A németet rajongva vágta, ölte S a Rajna nektárját buzgón kiitta. Temérdek szolgát küldözött előre. Nótásszavu volt s barna arcú szittya. Kemény kaland volt néki ez az élet És lángkorát mély áhítattal itta. Megtette, amit egyszer eltökéllett. Asszonyt ölelni és ellent levágni: így jó a világ és igy szép az élet ! Szeretett a nagy messze földre járni, A Dómok drága kincsét megcsodálta (És nem röstelte az ittákba vágni.) De vérét sem kímélte vad csatákba. Az unalom: csak ez volt öldönye, Az unalom a halál nyirkos ágya. Darumadár nem vár a kora őszre, Botond apánk is fényes Délre tartott, A harc turulja szállongott fölötte. Meglátogatta a pompás Bizáncot, Hol isten a császár, a nép szolga, Vágyott kalandot, tornát, harci sarcot. De zárva volt az aranyszárnyu porta S a kurjantását nem hallotta senki, De bárdcsapását minden meghallotta! Bement bosszús Botond, nem félt bemenni, Szemét az uj, szűz csudákon feledte, Bizánc a minden és a többi semmi! Itt selymesebb a színes szoknya selyme. Aranyosabb a glória a képen. Itt szebb a nőiest és a férfielme. Hej, ez a Bizánc az elvesztett éden, Botond apánkat a hideg kirázta Csodát csodáló gyermek gyönyörében. Mit vinne el a büszke, dús Bizáncból? Nem aranyat, az Nyugaton is sárga, Nem boritalt, az Keleten is lángol. Egy sugarat egy asszony mosolyából. JUHÁSZ GYULA: ANONYMUS SZOBRÁNÁL. Szürke kámzsa, mely alól sötéten Ismeretlen arc mély szeme ég, Mint láng, melyet idő, messzeség El nem élt középkor éjjelében. Szikár kéz, mely sárga pergamenre. Gőggel, mintha szekercét ragadna Es csatát vezetne vérviharba. A foglalás tetteit jegyezte. S gót ivek közt gót betűk sorában Érezé, hogy erő, támadás van. Magyar lélek és jövő zenéje S hiába száll fölé gót tvéje. i Ezer év mély trombitája harson Győztesen a vén deák szavakban ! JUHÁSZ O ' diö&éU'tmeoíai fivvafoT&cm, cfó&ai-utca 2. udnt a-fat* äÄ cipőeiadás van olcsó árban! r!jr