Szeged, 1922. május (3. évfolyam, 100-124. szám)

1922-05-03 / 100. szám

■ ■ ■ [UNK] [UNK] I !■» ■ ■ — ■ [UNK] — Levél szegedi híveimhez. Irta BARCZY ISTVÁN a szegedi I. választókerült Valamikor egy finomlelkű, kedves jó emberemtől kaptam egy könyvet, amelybe e pár sor ajánlás volt be­írva: „Hálám, szeretetem és tiszte­letem jeléül vegye szívesen e leg­hívebb tanácsadót.“ Ez a könyv azóta mindig velem van: a biblia. Jó és rossz napokban sokszor olvas­gattam. Mindenkor hűséges tanács­adóm volt. Különösen szokásommá lett, hogy amikor valami rendkívüli esemény fordult elő, fölnyitottam valahol a kedves könyvet és olvas­tam éppen ott, ahol a szemem meg­akadt. Amikor a múlt hóban egy hétfői napon Szegedről hazajöttem Budapestre és itt az Erzsébetvárosi Körből az ismert merénylet után éjszaka aggódó családomhoz haza­tértem, lefekvés előtt kábult fejjel mégegyszer végiggondoltam az­ esti rettenetes eseményt s mindazt, amit azután láttam. Amint a gondolatok ke­resztül-kasul járták agyvelőmet és elálmélkodtam az emberi elvadulás, elvetemedettség ez őrületén, — végül azon is töprengtem, vájjon nekünk, akik a mi megzavarodott közéletünk­ben az emberi szabadságokért, a jogrendért, az emberszeretetért és a békességért har­colunk, érdemes-e ezt a küzdelmet folytatnunk? Eközben ráesett tekintetem az asztalomon fekvő bibliára, fólnyitottam és a következőket olvastam: „A nap föl­keltekor pedig kimenvén, puszta helyre méné ; de a sokaság fölkeresé őt és hozzámenének és tartóztaták őt, hogy ne menjen el tőlük. Ő pedig mondá nékik: Egyéb városoknak is rúg. igazságügyminiszter, ör liberális képviselőjelöltje. hirdetnem kell nékem az Istennek országát, mert azért küldettem.“ Most már világosan előttem áll a rám váró kötelesség. Ha a gond­viselés különös kegyelme megkimélte életemet, — be kell töltenem a rám váró hivatást. Be is fogom és hir­detni fogom más városoknak is az Isten országát: az emberi szabadsá­got, az emberi jogot, a nagy em­beri igazságot, az emberszeretetet és a békesség országát, amelyért küz­deni minden magyar honpolgárnak hazája iránt való legelső dolga. Ebben a nemes küzdésben nagy hivatás vár Szegedre, mint a fő­város után legnagyobb városra, an­nak szinmagyar, derék polgárságára. Közéleti múltamban kezdettől fogva fölismertem és hirdettem a magyar városoknak abbeli feladatát, hogy egymással összefogva iparkodjanak az ország közéletében a fejlettebb értelmiségüknek és gazdasági jelen­tőségüknek megfelelő helyet bizto­sítani. Törekednünk kell a dolgozó városi lakosság szerves szolidaritá­sát megvalósítani, egyfelől polgárai­nak életérdekeit kellő erővel és súl­­­lyal szolgálni és ezzel a magyar műveltség és közgazdaság erősítését és az egész nemzet haladását bizto­sítani. Ezért kell mindenekelőtt helyre­állítanunk a jogrend föltétlen ural­­­mát és sértetlenségét, az emberi­­ szabadságjogok általános tiszteletben tartását és azt a békességet, amely nélkül a nemzeti újjáépítés munká­ját megkezdeni és sikeresen folytatni nem lehet. Ezt hirdeti a régi nagy nemzeti hagyományokat tiszteletben tartó szabadelvű magyar politika, amelynek zászlaját a magyar váro­sok és ezek között elsősorban Sze­ged városa, fogják minden akadá­lyokon keresztül győzelemre vinni. Ennek a politikának célja olyan­ állami rend és korm­ányzati rendszer megvalósítása, amely a szigorú tör­­­vényesség alapján egyfelől az állami jogrendet mindenkivel szemben föl­tétlenül megvédi és érvényre juttatja, másfelől a nép akaratának szabad megnyilvánulását lehetővé teszi. Ez a demokratikus szabadelvű politika nem tűr meg semmiféle önkényt, egyoldalú osztály­ural­mat, párthatalmi önzést, korrupciót, zsarnokságot, ha­nem csak egyet ismer : az egész nép egyetemének nagy érdekét. Egyedül ez a politika biztosíthatja a dolgos népmilliók em­berséges éle­­­­tét és boldogulását s ez által a ma­gyar nem­­zet talpraállását . ujjiszüle­ Enriék a nemzetmentő és föntartó politikának bátor harcosait, Szeged város derék szabadelvű polgárságát és zászlótartóját, a Szeged­­et köszön­töm elszánt akarattal, meleg szívvel, erős hittel, törhetetlen bizalommal. A világbéke-egyezményről Páriában tárgyal Lloyd George és Poincaré. — Csicserin levele Barthouhoz. — Génuából jelentik, hogy az a vá­laszjegyzék, amelyet az oroszoknak fognak átnyújtani, már elkészült és hétfőn éjjel titkosjegyű táviratokban küldték meg a végleges szövegét Párisba és Brüsszelbe, hogy a kor­mányok hozzájáruljanak. A válasz­jegyzékből csak annyi v4tt­ f­ köztudo­másúvá, hogy a hason^ó tiltakoz­­nak minden bolsevik propaganda ellen. Az a hír tévedt el, hogy az orosz bizottság a válaszjegyzék át­vétele után elhagyja Génuát. Újabb zavaró incidens, hogy Csi­cserin vasárnap este levelet intézett Barthouhoz, amelyből kiderül, hogy Oroszországnak nem a külföld ál­tal való elismertetés, hanem a kül­földi hitel a fő. A levélben Csicse­rin am­ellett érvel, hogy úgy Francia­­ország, mint Oroszország szempont­jából szükséges a két állam közötti szerződés. Oroszomély politikája, — írja Csicserin — nem váltazott hlég Franciaország iránt, noha az utóbbi ellenséges magatartást tanú­sít már négy év óta. Barthou vi­asza rövid és rideg. Franciaország, ugymond, sohasem vol.­. ellensége az orosz népnek, de kifogása van a kormány ellen, amely a breszt­­litovszki békét aláírta. Ami a világbéke-egyezmény kér­dését illeti, ebben Barthou és Lloyd George tanácskoztak és mindketten Párisba utaznak, hogy Poincaréval is tárgyaljanak. Csevegés. Tudós professzor Csengeri János igen telkes és kitartó harcot folytat mostanában a helyes magyarság ér­dekében, a jó ügy­höz méltó buzga­lommal gyomlálva különböző nyelvi kinövéseket, amelyek germanizmus, latinizmus avagy gallicizmus alak­jában éktelenítik az ékes magyar nyelvet napilapok, folyóiratok, köny­vek hasábjain, valamint a mai poli­tikai élet meglehetősen hangos fóru­mán. Nescimus Hungarice loqui — mondotta tudós professzor Révai Miklós a régi világban, de ő maga is latinul mondotta ezt is ugyan­akkor Csokonai meg Berzsenyi min­den szó nélkül olyan csodálatos magyar verőket irtak, amelyek bi­zony valamivel mégis csak kölönb nyem­­ bizonyi­tast tettek az örökké­való és örökké fejlődő magyar szel­lemnek, mint ama hites Halót­i Be^éd, amelyre­? első alapos m­agya­­rázatot ugyancsak a nagy Rév­i Miklós nyújtott­. Magam amondó vagyok, hogy az olyan bogarászás, amilyent különben is minden idők­ T>e­l műveltek a hivatatos és hivatá­­­­sos nyelvészek a helyes magyar­­ág i lerén, meglén­eiösert meddő f radnag 1 és egymagában nem sok értelme van. Emlékszem, hogy néhai való ja Tóth Bé­a (aki nem csupán boga­rászni, de írni is igen csak első­rendűen tudott magyarul) mennyit vesződött és hiába, hogy a napi sajtóból és egyebünnen kiküszöbölje azt a germanizmust, hogy ,az igaz­áig útban van, mert hiszen jó magyarul úgy kell azt írni és mon­dani, hogy az­­ igazság után van. Akkor a Dreyfus-pör kapcsán, Zola halhatatlan francia szavai alapján járta ez a kifejezés szájról-szájra, azaz hogy szerkesztőségről szer­­kesztőségre és a szegény Tóth Béla egészen bele­betegedett a nagy buz­­góságba, s­mellyel ezt a bogáncsot minden áron ki akarta irtani a magyar nyelv virágot kertjéből. Hát persze, hogy igaza volt neki gram­­matica, de emi a dolog lényegét illeti, én mégis úgy vélem (kivárt hosszú és gonosz évek tapasztalásai és miuiságai ut­án), hogy mégis csak van abban valami igazság, hogy az igaz­ság igenis útban van, kivá t azoknak van útjában állandó­n, aki­k­k nem szeretik és nem akarják a­z igazságot. De tréfán kivlik — ahogy megint csak Tóth Béla szokta mondani — a baj nem is ott van, hogy germaniz­­musok, latinizmusok és galacizmu­­sok vannak a nyelvben. Ezek csak tünetek bizony és éppen a tudós professzorok tudják azt legjobban, hogy a tüneti kezelés, ha nem is árt mindig, de viszonlag nem is igen használ. Azután meg azt se feledjük el, hogy ennek a helytelen magyarságnak majdnem ezer éves hagyománya van már, hiszen első nyelvemlékeink tele vannak latiniz­mussal és ezzel van tele a Vizsolyi biblia is, amely nem kisebb magyar­nak és költőnek volt nevelő anyja, mint magának a Toldi költőjének. Ami pedig a germanizmust és egyéb idegenszerűséget illeti, Jókai Mór műveiben olyan fölös számmal van, hogy ha én minden egyesért egy aranyat kapnék, hát akkor én lennék a leggazdagabb milliomos széles e szűk hazában. (Irodalomból más­képen úgyse lehet már itt meg­gazdagodni.) A drága emlékű Cholnoky Viktor magát Arany Jánost vádolta azzal, hogy Shakspere fordításai (kivált a­­ prózai részben) magyartalanok.­­ Hát hiszen, lehet, hogy a lángeszű , és nemes szalonnai paraszt nem tudott úgy magyarul, ahogy később Cholnoky óhajtotta, de hogy aranyul azután remekül tudott, ahogy senki más e tájon, az egyszer megint vsak bizonyos. (Majdnem azt írtam, hogy tény, de nem, ennyire már én is megtanultam csengeniü.) Azonban más hiba van itt a kréta körül, emberek, magyarok, tudósok és tu­datlanok és pedig az, hogy magyarán szólva egy ütet taplót se ér az a helyes magyarság az írónál, ha nin­csen neki mondanivalója. Hiába beszél nekem a »költő”, a tüzetes magyar nyelvtan összes törvényeit szem elött (sőt kéznél) tartva, ha nem adatott meg neki az érzés és a képzelet ereje és eredetisége és az író is hiába forgatja éjjel és nap­pal a Magyar Nyelvtörténeti Szótárt, a Tájszótárt és a Magyar Nyelvőrt, meg a Szinnyeit és Sim­onyit, ha hiányzik belőle az a valami, amit röviden és velősen tehetségnek, eset­leg lángésznek lehet nevezni. Én elhiszem a Magyar Nyelv című derekas akadémiai folyóirat buzgó dolgozótársának, hogy Szomory Dezső nem tud jól (vagy nem jól tud) magyarul (vagy magyarán), de zért mégis, bocsássa meg, merem A­llifani, szomoryul geniálisan tud,

Next