Szeged, 1922. május (3. évfolyam, 100-124. szám)
1922-05-03 / 100. szám
■ ■ ■ [UNK] [UNK] I !■» ■ ■ — ■ [UNK] — Levél szegedi híveimhez. Irta BARCZY ISTVÁN a szegedi I. választókerült Valamikor egy finomlelkű, kedves jó emberemtől kaptam egy könyvet, amelybe e pár sor ajánlás volt beírva: „Hálám, szeretetem és tiszteletem jeléül vegye szívesen e leghívebb tanácsadót.“ Ez a könyv azóta mindig velem van: a biblia. Jó és rossz napokban sokszor olvasgattam. Mindenkor hűséges tanácsadóm volt. Különösen szokásommá lett, hogy amikor valami rendkívüli esemény fordult elő, fölnyitottam valahol a kedves könyvet és olvastam éppen ott, ahol a szemem megakadt. Amikor a múlt hóban egy hétfői napon Szegedről hazajöttem Budapestre és itt az Erzsébetvárosi Körből az ismert merénylet után éjszaka aggódó családomhoz hazatértem, lefekvés előtt kábult fejjel mégegyszer végiggondoltam az esti rettenetes eseményt s mindazt, amit azután láttam. Amint a gondolatok keresztül-kasul járták agyvelőmet és elálmélkodtam az emberi elvadulás, elvetemedettség ez őrületén, — végül azon is töprengtem, vájjon nekünk, akik a mi megzavarodott közéletünkben az emberi szabadságokért, a jogrendért, az emberszeretetért és a békességért harcolunk, érdemes-e ezt a küzdelmet folytatnunk? Eközben ráesett tekintetem az asztalomon fekvő bibliára, fólnyitottam és a következőket olvastam: „A nap fölkeltekor pedig kimenvén, puszta helyre méné ; de a sokaság fölkeresé őt és hozzámenének és tartóztaták őt, hogy ne menjen el tőlük. Ő pedig mondá nékik: Egyéb városoknak is rúg. igazságügyminiszter, ör liberális képviselőjelöltje. hirdetnem kell nékem az Istennek országát, mert azért küldettem.“ Most már világosan előttem áll a rám váró kötelesség. Ha a gondviselés különös kegyelme megkimélte életemet, — be kell töltenem a rám váró hivatást. Be is fogom és hirdetni fogom más városoknak is az Isten országát: az emberi szabadságot, az emberi jogot, a nagy emberi igazságot, az emberszeretetet és a békesség országát, amelyért küzdeni minden magyar honpolgárnak hazája iránt való legelső dolga. Ebben a nemes küzdésben nagy hivatás vár Szegedre, mint a főváros után legnagyobb városra, annak szinmagyar, derék polgárságára. Közéleti múltamban kezdettől fogva fölismertem és hirdettem a magyar városoknak abbeli feladatát, hogy egymással összefogva iparkodjanak az ország közéletében a fejlettebb értelmiségüknek és gazdasági jelentőségüknek megfelelő helyet biztosítani. Törekednünk kell a dolgozó városi lakosság szerves szolidaritását megvalósítani, egyfelől polgárainak életérdekeit kellő erővel és súllyal szolgálni és ezzel a magyar műveltség és közgazdaság erősítését és az egész nemzet haladását biztosítani. Ezért kell mindenekelőtt helyreállítanunk a jogrend föltétlen uralmát és sértetlenségét, az emberi szabadságjogok általános tiszteletben tartását és azt a békességet, amely nélkül a nemzeti újjáépítés munkáját megkezdeni és sikeresen folytatni nem lehet. Ezt hirdeti a régi nagy nemzeti hagyományokat tiszteletben tartó szabadelvű magyar politika, amelynek zászlaját a magyar városok és ezek között elsősorban Szeged városa, fogják minden akadályokon keresztül győzelemre vinni. Ennek a politikának célja olyan állami rend és kormányzati rendszer megvalósítása, amely a szigorú törvényesség alapján egyfelől az állami jogrendet mindenkivel szemben föltétlenül megvédi és érvényre juttatja, másfelől a nép akaratának szabad megnyilvánulását lehetővé teszi. Ez a demokratikus szabadelvű politika nem tűr meg semmiféle önkényt, egyoldalú osztályuralmat, párthatalmi önzést, korrupciót, zsarnokságot, hanem csak egyet ismer : az egész nép egyetemének nagy érdekét. Egyedül ez a politika biztosíthatja a dolgos népmilliók emberséges életét és boldogulását s ez által a magyar nemzet talpraállását . ujjiszüle Enriék a nemzetmentő és föntartó politikának bátor harcosait, Szeged város derék szabadelvű polgárságát és zászlótartóját, a Szegedet köszöntöm elszánt akarattal, meleg szívvel, erős hittel, törhetetlen bizalommal. A világbéke-egyezményről Páriában tárgyal Lloyd George és Poincaré. — Csicserin levele Barthouhoz. — Génuából jelentik, hogy az a válaszjegyzék, amelyet az oroszoknak fognak átnyújtani, már elkészült és hétfőn éjjel titkosjegyű táviratokban küldték meg a végleges szövegét Párisba és Brüsszelbe, hogy a kormányok hozzájáruljanak. A válaszjegyzékből csak annyi v4tt f köztudomásúvá, hogy a hason^ó tiltakoznak minden bolsevik propaganda ellen. Az a hír tévedt el, hogy az orosz bizottság a válaszjegyzék átvétele után elhagyja Génuát. Újabb zavaró incidens, hogy Csicserin vasárnap este levelet intézett Barthouhoz, amelyből kiderül, hogy Oroszországnak nem a külföld által való elismertetés, hanem a külföldi hitel a fő. A levélben Csicserin amellett érvel, hogy úgy Franciaország, mint Oroszország szempontjából szükséges a két állam közötti szerződés. Oroszomély politikája, — írja Csicserin — nem váltazott hlég Franciaország iránt, noha az utóbbi ellenséges magatartást tanúsít már négy év óta. Barthou viasza rövid és rideg. Franciaország, ugymond, sohasem vol.. ellensége az orosz népnek, de kifogása van a kormány ellen, amely a bresztlitovszki békét aláírta. Ami a világbéke-egyezmény kérdését illeti, ebben Barthou és Lloyd George tanácskoztak és mindketten Párisba utaznak, hogy Poincaréval is tárgyaljanak. Csevegés. Tudós professzor Csengeri János igen telkes és kitartó harcot folytat mostanában a helyes magyarság érdekében, a jó ügyhöz méltó buzgalommal gyomlálva különböző nyelvi kinövéseket, amelyek germanizmus, latinizmus avagy gallicizmus alakjában éktelenítik az ékes magyar nyelvet napilapok, folyóiratok, könyvek hasábjain, valamint a mai politikai élet meglehetősen hangos fórumán. Nescimus Hungarice loqui — mondotta tudós professzor Révai Miklós a régi világban, de ő maga is latinul mondotta ezt is ugyanakkor Csokonai meg Berzsenyi minden szó nélkül olyan csodálatos magyar verőket irtak, amelyek bizony valamivel mégis csak kölönb nyem bizonyitast tettek az örökkévaló és örökké fejlődő magyar szellemnek, mint ama hites Halóti Be^éd, amelyre? első alapos magyarázatot ugyancsak a nagy Révi Miklós nyújtott. Magam amondó vagyok, hogy az olyan bogarászás, amilyent különben is minden idők T>el műveltek a hivatatos és hivatásos nyelvészek a helyes magyarág i lerén, megléneiösert meddő f radnag 1 és egymagában nem sok értelme van. Emlékszem, hogy néhai való ja Tóth Béa (aki nem csupán bogarászni, de írni is igen csak elsőrendűen tudott magyarul) mennyit vesződött és hiába, hogy a napi sajtóból és egyebünnen kiküszöbölje azt a germanizmust, hogy ,az igazáig útban van, mert hiszen jó magyarul úgy kell azt írni és mondani, hogy az igazság után van. Akkor a Dreyfus-pör kapcsán, Zola halhatatlan francia szavai alapján járta ez a kifejezés szájról-szájra, azaz hogy szerkesztőségről szerkesztőségre és a szegény Tóth Béla egészen belebetegedett a nagy buzgóságba, smellyel ezt a bogáncsot minden áron ki akarta irtani a magyar nyelv virágot kertjéből. Hát persze, hogy igaza volt neki grammatica, de emi a dolog lényegét illeti, én mégis úgy vélem (kivárt hosszú és gonosz évek tapasztalásai és miuiságai után), hogy mégis csak van abban valami igazság, hogy az igazság igenis útban van, kivá t azoknak van útjában állandón, akikk nem szeretik és nem akarják az igazságot. De tréfán kivlik — ahogy megint csak Tóth Béla szokta mondani — a baj nem is ott van, hogy germanizmusok, latinizmusok és galacizmusok vannak a nyelvben. Ezek csak tünetek bizony és éppen a tudós professzorok tudják azt legjobban, hogy a tüneti kezelés, ha nem is árt mindig, de viszonlag nem is igen használ. Azután meg azt se feledjük el, hogy ennek a helytelen magyarságnak majdnem ezer éves hagyománya van már, hiszen első nyelvemlékeink tele vannak latinizmussal és ezzel van tele a Vizsolyi biblia is, amely nem kisebb magyarnak és költőnek volt nevelő anyja, mint magának a Toldi költőjének. Ami pedig a germanizmust és egyéb idegenszerűséget illeti, Jókai Mór műveiben olyan fölös számmal van, hogy ha én minden egyesért egy aranyat kapnék, hát akkor én lennék a leggazdagabb milliomos széles e szűk hazában. (Irodalomból másképen úgyse lehet már itt meggazdagodni.) A drága emlékű Cholnoky Viktor magát Arany Jánost vádolta azzal, hogy Shakspere fordításai (kivált a prózai részben) magyartalanok. Hát hiszen, lehet, hogy a lángeszű , és nemes szalonnai paraszt nem tudott úgy magyarul, ahogy később Cholnoky óhajtotta, de hogy aranyul azután remekül tudott, ahogy senki más e tájon, az egyszer megint vsak bizonyos. (Majdnem azt írtam, hogy tény, de nem, ennyire már én is megtanultam csengeniü.) Azonban más hiba van itt a kréta körül, emberek, magyarok, tudósok és tudatlanok és pedig az, hogy magyarán szólva egy ütet taplót se ér az a helyes magyarság az írónál, ha nincsen neki mondanivalója. Hiába beszél nekem a »költő”, a tüzetes magyar nyelvtan összes törvényeit szem elött (sőt kéznél) tartva, ha nem adatott meg neki az érzés és a képzelet ereje és eredetisége és az író is hiába forgatja éjjel és nappal a Magyar Nyelvtörténeti Szótárt, a Tájszótárt és a Magyar Nyelvőrt, meg a Szinnyeit és Simonyit, ha hiányzik belőle az a valami, amit röviden és velősen tehetségnek, esetleg lángésznek lehet nevezni. Én elhiszem a Magyar Nyelv című derekas akadémiai folyóirat buzgó dolgozótársának, hogy Szomory Dezső nem tud jól (vagy nem jól tud) magyarul (vagy magyarán), de zért mégis, bocsássa meg, merem Allifani, szomoryul geniálisan tud,