Szeged, 1923. június (4. évfolyam, 122-145. szám)

1923-06-10 / 129. szám

Szeged, 1923 junius 10 SZBOBD Nyolcvanmillió értékű valutát foglalt le a rendőrség. (A Szeged tudósítójától.) Szombaton reggel azokban a szegedi bankokban, amelyek a Devizaközpontnak nem megbízottai, rendőrök és detektívek jelentek meg és lefoglalták a bankokban talált idegen valutákat. A lefoglalt idegen valuták értéke meghaladja a nyolcvanmillió koronát. A szegedi államrendőrséghez az utóbbi időben számos bizalmas feljelentés érkezett azok ellen a bankok ellen, amelyeknek nincsen adásvételhez jogosítványuk és engedély nélkül adnakvesznek idegen valutát. A rendőrség a legnagyobb fiókban megindította a nyomozást, hetek óta detektívek figyelték a feljelentett bankokat, amelyek között néhány jóhírű magánbankház is szerepelt. A nyomozás eredményeként a főkapitányság elrendelte a bankrazziát. A razzia természetesen nem volt kíméletes. Az államrendőrség váratlanul megjelenő közegei hirtelen elzárták a banküzletek kijáratait és azokat, akik az eljárás alkalmával történetesen az üzletben voltak, a vizsgálat befejezéséig ott tartottak. A szigorú intézkedésre azért volt szükség, nehogy az érdekelt bankok idejekorán tudomást szerezzenek a razziáról és meghiúsítsák az egész akciót. A razzia így mindenütt meglepetésként hatott. A detektívek átvizsgálták a bankok pénztárait, a könyveket, a fiókokat és ami idegen valutát találtak, azt azonnal lefoglalták, majd a róla szóló elismervény hátrahagyásával magukkal vitték a rendőrségre. Majdnem minden egyes banküzletben találtak kisebb nagyobb értékű idegen valutát. Egyetlen olyan bank volt, ahol váratlanul nagymennyiségű valutát, több mint hatvanmillió korona értékűt foglaltak le a detektívek. Az összes lefoglalt idegen valuták értéke pedig meghaladja a nyolcvanmillió koronát. A razzia híre villámgyorsan elterjedt az egész városban, különböző kombinációkat fűztek hozzá, mert eleinte senki sem tudta a razzia tulajdonképeni célját. Dr. Borbála Jenő rendőrtanácsos a következőket mondotta a razziáról: — A devizarendelet értelmében csak azok a pénzintézetek foglalkozhatnak idegen valuták vásárlásával, amelyeknek erre felhatalmazásuk van a Devizaközponttól. A razziának az volt a célja, hogy ellenőrizze a rendőrség a devizarendelet betartását. Minden olyan banküzletben razziát tartottunk, amely nem megbízottja a Devizaközpontnak és lefoglaltunk minden idegen valutát, amelyet találtunk. Mivel azonban a nyomozás még nincs befejezve és a nyomozás során egyesek esetleg igazolhatják, hogy a náluk talált idegen valuta törvényes formák között került hozzájuk, szóval nem követtek el visszaélést, az érdekelt bankok névsorát nem adhatjuk még át a nyilvánosságnak. A nyomozás befejezése után áttesszük az iratokat a kihágási bírósághoz, mert a devizarendelet értelmében a jogosítatlan valutakereskedés — kihágás. Kihágási eljárást csak azok ellen indítunk, akik nem tudják igazolni azt, hogy szabályszerűen jutottunk az idegen valutákhoz. A rendőrség tizenöt banküzletben tartott razziát és a tizenöt banküzlet pénztárvizsgálata délután félettőig tartott. 3 A közkórház jövője. (A Szeged tudósítójától.) Azok a cikkek, amelyeket azzal a tervvel kapcsolatban írtunk, hogy a városi közkórházat az egyetemhez csaolják, tudvalevőleg nyilatkozattételre bírták dr. Somogyi Szilveszter polgármestert. A nyilatkozat fényesebben igazolja állásfoglalásunk helyességét, mint valamennyi érvünk. Az akarjuk, ami ma már köztudomású, hogy a városi közkórház maradjon mg mostani szervezetében, hogy semmi körülmények között se csatolják az egyetemhez, mert ezzel elveszti közkórházi jellegét és hogy a mai helyzeten csak abban az esetben engedjenek változtatást, ha a közkórházat az állam veszi át és továbbra is az egyetemtől teljesen függetlenül, mint közkórházat tartja fenn. Cikkünkben pénzügyi, kórháztechnikai és humanitárius érveket sorakoztattunk egymás mellé, azonkívül esetekre hivatkoztunk, amelyekről azt a meggyőződést vallotok, hogy legalábbis meggondolásra fognak késztetni mindenkit. A polgármester ezzel szemben bocsánatot kér az egyetemtől, elismerését fejezi ki a klinikák iránt, tolmácsolja „az igazán művelt szegedi társadalm“ háláját azért a nagy leki gyönyörűségért, amelyet a Mikes Irodalmi Társaság szerez előadásaiva, visszautasít vádakat, amelyeket senki sem emelt és érvel az állami közkórház mellett, amelyet nem kifogásoltunk. Szerencse, hogy veszteget néhány szót az ügy érdemi részére is. Különben olyan módon lennénk kénytelenek cikkével a vitát felvenni, hogy mi például küldöttség útján fejeznénk ki a város közönségének elismerését és háláját az egyetem iránt, tanulmányt írnánk a Dugonics Társaság téli munkásságáról és sorompóba szólítanánk a derék Fichtner és a lelkes Kun Izidor vezetésével a filharmonikusokat. Az a néhány szó azonban, amit véletlenül a közkórházról mond el a polgármester, lehetővé teszi számunkra, hogy a tárgynál maradjunk. Talán sikerülni fog felnyitni a szemét annak a kevés embernek, akikről a polgármester röstelkedve vallja be, hogy még mindig nem látnak tisztán. * Szóról-szóra ez van a polgármesteri nyilatkozatban : „Engedjék meg, hogy én utasítsam vissza azokat a légből kapott vádakat, mintha az egyetem pusztán klinikai célból akarná elvenni a mi közkórházunkat“. Elírás ez, vagy elszólás? Tudtunkkal senki sem mondta, hogy az egyetem el akarja venni a mi közkórházunkat. Azt mondja a polgármester úr, hogy „soha annyi ócsárlást és piszkot nem szórtuk intézményre, mint éppen a mi kórházunkra“. Ez a szavakban fukar mondat — kétértelmű. Az ócsárlás és piszok az épületnek szólt. Indokolt volt. Nagy kár, hogy orvosok, elsősorban kórházi orvosok és újságírók többször kiújult együttes harca az új kórházért mindig hajótörést szenvedett a tanács indokolatlan makacsságán, szociális érzékének és belátásának fogyatékosságán. Tendenciózus beállításnak nyilvánítja a nyilatkozat azt az állítást, mintha az állami kórház csak azokat a betegeket venné fel, akik klinikai célra alkalmasak. Az állami közkórházról ezt senki sem mondta. A klinikáról fenntartjuk. Végül vlami „tenyéren févő" igazságról is beszél a nyilatkozat. A tenyéren, tudomásunk szerint, bizonyos vonalak „fekszenek“, amelyekről szép asszonyok a karakteredre következtetnek és az életkorodat megjósolják. Az igazság, mita Mátyás meghitt, nem olyan mindennapi dolog, hogy az ember tenyerén feküdjön. Még sose láttuk ott. Sajnáljuk, de most se látjuk. Arra már rámutattunk, hogy hiányzik a nyilatkozatból az őszinte színvallás arról, hogy tuladonképen mit is akar a polgármester a közkórházzal ? Államosítást ? Akkor minek külön feltétellel biztosítani a közkórházi jelleget ? Nincs kifogása az ellen, hogy az állam átvegye és mindjárt továbbadja az egyetemnek a kórházat? ] Akkor meg hiába akarja biztosítani a közkórházi jelleget. Egy tizokos. Az igazgató főorvos részére biztosítani kíván az átalakult intézménynél valami pozíciót. A többiek sorsát ilyen mér fogni kellett, mert nagyon kurucul fogott a s pennája) sűrűn megfordult a szerkesztőségi műhelyben. — Nézze csak, Pista, — mondta neki diplomatikusan Kulinyi — maga összeköltözhetne Tömörkény Pistával, mind a ketten jobban jönnének ki. Kószó hajlott a jótanácsra, de Tömörkény idegenkedett az eszmétől. Mert igen gőgös volt az ifjú, ha megérezte, hogy segítő szándékkal közelednek feléje. — Nem lehet az — mondta hűvösen —, a magam szegénye akarok én jenni. Kószó aztán nem is erőltette a dolgot. Hanem egyszer az történt, hogy nagy vacsora volt a főszerkesztőéknél, ott voltak a fiuk is s egész éjszaka Kószó mulattatta a társaságot bizarr ötletekkel és tanyai történetekkel. Hajnalfelé Tömörkény odakoccintotta a poharát a Kószóéhoz : — Nini, mit is mondott az ur a minap arról az együtt-lakásról ? Mert úgy nézem, összetartozunk mink, mint a kutyém, meg a kolostor. Erre történt aztán meg az összeköltözés a Kószó kétszobás legénylakásába. Ekkor kezdődött a Pisták korszaka, amit a közös névjegy szimbolizált legemlékezetesebben. Nagyon takarékos akart lenni a két fiatalúr, azért a közös keresztnév alapján közös vizitkártyát nyomattak újévre, amennyire kívülről emlékszem, ilyenformán: ________________________ Kószó és Tömörkény Pisták, szabadúszók stb. A Pisták korszaka hosszabb ideig tartott, s derűs, napfényes idő volt, noha a Pisták többször látták benne a holdat, mint a napot. (Igaz, hogy akkor a hold is melegebben sütött, mint most a nap.) Néha össze is koccantak a vidám cimborák, hol azért, mert Kószó muzsikáltatta fel Tömörkényt a hajnali álmából, hol azért, mert Tömörkény járta el a jópárost déli harangszókor, mikor a fiskális a külön történetbe kívánkozó Sisák pör aktáiba kívánt felejtkezni. Ilyenkor hol Kószó jelentette ki, hogy „az urnak kitelt az esztendeje“, hol Tömörkény adott ki manifesztumot, mely szerint „méltóságod, ha akar, elmehet a saját lakásából és kereshet magának más bolondot, mert én ilyen úrral tovább nem lakok“. S hogy milyen komoly a szándéka, ilyenkor mindig azzal dokumentálta, hogy a ládáját kihúzta a szoba közepére, jeléül annak, hogy ő most felmondásban van. Persze a harag soha se tartott egyfolytában huszonnégy óráig, a felmondás kölcsönösen visszaszivatolt s a láda közös erővel tolatott vissza a fal mellé. Egyszer azonban a dolog végzetesen komoly fordulatot vett. Kószó Pista bizonyos mélabús sugárzással jelentette be a másik Pistának, hogy a jövő fertályon kétfelé kell szegni a kenyeret. — Megbolondult az ur? — meresztette rá a szemét Tömörkény. — Debizisten komolyan beszélek — bizonykodott Kószó. — Elválunk. — Nem engedem, mint patagóniai alkirály. — tette föl Tömörkény a koronát. (Már t.i. a cilindert.) — Az »király megszünt — sóhajtott fájdalmasan Kószó. — Most már más parancsol. — Kicsoda ? — hördült fel bőszen Tömörkény és mint lapplandi császár, elővette a fehér mellényzsebéből a bicskát. — Szabó Etel parancsol — vallott töredelmesen Kabzó. — Megházasodok. Ezeken csakugyan nem tehettek semmit Patagónia és Brazilia egyesült hatalmai sem. Tömörkény kénytelen volt kapitulálni. Pár nap múlva azonban azt mondja Kószónak: — Kifogtam az uron. — No? — Én is megházasodom, ha megpukkad is az úr. Elveszöm az Emmit, a Kis Pakcsi Emmijét. — Az Isten áldása rátok, — ölelte meg a széles Pista a keskeny Pistát. Nagyon nem lepte meg a dolog, mert hiszen régen tudta már, hogy hol kozmásodott meg a szobatárs. — De nem úgy van — ingatta Tömörkény a boltozatos fejét. — Nem szabadul az úr olyan könnyen. Maga mén el megkérni nekem az Emmit. — Eridj már, te bolond, — nevetett Kószó, — hát mire volna az jó? Hiszen rég bele vannak már abba egyesülve Pakcsi bácsiék. — Nem úgy van az, te pusztárul szalajtott embör, — erős ködöt! Tömörkény. — A tartozó tisztességet meg köll adni. — Hát tó — győződött bele Kőszó — elmehetek. — De Szabó Etel is menjen veled, hogy lássák, hogy jóban jársz, oszt kezességet is vállalhattok értem. És csakugyan nem nyugodott addig, amíg Kószó Pista és Szabó Etel el nem mentek megkérni Kiss Emmát. Ezzel a testvéri szolgálattal ért véget a Pisták korszaka.