Szeged, 1923. november (4. évfolyam, 249-273. szám)

1923-11-01 / 249. szám

Szeged, 1923 november 1. SZEGED 3 Héjjas Iván nem ér rá megnősülni. (A Szeged kiküldött munkatársától.) Amik­or elindulom Kecskemétre, az állomáson valaki — nagyon jóakaróm lehet — egy kis korom­­­fekete Browningot dugott a zsebembe. Nem vettem észre, csak mikor már a régi hangáro­kat is elhagytuk és az apró, rokkant alsóvárosi házak után szaladni kezdtek egymásután a je­­genyés fehér tanyák. Először dühös let­em, de azután gondoltam egyet. Jó lehet, mondottam. És este vettem észre, mikor egy konflison dö­cögtem a Boldogasszony-Bugárúton, hogy nem volt benne golyó. Üres volt a Bri­wning. Kecskemét. Reggel. Egy rendőr áll az állo­máson. Kérdem, nem látta-e Héjjas Iván fő­hadnagy urat. — Nem láttam máma, mondja vontatottan is a szemembe néz, mintha kérdezné, hogy mit akarok Héjjas Ivántól. Azután fordul egyet. A vasúti portáshoz szól: — Te se láttad az Ivánt? — Kicsodát, te? — kérdi a vasutas. — Hát a Héjjas Ivánt I Ö sem látta. Az étterembe küld. Azt mondja, ott többet tud a „főút”. Oda szokott járni az Iván. Fröccsöt iszik. A főúr sem látta máma. Azt hiszi, elutazott, mert különben járt volna az étteremben. Be­jött volna egy fröccsre. A Nagykőrösi­ utcán megyek a városba. Vá­sár van. Sok tanyai kocsi. A Kossuth-szobor előtt egy lovasrendőr áll. — Damjanich-utca 3—5, ott lakik a Héjjas — mondja. A templomon túl, aztán balra. Alig megyek pár lépést, ismét rendőr. Ez gyalogos. Két sarok, megint egy rendőr. Végig az egész Gáspár András­ utcán. Aztán elérem a Damjanich­ utcát. Kint van a város végén. Nagyon szűk és nagyon poros. A második ház a Héjjas-ház. Sárgára van meszelve, földszin­tes. Nincsen rajta egyetlen ablak sem. Mintha vak lenne és néma. A tető alatt méteres betűk vannak festve. Bortermelők első pinceszövetkezete. E ház a hallgatásában inkább szelíd, mint félelmetes. Rozoga kapun nyitok be, hátul va­lahol megszólal egy kutya. Végig az udvaron hatalmas hordók, ócska lomok. Szemben a kapuval, hátul az udvarban egy roskadó épü­let. Színes zsempével van kirakva az oldala. A magasban piros betűk: Rákóczy pince. A kutya hátul még mindig ugat. Nagyso­kára jön valaki a mélyből. A legfiatalabb Héjjas-fiú. Kis hordót gurit az udvarra. Rákö­szönök. A főhadnagy urat keresem. — Az Aurélt, vagy az Ivánt?, — szól vissza. — Az Ivánt. Ekkor hátrakiált. — Édesanyám, itthon van Iván ? — Nincs fiam, — szól vissza egy nő. I­zom, amint varr hátul, valami ól mellett, ósz a baja. Szép öregasszony. A Héjjas Iván édes­anyja. — Lehet, hogy Pesten van, mondja sztán a Héjjas-fiú, különben a menyasszonya többet tud mondani. Elköszörök. A kapura krétával van ráírva: Kéretik az ajtót betenni. Beteszem. A rendőr mondja meg, hogy Papp György volt főkapitány a Körösi­ utcában lakik, a 26 szám alatt. A főkapitány lánya — Papp Sári — Héjjas Iván menyasszonya. Csöndes kúria a Papp kúria. Elegáns és diszkrét. Az ajtón kis réz­tábú Papp György. Ennyi van rajta, semmi más. Csöngetek. Pappné­kméltósága nyit ajtót. Finom asszony. — Nincs nálunk Iván, — mondja. Pesten van. Nem szívesen egyezik bele, hogy beszéljek a menyasszonnyal. Azt mondja, nem szereti az újságírókat. Annyi mindent írnak ! Szőnyeges lépcsőn megyek fölfelé. Pár fok az egész, ízléssel berendezett szobák, barokkos bútorok és sok szőnyeg. Barna tónus min­denütt. Nagyon mély fotelek. Öt percig egyedül várok, akkor jön a Papp­­kisasszony. Magas, s hogy mellette állok, csak néhány centivel vagyok nagyobb nála. Amint kezét a kezembe adja, látom fényezett körmeit. Úgy látszik, sokat pianikülöz­ett. A haja barna, kis sopi hull a jobb homlokára. A szeme olyan, mint az okker. Ha rásüt a nap, inkább sárga. Diindli ruhában van, fehér kötény előtte. Mosolyog, amikor bemutatkozom. A szeme alatt egy ránc húzódik szélesre. — Én nem mondok semmit, én nem tudok Ivánról semmit, mondta mihelyt leülünk. Aztán hozzáteszi: Nem vagyok én semmi különleges, menyasszony vagyok, csak egyszerű menyasszony. Most m­ár szabadabban kezd beszélni. Han­goztat­ja, hogy nem szeret szerepelni, épp úgy, mint az Iván ... Különben annyit ittak róla már. Mindig irtózik tőle. Meg azt&s a Bécsi Magyar Újság ... Miket irt az ... rémes. Megnyugtatom, nem ,a Bécsi Magyar­ok dolgozom. Nem is olvastam, hogy mit irtak­ róla. Megígérem, hogy szelíd leszek és „szépe­ket” írok. — Hát miről beszéljek ? — kezdi. Úgy látszik, azért szereti, ha „szépeket” imák róla. Kérdezek, mindenre felel, gondolkozás nélkül. .— Talán tíz éve ismerem Ivánt, a kecske­méti fiú, én kecskeméti leány vagyok. Négy éve vagyok a menyasszonya ... de kérem ezt ne hja meg ! (Itt bocsánatot kérek Papp Sáritól, hogy mégis megírtam.) —­ Tíz éve ismerem, de közben — 1917- ben — menyasszony is voltam. Másnak a meny­asszonya ... Iyán akkor a fronton volt. Flieger volt az olasz fronton. Nagyon ritkán írt. Nem szeret írni különben sem Most sem ír, ha Pes­ten van, inkább üzengetünk egymásnak. 1919- ben jegyez­ük el egymást, akkor még nem volt nagy név Héjjas Iván. Ő akkor még titokban dolgozott... Senki sem ismerte ... Akkor let­tem a menyasszonya. — Héjjas Ivánra vagy büszkének lehet lenni, vagy szégyenleni lehet. — mondom ez­után én. — Én büszke vagyok rá, hogy Héjjas Iván a vőlegényem ... Aztán megkérdem, mikor lesz az esküvő. — Hja, azt nem tudom, pedig sokan kérde­zik, hiszen már négy éve vagyok a meny­asszonya ... Különben nálunk nem okozna nehézséget a bka kérdés, mert Héjjas Iván tud még Kecskeméten lakást szerezni! Nálunk nincs ilyen nehézség, semmiféle nehézség, nem úgy, mint Lendvai Istvánnál, aki ugyancsak meg akar nősülni, de nincs lakása... pedig képviselő... Most megáll Papp Sári, majd egészen hatá­rozottan mondja: — Iván most nem ér rá megnősülni... Meg­áll. Gondolkozik. — Sok dolga van Ivánnak, még sok dolga van... — Mi dolga van, kérem szépen, kérdezem. Papp Sári erősen nem et int. Határozott: — Nem tudom... nem mondhatok semmit... nem tudom mit csinál, nem mondja... és kü­lönben is a menyasszony nem beszélhet soha sem ... nem tudom mit csinál Iván ... És hiába kérdem, nagyon tartózkodó, mintha félne, hogy elszólja magát. Másra tereli a szót. — Ritkán van Iván Kecskeméten, inkább Pesten él. Ha köztünk van, akkor pihen. Sokat dolgozik... — Mit ? — kérdem. — Nem tudom, nem tudom. Kéthetenkint jön le hozzánk egy-két napra. Ha átlépi a mi küszöbünket, vége van minden hivatalos dolog­nak ...a politikának is ... — Milyenek a politikai nézetei, kérdem, ha­sonlítanak e Héjjas Ivánéhoz ? — Hasonlítanak. Valószínűleg hasonlítanak. De nem foglalkozom politikával, Iván is min­dig azt mondja, hogy a nő az legyen nő, zon­gorázzon és ne politizáljon. Még egy kérdés. Nem félti- e néha Héjjas Ivánt veszélyes vállalkozásoknál? — Ó, nem féltem ... büszke vagyok rá ... nyugodtan fogadtam, amikor tavaly is becsuk­ták... tudtam, hogy kiszabadul... És akkor sem fogom félteni, ha a felesége leszek ... dol­gozzon Héjjas Iván ... gyümne kend be velünk a Hóbajárt basához? — Hát megtehetem, — kétzségeskedett a csősz, — mert az bizonyos, hogy oda okos embör kell. S ahogy másnap reggel megindult a tápéi követség egy szekér sült tökkel, csakugyan az öreg csősz sürgött-forgott legelőt és tartotta szóval a többit: — Ne féljetek, embörök, van a töröknek annyi esze, hogy nem minket esz meg, mikor sült tököt ehet. — Hej, csak még sincs nekem kedvem ilyen disznó nagy úrral parolázni, — csavargatta a nyakát az öregbiró, — hiszen azt se tudom, minek tüsztöljem. — Majd tudom és, — bátorította a követ­séget a csősz, — csak engem erisszenek kendtök előre, oszt minden embör úgy tögyön, ahogy én teszök, akkor nem lessz semmi baj se. Hát ebbe kész örömmel beleegyesültek. Meg is érkeztek baj nélkül a szegedi várba, leszede­­lődzködtek a szekérről és libasorba álltak. Elől a csősz, utána a többi, minden embernek két­­két darab sült tök mind a két tenyerén, úgy ballagtak föl a márványlépcsőn a basa ebédlő­­szobájába.­­ — Mink vagyunk a tápai követők, — bic­centett oda kevélyen a csősz az ajtónálló basi­­kosoknak, aki akkorát nevetett, hogy majd kiesett a száján a feje. — Látszik rajtatok, jó ember, hogy azok vagytok. No csak menjetek be, várnak már benneteket odabent.­­ Hát csakugyan ott ült a Hóbajárt basa valami nagy bársonylócán és mérgesen dörgölgette a kéz fejével a behizott tömpe orrát. Körülötte az udvari tisztjei, ki aranyban, ki ez­üstben, de egyik ijedtebben izgett-mozgott, mint a másik. Mert akkor is csak úgy volt az, hogyha a nagy­uraknak viszketett, a cselédjei is vakarództak. De ahogy ezt a sok mérges ábrázatot meg­látta, a tápéi csősznek is a bocskorába szállt a nagy bátorság. — Itt van, amit Tápé termett, kegyelmes basa, — dadogta meghajolva, de ijedtében olyat talált hajolni, hogy elterült a márvány­padlón, mint a béka s mind a két kezéből kiejtette a sült tököt, rá egyenesen a Hóbajárt basa bársonypapucsának az orrára. Ami talán még nem is lett volna olyan nagy baj, csakhogy erre az egyezség szerint a többi tápéi követ is hasra vágta magát és szórta szanas­zt a sok szép sült tököt a török urak lábához. — Itt van, amit Tápé termett, kegyelmes basal A kegyelmes basa pedig kapta magát, lehajolt egy darab sült tökért s úgy vágta azt saját kegyelmes kezével a tápéi csősz ábráza­tához, hogy annak egyszerre tele lett vele szeme-szája. — Egyétek meg a természek, ebadta kutya­­hitnek ! — tépte veszett dühvel a szakállat. Erre aztán a többi török is vérszemet kapott, fölkapkodták a sok szép sült tököt s úgy oda­csapkodták a tápéi követekhez, hogy egyszerre csupa sármánymadarakká változtak tőle sze­gények. No nevetett is a basa akkorát a sült tökbe ragadt követeken, hogy kihallatszott a kapuba s a strázsáló janicsár azt gondol­a, hogy a Harut és Marut angyalok csiklandozzák a gaz­dáját. Csak úgy döcögött bele a nagy hasa, ahogy könnyeit törülgetve legyintett a követeknek: — Kotródjatok, semmiháziak, még szépen vagytok, most ez egyszer elengedem a talpa­tokról a mogyorófa fiáját, amiért így megnevet­tettetek. Az öt követ pedig vi­te ki az irhát esze nála nélkül s csak mikor már kint voltak a kapun, akkor mozdult el az öregbiró, kapargatva le az orra tövéről a sült tököt. — No minket szépen aranyba foglaltatott a basa, a mac­ka hordja el kendnek a nagy eszét, — fordult a szószólóhoz. — Kend se lesz többet csősz Tápén, fogadom ! — Nono, biró uram, — törülgette ki a szemét a báránybőr süveggel a csősz, — ész van itt azért, nem korpa. Mert akárki mit mond, mégis cs­a jobb az, hogy sült tökkel törültek bennünket képen, mintha azokat a nagy mázsás tököket nyersen vagdosták volna a fejünkhöz! — Ez az igaz! — zúgták rá a többi köve­tek s ahogy hazaértek, rögtön bírónak kiáltot­ták ki a csőszt. S ahogy a Hóbajárt basa meg­hallotta a hírt, szabatott neki olyan biro­dolmányt, hogy azóta se láttak olyant Tápén. Aki nem hiszi, próbálja magával

Next