Szeged, 1924. február (5. évfolyam, 27-50. szám)

1924-02-01 / 27. szám

I * mMVtr­­fart Deák Fewno-utca 2. (F6- KjUhkoU««l **«nben') Tele* lan 13-®>A.Skr<*1" megjele­­nik a««) kivitelével minden sáp. Égre* ***“ 4ra 500 Iw­­fft* EKHIien­Bi árak: Egy kpaapri helyben 10000, Bud­e-­i é« vidéken 12000 kor. V. évfolyam. Egye» »«alig» éra 500 korona. Szeged, 1924 február 1. PÉNTEK. Hirdetési árak: Félhasábon 1 mm. 100, egy hasábon 200, más­fél hasábon 250 házÜveg-itt 25 százalékkal drágább. Apró hirdetés 10 szóig 2000 K. Szőlvegközi közlem­ények soronként 150*. Nyilttár.csa­­ládi értesítés 2400 K. T0t*­­szeri feladásnál árengedmény 27-ik szám. Macdonald és Poincaré levélváltása. Londonból jelentik . Kilátásba helyezték, hogy Poincari és Ramsay Macdonald levélváltását Páris és London között nyilvánosságra fogják hozni. Azt mondják, Macdonald felolvasta ba­rátságos hangú, de nagyon szókimondó levelét, amelyet Poincaréhoz idtézett. Curzon lord po­litikájával ellentétesen: Macdonald jelezte, hogy nem lesznek többé ünnepélyes konferenciák és hosszad­almas tárgyalások, hanem barátságos hangú levelekben kívánja a nagyantánt a többi államok mintájára a két ország közötti ügyeit fontolóra venni. Londonból jelentik: Macdonald miniszter­­elnök rövid skótországi látogatása után ma éjjel visszaérkezett Londonba. Mint a Times írja, visszaérkezése után minisztertanácsot tar­tanak, mert a különböző minisztériumok készü­lőben lévő tervezetei, amelyek főkép a lakás­fi­em*0**A**B*0*A*0*0*0**A***A0*f*V építés, a munkanélküliség és a mezőgazdaság problémáival foglalkoznak, már érettek a to­vábbi megvitatásra. A munkáspárti kormány rövidesen elismeri az orosz szovjetet. Angol szikratávíró szolgálat jelenti: Jól ér­tesült helyen kijelentették, hogy az új angol kormány rövidesen elismeri Oroszország kor­mányát. A munkáspárti kormány tagjai és hí­veik állandóan kívánták a szovjet kormány el­ismerését, nemkülönben számos kiváló üzleti férfiú és más párti politikus is, akiknek az volt a nézetük, hogy ez szükséges intézkedés Európa általános pacifikálása felé s amellett nagyban előmozdítja a nemzetközi kereskedelmet. Azt hiszik, hogy már a közeljövőben hivatalosan bejelenti a kormány ezt az elhatározását. Az akasztatók. Az akasztatók manapság sokan vannak mi­felénk is. A népi köznyelvben ugyan ezeknek elötte is mindennapos használatnak örvendett az­­ akasztani valók, mint diszi­ó jelző, de ez csak aféle szóbeszéd volt. Ha az akasztatni kívánkozó magyarnak a kezébe szolgáltatták volna kegyes kívánsága tárgyát a hozzátarto­zandó kötéllel együtt, hogy ,itt van, tessék, akaszd föl*, — a mérges irigysr ijedtében a hetedik határba szaladt volna. Ki tudja, mióta vált az akasztósdi olyan társasjátékká, amit sokan komolyan szeretnének játszani? Emlék­szünk rá, hogy a háború első napjaiban hogy végigborzongatta az itthonvalókat a hideg, mikor elfehéredett szájjal rebesgették, hogy a határon felhúztak egy kémet. Később, mikor fotográfiák keringtek közkézen, amik akasztott emberek egész alléját ábrázolták, már inkább unta, mint utálta az ember az ilyen dolgokat és volt, aki hozzátette, hogy többet kellene akasztani, akkor hamarább vége lenne a há­borúnak. Amit a háború megkezdett, azt aztán a maga örök törvényei szerint folytatta a kegyetlen forradalom és a kegyes ellenforradalom, amely egyik se szenteltvízzel dolgozott és ma ott tar­tunk, hogy mindenki akasztatni akar mindenkit és nem hallani annyi­t adjon isten*-t, mint amennyiszer azt hallani, hogy ezt is fel kellene akasztani, meg azt is. És ennél nagyobb baj az, hogy a kívánság ma már nem marad meg jámbor kívánságnak, hanem akinek módja van benne, az csakugyan akasztat, akár elvtársi, akár vérszövetségi alapon, mint mindenféle jeles példák mutatják. A legnagyobb baj pedig az, hogy mentül több az akasztás és az akasztató szándék, annál több a szenvedés és nyomorúság és annál vadabb és kegyetlenebb az élet. Ez mindig így is volt, amióta történelmet írnak. Száz évvel ezelőtt még minden város határában ott volt az akasztóf­a­ domb és az igazságszol­gáltatás fáján hetekig ott lóbálództak az emberi tetemek, hogy jó erkölcsökre intsék az elevene­ket. De úgy látszik, az akasztott emberek rossz prédikátorok, mert a régi társadalmak semmivel se voltak jobbak azoknál a humánusabb idők­nél, amelyek fölhagytak ezzel a szép ősi divat­tal. A XIX. század elején sokkal több volt a bandita, a hivatásos útonálló és a gyilkos, mint a XIX. század végén, amely nem hóhérral javította az erkölcsöket, hanem szociális intéz­­kedése­kkel Most hasonlíthatatlanul bomlottabb a világ, mint a múlt század elején volt, de aki ezt az elmeháborodottságot akasztófával akarja gyó­gyítani, az nagyon rossz pszichológus és nagyon szűk látókörű ember, — amiből persze nagyon derék nemzetgyűlési képviselő lehet. A kurzus azt mondja, a proletárdiktatúra ezrével csinálta a mártírokat és erre az ellenkező oldalról ren­desen az a felelet, hogy a fehér diktatúra meg­tízszerezte ezt a számot. A véres statisztika nyilván sohse lesz precíz, vagy megbízható, de a két diktatúra emberirtása együtt mindenesetre szép számot tesz ki, a háborús emberirtás hegyibe. És meg tudja-e valaki mondani, hogy micsoda pozitív hasznát látta ennek az ország ? Olcsóbb lett-e a kenyér egy fillérrel, több-e a lakás, kevesebb-e az adó? Vagy, hogy ne legyünk olyan anyagiasak, az eszmék harcai véget értek-e, valami probléma tisztázódott-e, a naev elvi kérdések közül valamelyikre adott-e véc­eres döntő, megfelebbezhetetlen feleletet annyi kiontott vér, annyi erőszakosan kioltott emlózianetészszel ilyent senki becsületes ember nem állíthat s értelmes ember ezt nem is tartja lehetségesnek. Meg lesz-e azzal oldva a magyar kérdés,­ha még tovább is akasz_ 1. f* akasZ" tátják egymást, ha nem éppen kötéllel is, csak olyan eszmei hurokkal? Meg, de csak olyan­formán, hogy kiirtják egymást az utolsó lábig, amikor aztán igazán a kakas se kukorékol utá­nunk. Ezt pedig talán még Lendvai- Léhner István se akarja, aki pedig, úgy látszik, leg­­szomjasabb ember az egész fajvédő társaság­ban. Ne akasztassunk annyit emberek, még gondolatban sem, amennyi kivégzést e nyomo­rult napokban minden oldal vérszomjasai el­gondolnak. Ne tévesszen meg senkit, hogy Ludendorffnak vannak bolond öldöklő fantáziái és hogy Mussolini programmal hirdeti, hogy a fascisták készek ölni és ölelni eszméikért. Mi inkább arra gondoljunk, hogy minden kiöntött vér visszaszáll a gyilkosok fejére, akármilyen indokolással gyilkoltak — és ne az akasztófá­kat emlegessük egyik oldalon se, hanem a ki­­engesztelődést. „Magyarország nem játszhatik vezető szerepet Európa politikájában." A miniszterelnök nagy beszéde az egységes párt vacsoráján. (A Szeged budapesti tudósítójától.) Az egy­séges párt csütörtökön este a miniszterelnök tiszteletére vacsorát adott, amelyen a párt tag­jai szokatlan nagy számban vettek részt. A kormány részéről megjelentek Bethlen István gróf, Kállay Tibor, Vass József, Rakovszky Iván, Nagyatádi Szabó István, Daruváhy Géza, Klebelsberg Kunó gróf, Csáky Károly gróf mi­niszterek, Schandl Károly, Kószó István, Pet­­richevich-Horváth Emil államtitkárok. A miniszterelnököt Pekár Gyula üdvözölte, aki rámutatott a pillanat történelmi fontossá­gára és hangsúlyozta, hogy Magyarország ma már nem az, ami tegnap volt és holnap nem az lesz, ami ma volt, hanem erősebb, egészségesebb. A jelenlevők felállva percekig ünnepelték a minisztert majd Bethlen István emelkedett szó­lásra. Még hátra van a liberációs kommisszió határozata. Hoztak egy nemzetközi igérvényt az aranyra vonatkozólag, de hogy azt fogják- e honorálni, azt még nem tudja Ha nem fogják honorálni, akkor újabb lépést fognak tenni, mert meg kell mutatni azt, hogy minden aka­dályon keresztül diadalra visszük ezt az ügyet, amelytől Magyarország feltámadását várjuk. Ezután kitért azokra az ellenvetésekre, ame­lyeket ezzel az akcióval egyébként egyetértők hoztak fel, akik azt mondják, hogy egyfelől elmulasztották azt az időt, amely alkalmas lett volna arra, hogy a saját erejéből talpraállítsák az országot, hogy megfelelő megtakarítások és adóemelések révén a pénzügyi helyzetet szanál­ják hogy a termelés fokozásával és fejlesztésé­vel" fizetési és külkereskedelmi fizetési mérle­günket helyre hozzuk. Azt mondják, hogy az eddigi külpolitika tel­jesen meddő volt, hogy nem készítették el kel­lően a tál­at ennek az akciónak sikeréhez. Rá­mutat arra, hogy a volt pénzügyminiszterek és a jelenlegi pénzügyminiszter mindent elkövettek, hogy saját erőnkkel a nemzet áldozatkészségé­nek a segítségével állítsák talpra pénzügyileg a nemzetet. .. , , Rámutat arra, hogy az adónak olyan feleme­lését, amely a nemzetet a szerencséten pénz­ügyi helyzetből kiemelje, nem lehet követelni, mert ez a termelés rovására menne. Három lehetőség volt a magyar külpolitika részére. Az első az, hogy új hatalmi csoporto­sulást kellett volna létesíteni, de kivel? A le­győzött államokkal meg volt a háború előtt a hatalmi csoportosulás és együttérzés, de ennek a mai viszonyok között semmi hatása nem lett volna. Nekünk alkalmazkodni kell az előttünk járó hatalmakhoz és bele kell kapcsolódnunk ebbe az új irányba. Nem szabad olyan úton járnunk, amely legalább még most kilátástalan. Lehet, hogy eljő az idő, amikor Európa nemzetközi politikája újból az egyensúly politikáján fog alapulni, de ha most nem azon nyugszik és ha a legyőzött államok iránt barátságos érzelmű államok nem erre alapítják politikájukat, akkor mi sem alakíthatunk új hatalmi csoportosulást. A második lehetőség az, hogy meg kellett volna osztanunk a kisantánt államait. Azonban a körülálló kisantánt államok minden érdeke a megkötött szerződések megtartása mellett van. Nem hiszem, hogy volna magyar diplomata, aki ma józanul a kisantánt megoszlására szá­mítva tervezné a jövőbe néző magyar politikát. A harmadik tétel azt mondja, hogy a nagy­hatalmakat kellett volna megnyerni arra, hogy Magyarországot vonják ki a kisantant szférájából és egyhangúlag és egy akarattal vigyék diadalra a kölcsön ügyét, hiszen éppen a legyőzött nemzetekkel szemben való bánásmód tekinteté­ben van eltérés a nagyhatalmak felfogásai közt. Ne játszunk ezekkel a tételekkel. Magyarország, mint legyőzött állam nem játszhatik vezető szerepet Európa politikájában. Nekünk a hiva­tásunk csak az, hogy alkalmazkodjunk azokhoz a körülményekhez, amelyek ránk nézve előnyö­seknek mutatkoznak a nemzetközi politikában. Azt a politikát követték, hogy meggyőzzék szomszédainkat arról, hogy Magyarország reál­­politikát követ, hogy nem vágyik kalandokra és csupán saját reális érdekeit akarja is fogja érvényesíteni. . ‘ Nem lehet azt mondani, hogy ez a politika

Next