Szeged, 1925. január (6. évfolyam, 1-25. szám)

1925-01-01 / 1. szám

2 SZEGED 1925 január 1. A passzivitás — Hogy a kitiltás letelte után mennyiben változik a helyzet, arra nem nyilatkozhatni, mert ez a demokratikus ellenzéki pártok blokkjának elhatározásától függ. Az elhatározásnak pedig nem kívánok elébe vágni, de azt gondolom, hogy kellő mérlegelés után kénytelenek leszünk megállapítani, hogy passzivitásunk nem jelent lényegbeli, hanem csak formai változást az úgynevezett parlamentáris életben, amennyiben két és >1 évi közremunkálásunk még részletkérdésekben sem bírta rá a kormányt és a többséget arra, hogy egyoldalú uralmon enyhítsen. Részvételünk tehát a parlament munkájában csak azt a látszatot keltette, mintha Magyarországon valóságos parlamentáris kormányzat folyna. — Passzivitásunk ettől a látszattól fosztja Amig nincs titkos és tiszta választás — A házszabályrevíziót sem tartom ma már perdöntőnek, hiszen ismételten kijelentettük, hogy az elől nem zárkózunk el, de azt kívántuk, hogy ezt megelőzően biztosíttassék az egyesülési és gyülekezési jog, másrészt az általános titkos választójog, amelyek előfeltételét képezik Magyarországon és képezték máshol is a szigorított házszabályoknak. Addig, míg nincs meg a lehetősége annak, hogy a parlament a választók szabad elhatározása alapján, tiszta választásokból alakittassék meg és amig nincs biztosítva a polgárság részére a szabad egyesülési és gyülekezési jog, amelynek igénybevételével a lakosság panaszainak és kívánságainak a parlamenten kívül adhasson hangot, addig lehetetlennek tartjuk, hogy a nemzetgyűlésen a képviselők torkára forraszthassák a szót. Hogy ez a felfogás mennyire indokolt, azt éppen az a példátlan körülmény mutatja, amely a kivezetések következtében előállottak. Nincsen még egy ország Európában, ahol ilyen események nyomán lehetetlenné tennék a kitiltott képviselőknek, hogy a történtekről választóiknak jelentést tehessenek. Magyarországon ez megtörtént. A kormány egyszerűen hatalmi szóval elzárta a képviselőket attól, hogy választóikkal érintkezhessenek. A kivezetések eredménye. — £ ha most karácsonyi tömegintervjllaiban Bethlen István arra hivatkozik, hogy a passzivitásnak az országban nincs visszhangja, akkor ez nem egyéb, mint a tőle megszokott ciniz jelentősége, meg a kormányzatot, lényegileg az történik, ami az elmúlt két és fél év alatt. Ha ezt objektíven megállapítottuk, akkor nem lehet nehéz az elhatározás a továbbiakra nézve. Ha pedig további távolmaradásunk a kormány részére kényelmetlen, úgy az ő feladata arról gondoskodni, hogy az eddigi állapot megváltozzon és a jövőben igazi parlamentarizmus inauguráltassék. — Tévedés azt hinni, hogy a kitiltások megrövidítése lényegileg változtatna a helyzeten. A személyi, vagy az egyéni sérelmek a mi részünkön nem perdöntők. Azok a szociáldemokrata képviselők, akiket fegyveres erővel kivezettek és kitiltottak, az idők folyamán ennél már sokkal súlyosabb sérelmeket is elszenvedtek, mégis készen állottak és állanak az ország újjáépítése érdekében közremunkálni. — addig nem kell házszabályrevízió I más Hiszen az ő hatalmi szava igyekezett ezt a visszhangot elfojtani. Másrészről azonban figyelmébe ajánlom a miniszterelnök úrnak Nagy Emil volt igazságügyminiszter londoni levelét, amely szerint a kivezettetések nyomán a folyamatban volt hiteltárgyalások megakadtak, vagyis Londonban és bizonyára máshol is a kultúrvilágban megvolt a visszhang és így sem kicsinylése a magyar közvélemény érettségének az a fötételzés, hogy itt a közvetlenül érdekeltek részéről ilyen visszhang nem jelentkezett volna, ha erre a lehetőség megvan. Trükkök helyett — összefoglalva, véleményem az, hogy a helyzet kulcsa a kormányzó kezében van. A nyugodt fejlődés attól függ, váljon Bethlen István képes e az őszinteségnek egy bizonyos fokára fölemelkedni és tud e lemondani arról, hogy saját hatalmi pozícióját kicsinyes trükkökkel és átlátszó félrevezetéssel biztosítsa. Ilyen közönséges trükk és félrevezetési szándék nyilvánul meg abban, hogy szociáldemokrata képviselők túl sokat politizálnak és ezzel megakadályozzák a kormányt, hogy a szociális problémákat megoldja", mint mondta a miniszterelnök. — Igazán nem tudtam eddig, hogy a kormány ennyire törekszik a szociális problémák megoldására. Ha nem tudnék egyet mást, akkor szinte bonbinstot kellene éreznem, hogy ezt a jószándékot én is segítetten mgakasztani. De megnyugtat egyrészt az a tudd, hogy részben önálló indítványokkal, részben az indemnitást . Ha azonban tovább követem Bethlen gondolatmenetét és tehát föltételezem, hogy a választók közömbösen fogadták az ellenzék elnémítását, akkor ez logikusan nem jelenthet mást, minthogy a polgárságban és munkásságban megszűnt az ellenzéki felfogás, mindenki helyesli a mai rendszert, mindenki el van ragadtatva a szanálás eredményétől és mindenki örül Bethlen István huszárvágásainak, — akkor föl kell vetnem a kérdést, mi akadálya lehet még annak, hogy az általános titkos választójog törvénybe iktattassék és ez alapon az uj választás megejtessék, amely — ha föntáll a miniszterelnök szuppozíciója — az egységes pártnak még a mainál is nagyobb többséget biztosítana. — Ezzel szemben a valóság az, hogy a visszhang megvan, de ezt a kormány erőhatalmi szóval úgy a gyülekezési jog, mint a sajtójog terén elnyomja — hiszen a sajtó léte a kormány közigazgatási intézkedésétől függ. És ha a kormány állandóan a forradalom rémét festi a falra, úgy azt kell mondanom, hogy forradalmat senki józan emberfia ebben az országban nem akar, de viszont természeti törvény az, hogy „a nyomás ellennyomást szül.“ — Ha a kormány minden szabad megnyilatkozást lehetetlenné tesz, úgy tudatosan, vagy öntudatlanul — sajnos az eredmény egyre megy — maga fejleszti oda a dolgokat, hogy robbanások következnek be. Ő maga követi el azt a megbocsájthatatlan könnyelműséget, hogy a túlfűtött kazánon a biztosító szelepet elzárja. — őszinteség ! tárgyalások alkalmával benyújtott javaslatok tömegével nemcsak nem gátoltuk a szociális problémák — nem megoldását —, hanem csupán enyhiését, de egyenesen alkalmat adtunk a kormánynak reá es ő rm, aki odrijával ezeket a javaslatokat álla. . .vitatta. — Egy ilyen probléma pé á ló munkásbiztositás kérdé vagyunk-e annak az okozói, «„ikor virágzó intézményt a kormányzat csődbe vitte? Mi vagyunk-e az okai annak, hogy ezt az intézményt megtöltötték a kurzus szolgálóival és a vezetésbe a közvetlenül érdekelteknek, munkásoknak és munkaadóknak, akik hozzájárulásaikkal az intézmény fenntartói, semmiféle beleszólásuk nincs. Ugyanilyen félrevezetésre szánt trükk, ha Bethlen István és tábora azt állítják, hogy a közvéleményt nem a titkos választójog, hanem * 3 A portále-adó és családja. írta: Móra Ferenc. Azt hiszem, abban mindenki egyetért velem, hogy ennél kedvesebb újévi tárca-témát nem is választhattam volna. De hát mit dicsekedtem a más érdemével ? Nem én választottam ezt a témát, hanem a gazdám: a város tanácsa, tehát annak hálálkodjanak érte a Kárász utcai kalmárok. Hogy helyes-e, vagy nem helyes a portálé adó, amit hir szerint Szegeden is bevezetnek a boldog új esztendőben, afelől valószinüleg elágazók lesznek a vélemények. Én, mint a város cselédje, természetesen kénytelen vagyok helyeselni. De még tovább is megyek ennél. A közgyűlésre ugyan nem megyek föl, amelyiken majd megszavazzák, de itt a nyilvánosság előtt indítványozom, hogy ha már a portálé adót behozzuk, vezessük be az utcai tüköradót is. Úgy érzem, hogy adóztassuk meg mindazokat a polgártársakat — nemre való tekintet nélkül —, akik menés közben belenéznek a boltkirakatokban levő tükrökbe. Ha az adó alól csak azokat mentjük fel, akik nincsenek megelégedve az ábrázatukkal, azt hiszem, három tornyot is építhetünk a fogadalmi templomnak... De ha már benne vagyok ebben az adótanulmányban, legalább alapos leszek és kiterjesztem vizsgálataimat a múltra is. Ne mondja senki, hogy hiába eszem a város kenyerét, amelyből nekem minden elsején akkora karaj jut, hogy haza se bírnám, ha a feleségem be nem jönne érte a hivatalba. Ad vocem: kenyér. A kenyéradót XIV. Lajos vezette be Franciaországba 1708 ban. De csak a közönséges kenyeret adóztatták meg, a vajas kenyeret nem s ez a divat azóta se igen változott. Ez az ötletes király próbálta meg az első vigalmi adót is, kivetvén azt a lakodalomra és a keresztezésre, amikor többé-kevésbé vigak szoktak lenni az emberek, noha nem igen lehet tudni, miért. Ebbe azonban belebukott a napkirály, mert az alattvalói még ötletesebbek voltak, mint ő. Pap nélkül esküdtek és pap nélkül kereszteltek, olykor meg is fordítván a sorrendet. A szappanadóval is így jártak. Csak egy évig volt érvényben és akkor eltörölték, mert akkor már csak Pompadour mosakodott szappannal egész Franciaországban. Voltak ennél cifrább adók is. Németországban 1552 ben a templomtornyokat adóztatták meg, Angliában 1582 ben az ágyterítőket, Ausztriában 1715 ben a pudert. (Ez volt a nagy fehér parókák korszaka.) Nagyon jeles adónem volt a francia Confirmation is, amit királykoronázáskor kellett fizetni minden hivatalbeli embernek, hogy az új király meghagyja őket az állásukban. (Ez azért volt bölcs intézkedés, mert így minden tisztviselő tiszta szívből kérte a jó Istent, hogy mentül tovább éltesse őfelségét. Ilyen őszinte lojalitás azóta se volt a világon.) Az Egyesült Államokban találták ki a mult század elején a ceruza-adót, Nagy Péter cár volt a szakáll-adó megteremtője, míg XXIII. János pápa a vétkekre vetett ki adót, ahogy az ellenségei mondták a konstanzi zsinaton, ahol le is tették a pápaságról. (Igen jó barátja volt a mi Zsigmond királyunknak, aki ebben az adónemben nyilván legnagyobb virilistája volt az akkori világnak.) Hanem azért az adóművészetnek a legnagyobb mesterei mégis csak a törökök voltak, — persze nem otthon, hanem itt Magyarországon, ők hozták be először a forgalmi adót, ami olyan irgalmatlan találmány, hogy csak keleti eredetű lehet. Azt hiszem, már az Ezeregyéjszakában is szedték s a hűséges Mazrúr ebből vásárolta a kafirisztáni selymeket a Harunal Rashid, vagyis az Igazságos Áron szultánáinak. Csakhogy a török hódoltsál idején nem hívták forgalmi adónak, hanem hívták gömrük nek és nem kellett hetvenhétszer megfizetni, hanem csak egyszer írást is adtak róla és azt nevezték ihtiszáb-nak. Persze azon nem volt olvashatatlan aláírás, mert a gömbkocsi nevezetű forgalmiadó-ellenőr azzal nem vesződött, hanem belemártotta a hüvelykujját a bodzalé-tintába és úgy nyomta rá a blokkra. Ezért kapta az ubur-1, 3 ijlyegilletéket, aminek a skáláját azonban még eddig nem találták meg. (Lehet, hogy a Demetertemplom bontásakor majd előkerül. De már azt csakugyan a múzeumba dugjuk a mai fináncok elül.) Jelentékeny jövedelme volt a török kincstárnak zsemkháne-ból, abozakháne-ból, meg aszárráfiébó. A semkháne körülbelül a mai vigalmi adó volt, amennyiben szó szerint annyit tesz, hogy gyertyaház. Fizették pedig olyan házakban, ahol sokáig fent voltak gyertyafény mellett, holott rendes helyen már alkonyatkor eloltották a pilacsot, vagy meg se gyújtották. A fenmaradt számadások szerint csak Pestbudán harmincezer akcsét vettek be belőle mindjárt az első esztendőben; persze akkor még nagyon piros volt a honfibú a megszállás miatt. A bozakhene-t azokban a gyertyaházakban fizették, ahol nem bort mértek, hanem a köleskásából possajtott bozát, amit ß. török nemzetes uraknak is szabad volt szopogatni, lévén az inkább sörital, mint borttal s mézzel keverve nagyon alkalmas a hangulat emelésére. A szárráfle a pénzváltó üzletek adója volt, ami már akkor is kifizető foglalkozás volt, azért igaz hivők és hitetlenek egyformán kedvüket lelték az ütésében. Majdnem olyan sokféle pénz volt forgalomban, mint most s azoknak az árfolyamát ismerni akkor is külön Studium volt, amihez csak szakember értett, az legalább ha tévedett is, csak a maga javára tévedett. (Próbált emberek mondják, hogy ez most is többnyire így van.) Az idegen valuták közt különösen az arab pénzek csináltak sok bajt, amennyiben azok körül voltak metélve. Idegenkedett is tőlük minden jó keresztény, kivéve ha aranyból voltak, mert akkor elnézték nekik ezt a kis hiányosságukat. A világ lényegében mindig egyforma. Több mint hetvenféle adónemet találunk a magyarországi török defterekben, azt azonban nem lehet mondani, hogy a mozlemln testvér adóügyet-