Szeged, 1925. március (6. évfolyam, 49-73. szám)
1925-03-01 / 49. szám
2 SZEGED 1925 március 1. Ankét a városi zenekarról. A Szeged egyik legutóbbi számában szóvá tettük a városi zenekar megalakításának újból fölmerült tervét s ezt megelőzően a „Carmen“ múlt heti előadásával kapcsolatosan megemlítettük, hogy a honvédzenekar egyre gyakoribb más irányú elfoglaltsága miatt az operaelőadásokat képtelen a színház megfelelően előkészíteni. Ezek és más hasonló jelenségek arra indítanak bennünket, hogy a városi zenekar fölállításának ügyét teljesen magunkévá tegyük s agitálással, a kérdés minden irányú szakszerű megvilágításával segítsünk dűlőre vinni ezt a régóta vajúdó tervet. Szükségesnek tartjuk mindenekelőtt a magunk álláspontját leszögezni. Föltételezzük, hogy a színigazgató fejleszteni és tökéletesíteni akarja, amit az operaelőadások rendszeresítésével megkezdett. Elképzelni is képtelenség, hogy valaki ezt a munkát tökéletesen elvégezhesse olyan teljes és jól felszerelt zenekar nélkül, amely nem föltétlenül és nem állandóan áll rendelkezésére. Nem hivatásunk kutatni, hogy a honvédzenekart milyen körülmények tartják távol, mégpedig elég gyakran, a színházi próbákról és milyen okok játszanak közre abban, hogy a katonazenekar más irányú elfoglaltsága miatt újabban az előadások megszokott kezdési idején is változtatni kell. Egyszerűen tudomásul vesszük ezt a tényt és álláspontunk, hogy mindenkinek számolni kell vele, aki minél komolyabb és tökéletesebb kulturmunkára akarja serkenteni és segíteni a színházat. Ebből természetesen az következik, hogy az, aki nem akar megállni az utolsó két év zenei teljesítményeinél, föltétlenül híve a városi zenekar fölállításának és elsőrendű föladatának tekinti keresni a módokat, amelyek mellett a városnak ez az új kultúrintézménye létesíthető. Hogy a nyilvánosság előtt segítsünk teljesen kiérlelni ezt a dolgot, legelőször Gaál Endre dr. kultúrszenátorhoz fordultunk, aki a következőket mondotta: — A városi zenekar kérdése sokkal nehezebben megoldható, mint ahogy azt elképzelik. A zenészek ugyanis mint városi alkalmazottak tíz év múlva nyugdíjra tartanának igényt , tekintettel arra, hogy a városnak most is nagyon sok nyugdíjas tisztviselő ellátásáról kell gondoskodnia, nehézségekbe ütköznek ennek az újabb tehertételnek az elvállalása. A ma mutatkozó hibák kulforrása ott kezdődik, hogy annak idején nem építették fel a városi zenepalotát. Abban az időben ugyanis egyidejűleg meg lehetett volna kezdeni a városi zenekar szervezését és azóta kiépülhetett volna teljesen. A város azonban most sem zárkóznék ilyen zenekar szubvencionálásától, ha a szervezésre olyan megoldást találnának, hogy nem kell nyugdíjjal számolni és a városi támogatás a szubvencióval elintézhető. Kérdést intéztem tájékozódás céljából több olyan városhoz, amelyek zenekart tartanak fönn és pl. Pozsonyból azt a választ kaptam, hogy ott egy egyesület tartja fönn a zenekart, amelyet a város szubvencionál. Az általam is már említett hasonló keretek között Szeged is szívesen meghozza a maga áldozatát. Ezzel a nyilatkozattal kapcsolatosan lesz még mondanivalónk. Most átadjuk a szót dr. Kun Izidornak, a Filharmonikus Egyesület kiválóan hozzáértő és agilis titkárának, aki a következőket mondotta: — Véleményem szerint a városi zenekar fölállítható anélkül, hogy számolni kellene a nyugdíjjogosultság fölöslegesen falra festett veszedelmével. A zenekarnak ugyanis független és önálló testületnek kell lenni, amely tagja lenne az Országos Zenészszövetségnek és e testület mindenkori árszabályai alapján működnék. A zenekar a városi hatóság fönhatósága alatt állna és a hatóság kötelezné a mindenkori színigazgatót, hogy kizárólag ezt a zenekart foglalkoztassa. A nyugdíjkérdés ezzel önmagától elesik, mert a városi zenekar minden tagja egyúttal tagja az Országos Zenészszövetség nyugdíjalapjának. A filharmonikus zenekar kérdése ettől a mozgalomtól és az esetleg megalakítandó városi zenekartól teljesen független, a mi egyesületünk ugyanis továbbra egyesíteni fogja magában az összes szegedi muzsikusokat, tehát az új alakulás révén csak erősödni és gyarapodni fog. A megalakulás legnagyobb nehézségét abban látom, hogy a hangszerek beszerzése sok pénzbe kerülne, véleményem mégis, hogy ez nem szolgálhat itt akadályul. Még egy nehézséget látok a lakáshiányban, mert Pestről és nagyobb vidéki városokból szívesen jönnének muzsikusok, ha lakást kapnának. A városi zenekarból mindössze két embernek kellene városi alkalmazottnak lenni: a karmesternek és az adminisztrátornak. Megkérdeztük ebben az ügyben König Pétert is, aki bár súlyos betegen fekszik a lakásán, mégis örömmel foglalkozik a városi zenekar tervével. Nem tudott természetesen kimerítően kiterjeszkedni a kérdésre, hozzávetőleg azonban megmondotta a véleményét. — Föltétlenül szükségesnek tartom, mondotta König, hogy egy civil zenekar is létesüljön, mert a katonazenekar egymaga nem képes már betölteni azt a munkakört, amellyel jelenleg birkóznia kell. Egyházi muzsikáról eddig, éppen ezekből az okokból, nem lehetett szó. Sohasem kaptuk meg a zenekart úgy, ahogy kellett volna. Ezért is nagy jelentősége volna a terv sikerének. Egyébként jómagam már húsz év előtt sürgettem a városi zenekart tervezetekkel, amelyeket dr. Gerle Imrével és Prelogg igazgatóval dolgoztunk ki és adtunk be a városnak. 1915—16 ban Kern Aurélnak, a neves pesti kritikusnak felszólítására a tervet átdolgoztuk s Kern Aurél jónak találta. Ebben a tervezetben pontosan megjelöltük a kiadásokat, várható bevételeket és ha a viszonyok ma meg is változtak, a tervezet a mostani körülmények között is útmutatóul szolgálhat Ami a helyiség kérdését illeti, nagyon természetes, hogy a színházi zenekar a színházban, az egyházi zenekar pedig a fogadalmi templomban építendő próbateremben tartaná próbáit. Andor Zsigmond színigazgató így nyilatkozott: — Végtelen örömmel vettem tudomást a színügyi bizottság ülésén, hogy a város zenei életére oly fontos zenekar létesítése komoly megfontolás tárgyát képezi. Magam részéről e tervet, mint színházunk teljesítőképességének előmozdítóját örömmel üdvözlöm, igen örvendve annak sikerén és szívesen közreműködöm annak létesítésén. Ezekben adtuk a hozzánk ma beérkezett nyilatkozatokat. A kérdéshez természetesen még magunknak is lesz szavunk. Szükségesnek tartjuk azonban, már most újból hangsúlyozni, hogy az ügyet többé nem szabad levenni a napirendről. Végül föltétlenül célravezetőnek tartanák, ha a város kulturtanácsnoka a legrövidebb idő alatt összehívna egy szakértőkből álló bizottságot, amely megtanácskozná a dolgot és javaslatot tenne, esetleg König Péter említett elattorátuma alapján, a városi zenekar miként történendő fölállítására nézve. Lengyel Vilma: — Eltemették Ltirer Amáliát. Budapestről jelentik. Ma délután három órakor a rákoskeresztúri temető halottasházából vagy háromezer ember jelenlétében eltemették a T.rézkörúti gyilkosság áldozatát, Leiter Amáliát. Megjelent a temetésen Leirer Lőrinc, Leirer Amália édesapja, továbbá fivére, nővérei és több távoli rokona. A meggyilkolt leányt kettős koporsóban temetik el a Leirer-család sírboltjába. A gyilkosság ügyében a nyomozást folytatják és állítólag újabb gyanús foltja van a bűnügynek. — Márffyék perének koronatanúja öngyilkos lett. Budapestről jelentik: Kiss Ferenc, az erzsébetvá ősi bombamerénylet egyik vádlottja, aki külföldre menekült, majd visszatérve, mint különben már előbb is, a valóságnak megfelelően előadta Márffyék merényletét, ma telefonon előhívott tanuk előtt mellbelőtte magát. Kiss Ferenc a Hungária-kávéházból telefonon fölkérte a budapesti rendőri riportereket, hogy keressék őt fel, rendkivüli szenzációt közöl velük. A riporterek autón fölkeresték s a mikor a kávéházba léptek, Kiss Ferenc az asztalról fölvett revolverrel mellbelőtte magát. Hátrahagyott levelében elmondja, hogy nem bírta tovább elviselni az életet, mert Márffyék barátai őt állandóan halállal fenyegették, terrorizálták és álláshoz jutni nem tudott, öngyilkosságával meg akarta mutatni, hogy a haláltól nem fél. Állapotát reménytelennek tartják. Férfi és női esőernyők rendkívüli olcsó árakon legszebb kivitelben Pollák Testvéreknél Széchenyi tér 17. , Csekonics utca 6. A muladi tárogatók. írta: Móra Ferenc. A muladi halászok ma is híresek a dalos kedvükről, a muzsikás lelkükről. Szép holdas estéken még a hálót is citeraszó mellett vetik meg. Azért is szoktak a muladi emberrel a Tisza mentén így tréfálkozni: — Könnyű nektek, muladi halászok, ti muzsikaszóval fogjátok a halat! A muladi ember nem haragszik meg az ilyen ártatlan incselkedésért. Inkább egy kis kérkedéssel felel rá : — Bizony a régi muladi halászok különb emberek voltak. Azok labancot fogtak a muzsikájuk szavával. Ennek pedig fele se tréfa ám. A kurucvilágban a muladi halászok voltak a Rákóczi tárogatásai. Sokan voltak, egész század kitelt belőlük s a fejedelem mellől soha el nem maradtak. — Még a mennyországba is elviszem magammal a muladiakat, — mondogatta tréfásan a fejedelem, mikor éjszakánként a tárogatók szava telesirta, teleujjongta a tábortüzektől pirosló mezőket. — Hadd tanulják meg tőlünk az angyalok is a szép magyar muzsikát. Hiszen a mennyországba el is vitte volna őket a fejedelem, hanem a számkivetésbe nem vitte el. Mikor bujdosásra adta magát, a magyar határról visszaküldte a muladi tárogatósokat. — Menjetek vissza a falutokba, fiaim. Tárogatótok szavára szüksége van még a magyar népnek. Tenger bánatát ki siratgassa, reménye tüzét mi lobogtassa, ha nem a tárogató? Hadi tárogatók szilaj bugását, sikoltó sírását akkor utóljára verték vissza a Kárpátok bércei. Valahol a trencséni csatatéren hirtelen felkapta a fejét egy-egy haldokló kuruc vitéz, de aztán csak visszahanyatlott a vérharmatos gyepre. — Álom volt! — sóhajtotta ki lelkét a fejedelem után, akinek piros csizmája nyomát már akkor hóval lepte be a tél, hóval lepte be a tél odaát a lengyelek földjén. Odafönt elhallgattak a tárogatók, de megszólaltak a tiszai füzesekben. Oda vette be magát a muladi tárogatós század, ahogy hazaért s onnan hordta tele az Alföldet a szél a csodálatos muzsikával. Hét nap, hét éjszaka szünet nélkül csattogtak a harci pacsirták, mikor egy labanc katona nagy pecsétes levelet hozott a muladi bírónak. — Tűzre a tárogatóval ! — ez a szigorú parancs volt beleírva a levélbe Tudta a német, hogy annak a szavára fölriad álmából a magyar szabadság. Attól félt, tán még a holtak is megélednek tőle. Szerte az országba azért hányatott tűzre minden tárogatót. A muladi halászokat azonban nem tudta elhallgattatni. — Eb ura fakó! — mondták a bírónak, mikor hírül vitte nekik a parancsot és még elkeseredettebben sikoltoztatták a tárogatót, hogy csak úgy reszketett bele a határ. Kétségbeesetten kapkodott fűhöz-fához a muladi biró. Utoljára eszébe jutott neki Árkai Lőrinc, a muladi földesur. Az is a fejedelem embere volt szívvel lélekkel. Maga ugyan öreg volt már, nem harcra való, de két szép levente fiát odaadta Rákóczinak. Ki is bujdosott vele mind a kettő s azóta az öreg ur megbújt kastélyában, mint a megvénhedett oroszlán. Az ablakát is csak azért nyitotta ki, hogy jobban hallja a tárogatószót. Akkor is azt hallgatta, mikor nagy ijedten beesett az ajtón a muladi biró. — Uram, — lihegte összetett kézzel, — segíts megmenteni száz jó magyar életét. Jön a labanc, halálra küldi, akinél tárogatót talál. Lőrinc úr eltűnődött egy kicsinyég, aztán megbiccentette szép fehér fejét s karjára támaszkodva a bírónak, leballagott a tárogatósok közé. Azok egyszerre elhallgattak s a tárogatót a hónuk alá szorítva, dacosan néztek az öreg urra. — A tárogatót nem adjuk oda, — mondták mogorván. — Azt mondta a fejedelem, szüksége lesz még erre a magyar népnek. — Úgy legyen, amint a fejedelem mondta, — emelte meg a süvegét Árkai. — Én a tárogatótokat el nem veszem. Majd elveszi a német. A tárogatót is, az életeteket is. Hogy számoltok akkor be a fejedelemnek? Az emberek megzavarodva hallgattak, Árkai pedig halkabbra vette a szót: — Jobbat tudok én annál. El kell rejteni a tárogatókat. Nincs olyan hely, ahol a német föl ne kutatná. Földből fölássa, tetőből kiszedi, kútból kihalássza. — Tudok én helyet, ahova a német el nem juthat. — suttogta Lőrinc úr. — Oldjátok el a legnagyobb halászhajót és hordjátok rá a tárogatókat. A halászok szót fogadtak. A tüzekhez kötött hajók közül eloldozták a legnagyobbat és rakásra rakták benne a tárogatókat. — Evezzünk be a Tisza közepére, — lépett Árkai a hajóba. Aki fölfér, jöjjön velem. Az emberek betódultak és kieveztek a mély vízre. Akkor Árkai fölvette az első tárogatót és belecsuztatta a vízbe. — No itt meg nem találja a német, bár utána menne ! — fohászkodta el magát. De uram, én se találom meg, — kapott utána a tárogató gazdája. — Várj, fiam, majd jelt csinálunk a hajóra azon a helyen, ahol leeresztettük, — mosolygott Árkai a bozontos bajusza alatt s bevágta egy kicsit a kardjával a hajó peremét. — A vágás irányában aztán majd kihalászhatod. Aztán fogta a másodikat, azt is leeresztette s megint csinált egy vágást. Mire mind a száz