Szeged, 1925. március (6. évfolyam, 49-73. szám)

1925-03-01 / 49. szám

2 SZEGED 1925 március 1. Ankét a városi zenekarról. A Szeged egyik legutóbbi számában szóvá tet­­tük a városi zenekar megalakításának újból föl­merült tervét s ezt megelőzően a „Carmen“ múlt heti előadásával kapcsolatosan megemlítettük, hogy a honvédzenekar egyre gyakoribb más irányú el­foglaltsága miatt az operaelőadásokat képtelen a színház megfelelően előkészíteni. Ezek és más ha­sonló jelenségek arra indítanak bennünket, hogy a városi zenekar fölállításának ügyét teljesen ma­gunkévá tegyük s agitálással, a kérdés minden irányú szakszerű megvilágításával segítsünk dűlőre vinni ezt a régóta vajúdó tervet. Szükségesnek tartjuk mindenekelőtt a magunk álláspontját leszögezni. Föltételezzük, hogy a szín­igazgató fejleszteni és tökéletesíteni akarja, amit az operaelőadások rendszeresítésével megkez­dett. Elképzelni is képtelenség, hogy valaki ezt a munkát tökéletesen elvégezhesse olyan teljes és jól felszerelt zenekar nélkül, amely nem föltétlenül és nem állandóan áll rendelkezésére. Nem hivatá­sunk kutatni, hogy a honvédzenekart mi­lyen körülmények tartják távol, még­pedig elég gyakran, a színházi próbákról és milyen okok ját­szanak közre abban, hogy a katonazenekar más irányú elfoglaltsága miatt újabban az előadások m­egszokott kezdési idején is változtatni kell. Egy­szerűen tudomásul vesszük ezt a tényt és állás­pontunk, hogy mindenkinek számolni kell vele, aki minél komolyabb és tökéletesebb kulturmun­­kára akarja serkenteni és segíteni a színházat. Eb­ből természetesen az következik, hogy az, aki nem akar megállni az utolsó két év zenei teljesítményei­nél, föltétlenül híve a városi zenekar fölállításának és elsőrendű föladatának tekinti keresni a módo­kat, amelyek mellett a városnak ez az új kultúr­intézménye létesíthető. Hogy a nyilvánosság előtt segítsünk teljesen ki­érlelni ezt a dolgot, legelőször Gaál Endre dr. kultúrszenátorhoz fordultunk, aki a következőket mondotta: — A városi zenekar kérdése sokkal nehezeb­ben megoldható, mint ahogy azt elképzelik. A ze­nészek ugyanis mint városi alkalmazottak tíz év múlva nyugdíjra tartanának igényt , tekintettel arra, hogy a városnak most is nagyon sok nyug­díjas tisztviselő ellátásáról kell gondoskodnia, ne­hézségekbe ütköznek ennek az újabb tehertétel­nek az elvállalása. A ma mutatkozó hibák kulfor­­rása ott kezdődik, hogy annak idején nem építet­ték fel a városi zenepalotát. Abban az időben ugyanis egyidejűleg meg lehetett volna kezdeni a városi zenekar szervezését és azóta kiépülhetett volna teljesen. A város azonban most sem zár­kóznék ilyen zenekar szubvencionálásától, ha a szervezésre olyan megoldást találnának, hogy nem kell nyugdíjjal számolni és a városi támogatás a szubvencióval elintézhető. Kérdést intéztem tájé­kozódás céljából több olyan városhoz, amelyek zenekart tartanak fönn és pl. Pozsonyból azt a választ kaptam, hogy ott egy egyesület tartja fönn a zenekart, amelyet a város szubvencionál. Az általam is már említett hasonló keretek között Szeged is szívesen meghozza a maga áldozatát. Ezzel a nyilatkozattal kapcsolatosan lesz még mondanivalónk. Most átadjuk a szót dr. Kun Izidornak, a Filharmonikus Egyesület kiválóan hozzáértő és agilis titkárának, aki a következőket mondotta:­­ — Véleményem szerint a városi zenekar fölállít­ható anélkül, hogy számolni kellene a nyugdíj­jogosultság fölöslegesen falra festett veszedelmé­vel. A zenekarnak ugyanis független és önálló testületnek kell lenni, amely tagja lenne az Or­szágos Zenészszövetségnek és e testület minden­kori árszabályai alapján működnék. A zenekar a városi hatóság fönhatósága alatt állna és a ható­ság kötelezné a mindenkori színigazgatót, hogy kizárólag ezt a zenekart foglalkoztassa. A nyug­díjkérdés ezzel önmagától elesik, mert a városi zenekar minden tagja egyúttal tagja az Országos Zenészszövetség nyugdíjalapjának. A filharmoni­kus zenekar kérdése ettől a mozgalomtól és az esetleg megalakítandó városi zenekartól teljesen független, a mi egyesületünk ugyanis továbbra egyesíteni fogja magában az összes szegedi mu­zsikusokat, tehát az új alakulás révén csak erő­södni és gyarapodni fog. A megalakulás legna­gyobb nehézségét abban látom, hogy a hangsze­rek beszerzése sok pénzbe kerülne, véleményem mégis, hogy ez nem szolgálhat itt akadályul. Még egy nehézséget látok a lakáshiányban, mert Pest­ről és nagyobb vidéki városokból szívesen jön­nének muzsikusok, ha lakást kapnának. A városi zenekarból mindössze két embernek kellene városi alkalmazottnak lenni: a karmesternek és az admi­nisztrátornak. Megkérdeztük ebben az ügyben König Pétert is, aki bár súlyos betegen fekszik a lakásán, mégis örömmel foglalkozik a városi zenekar tervével. Nem tudott természetesen kimerítően kiterjeszkedni a kérdésre, hozzávetőleg azonban megmondotta a véleményét. — Föltétlenül szükségesnek tartom, mondotta König, hogy egy civil­ zenekar is létesüljön, mert a katonazenekar egymaga nem képes már betöl­teni azt a munkakört, amellyel jelenleg birkóznia kell. Egyházi muzsikáról eddig, éppen ezekből az okokból, nem lehetett szó. Sohasem kaptuk meg a zenekart úgy, ahogy kellett volna. Ezért is nagy jelentősége volna a terv sikerének. Egyébként jó­magam már húsz év előtt sürgettem a városi ze­nekart tervezetekkel, amelyeket dr. Gerle Imrével és Prelogg igazgatóval dolgoztunk ki és adtunk be a városnak. 1915—16 ban Kern Aurélnak, a neves pesti kritikusnak felszólítására a tervet át­dolgoztuk s Kern Aurél jónak találta. Ebben a tervezetben pontosan megjelöltük a kiadásokat, várható bevételeket és ha a viszonyok ma meg is változtak, a tervezet a mostani körülmények kö­zött is útmutatóul szolgálhat Ami a helyiség kér­dését illeti, nagyon természetes, hogy a színházi zenekar a színházban, az egyházi zenekar pedig a fogadalmi templomban építendő próbateremben tartaná próbáit. Andor Zsigmond színigazgató így nyilatkozott: — Végtelen örömmel vettem tudomást a szín­ügyi bizottság ülésén, hogy a város zenei életére oly fontos zenekar létesítése komoly megfontolás tárgyát képezi. Magam részéről e tervet, mint színházunk teljesítőképességének előmozdítóját örömmel üdvözlöm, igen örvendve annak sikerén és szívesen közreműködöm annak létesítésén. Ezekben adtuk a hozzánk ma beérkezett nyi­latkozatokat. A kérdéshez természetesen még ma­gunknak is lesz szavunk. Szükségesnek tartjuk azonban, már most újból hangsúlyozni, hogy az ügyet többé nem szabad levenni a napirendről. Végül föltétlenül célravezetőnek tartanák, ha a város kulturtanácsnoka a legrövidebb idő alatt összehívna egy szakértőkből álló bizottságot, amely megtanácskozná a dolgot és javaslatot tenne, esetleg König Péter említett elattorátuma alapján, a városi zenekar miként történendő föl­állítására nézve. Lengyel Vilma: — Eltemették Ltirer Amáliát. Budapestről jelentik. Ma délután három órakor a rákos­keresztúri temető halottasházáb­ól vagy három­ezer ember jelenlétében eltemették a T.­réz­­körúti gyilkosság áldozatát, Leiter Amáliát. Megjelent a temetésen Leirer Lőrinc, Leirer Amália édesapja, továbbá fivére, nővérei és több távoli rokona. A meggyilkolt leányt kettős ko­porsóban temet­ik el a Leirer-család sírbolt­jába. A gyilkosság ügyében a nyomozást foly­tatják és állítólag újabb gyanús foltja van a bűnügynek. — Márffyék perének koronatanúja ön­­gyilkos lett. Budapestről jelentik: Kiss Ferenc, az erzsébetvá ősi bombamerénylet egyik vád­lottja, aki külföldre menekült, majd visszatérve, mint különben már előbb is, a valóságnak megfelelően előadta Márffyék merényletét, ma telefonon előhívott tanuk előtt mellbelőtte magát. Kiss Ferenc a Hungária-kávéházból telefonon fölkérte a budapesti rendőri riportere­ket, hogy keressék őt fel, rendkivüli szenzációt közöl velük. A riporterek autón fölkeresték s a mikor a kávéházba léptek, Kiss Ferenc az asztalról fölvett revolverrel mellbelő­tte magát. Hátrahagyott levelében elmondja, hogy nem bírta tovább elviselni az életet, mert Márffyék bará­tai őt állandóan halállal fenyegették, terrorizál­ták és álláshoz jutni nem tudott, öngyilkossá­gával meg akarta mutatni, hogy a haláltól nem fél. Állapotát reménytelennek tartják. Férfi és női esőernyők rendkívüli olcsó árakon legszebb kivitelben Pollák Testvéreknél Széchenyi­ tér 17. , Csekonics­ utca 6. A muladi tárogatók. írta: Móra Ferenc. A muladi halászok ma is híresek a dalos ked­vükről, a muzsikás lelkükről. Szép holdas esté­ken még a hálót is citeraszó mellett vetik meg. Azért is szoktak a muladi emberrel a Tisza men­tén így tréfálkozni: — Könnyű nektek, muladi halászok, ti muzsika­szóval fogjátok a halat! A muladi ember nem haragszik meg az ilyen ártatlan incselkedésért. Inkább egy kis kérkedés­sel felel rá : — Bizony a régi muladi halászok különb em­berek voltak. Azok labancot fogtak a muzsikájuk szavával. Ennek pedig fele se tréfa ám. A kurucvilág­­ban a muladi halászok voltak a Rákóczi tároga­­tásai. Sokan voltak, egész század kitelt belőlük s a fejedelem mellől soha el nem­­ maradtak. — Még a mennyországba is elviszem magam­mal a muladiakat, — mondogatta tréfásan a fejedelem, mikor éjszakánként a tárogatók szava telesirta, teleujjongta a tábortüzektől pirosló mezőket. — Hadd tanulják meg tőlünk az angya­lok is a szép magyar muzsikát. Hiszen a mennyországba el is vitte volna őket a fejedelem, hanem a számkivetésbe nem vitte el. Mikor bujdosásra adta magát, a magyar határról visszaküldte a muladi tárogatósokat. — Menjetek vissza a falutokba, fiaim. Tároga­tótok szavára szüksége van még a magyar nép­nek. Tenger bánatát ki siratgassa, reménye tüzét mi lobogtassa, ha nem a tárogató? Hadi tárogatók szilaj bugását, sikoltó sírását akkor utóljára verték vissza a Kárpátok bércei. Valahol a trencséni csatatéren hirtelen felkapta a fejét egy-egy haldokló kuruc vitéz, de aztán csak visszahanyatlott a vérharmatos gyepre. — Álom volt! — sóhajtotta ki lelkét a fejede­lem után, akinek piros csizmája nyomát már ak­kor hóval lepte be a tél, hóval lepte be a tél odaát a lengyelek földjén. Odafönt elhallgattak a tárogatók, de megszólal­tak a tiszai füzesekben. Oda vette be magát a muladi tárogatós század, ahogy hazaért s onnan hordta tele az Alföldet a szél a csodálatos muzsikával. Hét nap, hét éjszaka szünet nélkül csattogtak a harci pacsirták, mikor egy labanc katona nagy pecsétes levelet hozott a muladi bírónak. — Tűzre a tárogatóval ! — ez a szigorú pa­rancs volt beleírva a levélbe Tudta a német, hogy annak a szavára fölriad álmából a magyar szabadság. Attól félt, tán még a holtak is megéled­nek tőle. Szerte az országba azért hányatott tűzre minden tárogatót. A muladi halászokat azonban nem tudta elhall­gattatni. — Eb ura fakó! — mondták a bírónak, mikor hírül vitte nekik a parancsot és még elkeseredet­tebben sikoltoztatták a tárogatót, hogy csak úgy reszketett bele a határ. Kétségbeesetten kapkodott fűhöz-fához a muladi biró. Utoljára eszébe jutott neki Árkai Lőrinc, a muladi földesur. Az is a fejedelem embere volt szívvel lélekkel. Maga ugyan öreg volt már, nem harcra való, de két szép levente fiát odaadta Rákóczinak. Ki is bujdosott vele mind a kettő s azóta az öreg ur megbújt kastélyában, mint a megvénhedett oroszlán. Az ablakát is csak azért nyitotta ki, hogy jobban hallja a tárogatószót. Akkor is azt hallgatta, mikor nagy ijed­ten beesett az ajtón a muladi biró. — Uram, — lihegte összetett kézzel, — segíts megmenteni száz jó magyar életét. Jön a labanc, halálra küldi, akinél tárogatót talál. Lőrinc úr eltűnődött egy kicsinyég, aztán meg­biccentette szép fehér fejét s karjára támaszkodva a bírónak, leballagott a tárogatósok közé. Azok egyszerre elhallgattak s a tárogatót a hónuk alá szorítva, dacosan néztek az öreg urra. — A tárogatót nem adjuk oda, — mondták mogorván. — Azt mondta a fejedelem, szüksége lesz még erre a magyar népnek. — Úgy legyen, amint a fejedelem mondta, — emelte meg a süvegét Árkai. — Én a tárogatótokat el nem veszem. Majd elveszi a német. A tárogatót is, az életeteket is. Hogy számoltok akkor be a fejedelemnek? Az emberek megzavarodva hallgattak, Árkai pedig halkabbra vette a szót: — Jobbat tudok én annál. El kell rejteni a táro­gatókat. Nincs olyan hely, ahol a német föl ne kutatná. Földből fölássa, tetőből kiszedi, kútból kihalássza. — Tudok én helyet, ahova a német el nem jut­hat. — suttogta Lőrinc úr. — Oldjátok el a leg­nagyobb halászhajót és hordjátok rá a tárogatókat. A halászok szót fogadtak. A tüzekhez kötött ha­jók közül eloldozták a legnagyobbat és rakásra rakták benne a tárogatókat. — Evezzünk be a Tisza közepére, — lépett Árkai a hajóba. Aki fölfér, jöjjön velem. Az emberek betódultak és kieveztek a mély vízre. Akkor Árkai fölvette az első tárogatót és belecsuztatta a vízbe. — No itt meg nem találja a német, bár utána menne ! — fohászkodta el magát.­­­ De uram, én se találom meg, — kapott utána a tárogató gazdája. — Várj, fiam, majd jelt csinálunk a hajóra azon a helyen, ahol leeresztettük, — mosolygott Árkai a bozontos bajusza alatt s bevágta egy kicsit a kardjával a hajó peremét. — A vágás irányában aztán majd kihalászhatod. Aztán fogta a másodikat, azt is leeresztette s megint csinált egy vágást. Mire mind a száz

Next