Délmagyarország, 1926. augusztus (2. évfolyam, 176-200. szám)

1926-08-01 / 176. szám

1926 augusztus 1. delmagyarorszaq Mi k­i« van az „izraelit* polgártársnak” a piarista gimnázium kibő­vitásához? A cínbe foglalt kérdést Mihálovics Dezső tör­vény­ható­sági bizottsági tag, nyugalmazott százados vetette most fel a tanács, illetve a­­ polgármesteri hivatal* utján a belügyminisz­terhez intézett felebbezésében. A felebbezés előzményei pedig a következők: A törvényhatósági bizottság néhány hónap­pal ezelőtt dr. Kormányzó Benő indítványára elhatározta, hogy a piarista tanárok vezetése alatt álló városi főgimnázium épü­ltét kitataroz­ta, és egyik szárnyát kibővíti úgy, hogy néhány benlakó diákkal több férjen el benne és helyet kapjon egy-két piarista tanárjelölt is. Lehet, hogy Kormányos Benő indítványa és a közgyűlés határozata némi összefüggésben van azzal az interpellációval, amelyet az előző köz­gyűlésen Mihálovics mondott el a szegedi piaristák ellen, ez azonban nem volt bizonyos. Lehet, hogy semmi köze sincs egyiknek a másikhoz. A rendház tatarozására és kibővíté­­sére vonatkozó indítványt majdnem egyhangú­lag fogadta el a közgyűlés, csak Mihálovics szavazott ellene, aki valamiért nagyon nehez­telhet a piaristákra. Nem is nyugodott meg a közgyűlés határozatában, hanem azt most meg­­felebbezte. A terjedelmes felebbezés külalakja is figyelmet érdemel. A vukszinfl és rojtosszéki rubrikázott nyomtatványokra írta. Érdekesebb azonban a külalaknál a lényeg. Röviden arról van benne szó, hogy a tatarozás ellen nincs ugyan kifogása a felebbezőnek, azonban a ki­bővítésre vonatkozó részt megfelebbezi és felebbezését elsősorban és mindenekelőtt azzal indokolja meg, hogy a határozatot egy izzat­nin paliaridra indítványára hapta a közgyűlés, pedig az izratUla polgártársnak vajmi kevés köze itlti a kaot­tik­us piaristák szegedi intéze­téhez. A város tanácsa — a felebbező szerint — súlyos hibát követett el akkor, amikor az izraelita polgártárs (Nagyon sokszor ismétlődik ebben az irásmírben ez a meghatározás.) indít­ványát pártolóiig terjesztette a közgyűlés elé. Nem valószínű ugyanis, hogy a piarista rend­­tartomány éppen egy izraelita városatyát kért volna fel a kérdéses indítvány megtételére. Senki sem tud egyébként arról sem, hogy a rendtartománynak szándéka lenne a piarista tanárképzést decentralizálni, úgy, hogy a sze­gedi rendházban állítson fel egy tanárképző fiókot, de ha meg is volna ez a szándék, semmiesetre sem kérne fel a rendtartomány egy izraelita polgártársat szándékainak elő­mozdítására. Megkérdeztük dr. Gaál Endre kulturtanács­nokot, hogy az érdekes felebbezésnek mi lesz a sorsa ? — Érdeme szerint felterjesztetik a belügy­miniszterhez — mondotta Gaál Endre. ■MMMMIMIMIfMMMMIMIMIMMIIMMSMeMmMMVMfMMMMMmWMMamVmWMmmmMmmA „Halion mag­a zsidevé azas, ha egész régea korában nem lati bicsérdysta !“ A „Bicsérdyzmus“ megtámadta a szegedi sajtót. A Bicsérdyzmus című havi folyóirat, amelyet Ew­en Eugen szerkeszt Petrozsény­ban, júliusi számában támadást intéz­­, többek között — a szegedi sajtó ellen is, amely — szerinte — botrányba akarta fullasztani Bicsérdy mester szegedi előadását, de ez nem sikerült. Hogy nem sikerült, ezt Ed­en állapítja meg, míg a tények azt mutatják, hogy a Tisza-szállodában tartott előadását maga Bicsérdy fullasztotta botrányba, aki előadásával alapos próbára tette a szegedi közönség türelmét. Második előadá­sát, amelyet meghívott közönség előtt tartott meg a Petőfi Sándor­ sugárút 1. szám alatt lévő iskola egyik termében, ismét Ecsérdy tette nevetségessé, mert egyik hívének, aki azt kérte tőle, hogy mentse meg tüdővészes barátját, azt válaszolta, hogy „Haljon meg az illető, ha egészséges kardban nem lett bicsérdysta !" A hívek megütközéssel fogadták a Mester válaszát, mint ahogy egész este kénytelenek voltak tűrni a Mester dorgálását, aki fejükre olvasta, hogy nem ismerik könyveit. Ki ismerje akkor Bicsérdy könyveit, ha még maguk a bicsérdysták sem érdemesítik az elolvasásra ? A szegedi előadáson különben a kérdezőskö­dések folyamán Vikes Bertalan a következőket mondotta: — Mesterem, a Tiszában akartam már kér­dezni, meddig fogsz te élni ? A Mester Zoroeszterről beszélt és adós ma­radt a felelettel. Megpanaszolták a közigazgatási bíróságnál a katolikus egyházi adót. Annak a közel másfél év óta tartó harcnak, amely a szegedi katolikus egyházközségek adó­kivetései körül keletkezett, sehogysem akar vége lenni. Legutóbb — mint ismeretes — a kultuszminiszter foglalkozott a vitás kérdéssel annak a felebbezésnek az alapján, amelyet dr. Pistor Egon ügyvéd néhány társával nyújtott be a tanács határozata ellen. A kultuszminisz­ter úgy döntött, hogy nem avatkozott is kér­désbe. Közölte a város hatóságával és a feleb­­bezőkkel, hogy az egyházi adó törvényességé­nek a kérdése egyházi kérdés, annak érdemi elbírálása nem tartozik a közigazgatási hatósá­gok hatáskörébe, az pedig, hogy a törvényte­lennek tartott adót a városi tanács utasítása alapján a városi adóhivatal hajtja be közadók módjára, a város hatóságának és a katolikus egyházközségeknek külön ügyük, amelybe más nem szólhat bele. Ezért a felebbezéseket eluta­­sította a miniszter és Jóváhagyta a tanácsnak azt a határozat, amelyben törvényesnek minő­sítené a katolikus egyházközségek adókiveté­seit és továbbra is utasította az adóhivatalt az egyházi adók behajtására. A kultuszminiszter döntését megkapta Czente Kristóf Boldogasszony- sugárút 21. szám alatt lakó cípészmester, a tanácsi határozat egyik megfelebbezője is, aki most újabb beadványt intézett a város tanácsihoz és kérte, hogy a tanács terjessze fel a beadványhoz mellékelt sk­ót panaszt a közigazgatási bírósághoz. A panasz annyira érdekes, hogy érdemesnek tartjuk néhány részletét szószerinti idézetben leközölni. Csente Kristóf a kultuszminiszter 51,268 — 1926. IV. számú rendelete elleni panaszát, vagy­­ panasz-jogorvoslatán* többek között a követ­kezőkkel indokolja: :A szegedi belvárosi kegyúri plébánia területén alakult római katolikus egyház­községet nem illeti meg az a jog, hogy rám, mint a mondott kegyúri plébánia hí­vére adót vessen, mert a római katolikus egyházközségek egyházi adót csupán az 1868. évi 53. törvénycikkben érintett egy­házi szükségleteik és terheik fedezésére vethetnek ki, a szegedi belvárosi kegyúri plébánia területén alakult római katolikus egyházközségnek azonban semmiféle egy­házi szükséglete és terhe nincsen, miután a templomot és a plébániát nem az egy­házközség építette és nem az tartja fenn, a plébánosokat és a kántorokat nem választja és nem ő fizeti. Iskolákat nem tart fenn és a tanítókat nem fizeti, mindezen egyházi terheket és költségeket a kegyúri város viseli is fizeti a p­lázs árából, minélfogva a mondott egyházközség által követelt egy­házi adó nem bír a törvényes közadók jellegével, következésképpen a városi ható­ságoknak, amíg egyházkegyúr is, köteles­sége lett volna a vitatott egyházi adót a jogszerűség szem­pontjából is bírálat alá venni és ennek behajtását, mint jogtalan követelést, megtagadni. Mivel azonban en­nek dacára a közadó természetével nem 3 bíró egyházi követelés behajtását mégis magára vállaita, illetékességének körét ezzel túllépte. Czente Kristóf cipészmester kifejti ezután, hogy egyházi adót maga a kegyur város sem vethetne ki, mert az 1868. évi 53. törvénycikk hatálybalépése előtt a magyar királyi kancel­lária és a helytartótanács többször kimondotta, hogy abban az esetben, ha a kegyúr városok a királyi adományokból származó ingatlanok, vagy kisebb haszonvételi jogok jövedelméből nem tudnák fedezni az egyházi szükségleteket, a különbözetni kivethetik pitadó formájában a táras­ágot* lakosságára vallási és felekezeti kül­ség nélkül, de megtehetik azt is, hogy a kegyúri terhek fedezésére szolgáló törzsvagyont gyarapítsák olyan mértékben, hogy annak­­ö>­vedelm­e fedezze az egyházi kiadásokat. Külön egyházi eddi azonban a katolikus hívekre nem vethet ki a megyúr város, mert hiszen ezzel a kettős megadóztatás hibáját követné el. Éppen ezért azt kéri Czente Kristóf a köz­igazgatási bíróságtól, hogy állapítsa meg a katolikus adó törvénytelenségét és tiltsa el a város hatóságát annak behajtásától. Rákosiék beszédei az utolsó szó jogán. Budapest, Július 31. A Rákosi-per mai tár­gyalásán Bárd Imre mondotta el védőbeszédét. Ötven évvel ezelőtt is folyt már magyar bíró­ság előtt egy magyar kommunista­ per — mon­dotta a védő — és a bíróság akkor felmentő ítéletet hozait, azzal az indokolással, hogy a véleménynyilvánítás nem büntethető. Ezzel a védőbeszédek befejeződtek és a vádlottak szó­laltak fel az utolsó idő jogán. Rákosi Mátyás hangsúlyozta, hogy az ügyész semmiféle bizonyítékot nem tudott produkálni, hogy ők a társadalmi vagy állami rendet fel akarták volna forgatni. — Oroszország most már a legjobb uton halad a konszolidáció felé — mondja Rákosi —,mert belátta, hogy a forradalom szélsőségei csak ártanak a forradalmi eszméknek. A dikta­túra nem végcél, hanem így gyakran kellemet­len szü­kségszerűség. Nekünk a legkellemetle­nebb, mert nekünk nagyon sok áldozatunkba került ez. Rákosi ujabb témára akar áttérni. — Magyarország területe 92.000... Csak idáig jut el. Szemük elnök figyelmez­teti, hogy ez nem tartozik ide. — Hát akkor befejezem mondanivalóimat, — mondja Rákosi. Őry Károly beszél ezután. — Ha idehozhatnám a falu niccsetlenjeit, nyomorgó népét — mondja —, talán meg tud­nám magyarázni, hogy miért tartunk ki üldöz­tetések, megpróbáltatások mellett is eszméinknél. Ezután Gőgös Ignácra kerül a sor. — Tudtam, hogy ez a mozgalom veszélyes — kezdi —, de én mégis kitartottam mellette. Én ne­mm voltam mindig kommunista, a háború elején én is éppen olyan hazafi voltam, mint a többiek, de Oroszországban megtanultam a kommunizmust. Ezután bejelenti, hogy a nemzetközi mun­kásságtól kapták a pénzt. Az üldözés és bör­tön nem csökkentheti a kommunista meggyő­ződést. Tíz hónapja van letartóztatásban, de egy szitányival sem változott a meggyőző­dése. Ezután Himán Káló áll fel és védekezésé­ben előadja, hogy őt a munkásasszonyok nyo­morának a tálasa bántotta és testvéreinek nyo­morából fakadt a meggyőződése. Hétfőn Weinberger Zoltánra kerül a sor. Az angol szocialisták tiltakozása. London, Julius 31. A Times, a Morning Post, a Manchester Guardian, a Daily Mail és a Daily Herald kivonatokat közöl egy távirattal, amelyet az angol szocialista képviselők gróf Bethlen magyar miniszterelnökhöz intéztek. Közlik továbbá annak a levélnek a szövegét, amelyet Henderson a londoni magyar követnek kü­ldött. A Morning Post és a Daily Mail ehhez hozzáfűzi: "Nem óhajtott rokonszenv" címen Rákosi védőjének a külföldi beavatkozás ellen elhangzott tiltakozását.

Next